Bennem örökre

Bennem moccan a tűnő idő csendje,

széteső napok megnyílt végtelenbe

hulló dalának halkuló hangjai.

Szeretném minden bűnöm bevallani.

A felriasztott szívnek kondulása

visszhangot vet a fagyott, téli tájra

és belesüpped, mintha nem is lenne,

mélyre húzza a mulasztások terhe.

Fölém nőnek az üresség árnyai;

a kimondatlant, Uram, ki mondja ki?

Reszkető madár sír az éjszakában

kétségbeesve, tudja már, apátlan.

Csillagködön át jössz egyre közelebb,

felfénylik a menny, mert körém öleled,

s belém költözik létednek valója.

Csak téged hallak mindig, és azóta,

Édesapám!