Ballada a virágesőről

Ma új öltönyöm felveszem, Anyám,
és fészkelődőm, mint akit elhagytak,
csak fekszel szótlanul, gondolsz-e rám?
Oly rideg a ravatalozó asztal.
Hány kertet láttál sok virág-tavasszal,
s  hány élet ölelt, formált, szabatott?
Ütöttek bottal, kővel, bárgyú vassal,
Te mosollyal lenyelted, nem hatott.

S hány ólom-álom-súly  mint nehezék
terpeszkedett rád, mint utolsó nóta,
s hány keserű kórházi menedék
lett elkerülhetetlen kínos óra!
Te mindig továbbléptél virradóra,
hogy már a következő akadály,
mit felvállaltál születésünk óta,
jöjjön mint jó halál; a nagy dagály.

Ma új öltönyöm felveszem, ne félj!
Már kitörölhetetlenül bennem vagy,
az életre-vágy, zúgó szenvedély,
erő, mi elhagyott, bennünk nyomot hagy.
Anyám, emeld ránk kék szemed, ne légy vak!
Körben állnak szeretteid, nem látod?
Jöjj újra el közénk, Anyám, én hívlak,
dobd nyugtató köntösként Égi Lángod!

Ajánlás
Uram, tudom, hogy minden meg van írva,
legyen ez öröm, bánat, földi átok,
 – lelkünket Te adtad  s Te kéred vissza –,
ez keresztünk, de fényünk is, belátom.