A dombokon

A szó a szádon még üres
fogadkozásokat keres,
de már amott a dombokon
kopott kabát az irgalom.
 
Ott már a tél goromba úr,
nincs pengető és rajta húr
sem úgy feszül, mi mondaná,
hogy újra még, hogy van hová.
 
A hóra véred elcsorog,
tekinteted csak ácsorog,
reményed fáradt, tétova,
úgy mennél már, de nincs hova.
 
Kelet felől az ég hasad,
feszíti élni vágyadat,
szüléd még távolról figyel,
aztán fejét fordítja el.
 
Magad vagy, egyre bűnösebb,
a hátadon csak fáj a seb,
és egyre mélyebbről fakad
üvöltésed gégéd alatt.
 
A szó a szádon elreped,
kimondhatatlan őrület
borul terád a dombokon,
ahol meghalt az irgalom.
 
...de nézd, emitt a földeken
a fű kinő és megterem
tücsökzenéknek köldökén,
tavasz helyett az ősz, s a tél...*
 
 
* a lezárás Almádi Rózával közös