"A Testamentum "
Beküldte titus56 - 2017, november 9 - 11:44
"A Testamentum"
(Villon ciklus)
I.
Az életből az őszi sár ragadt rám,
magányomat a Kaszás kíséri,
őszen ülök az utolsó falatnál
s utcalány a pénzemet sem kéri,
sápadni látszik fölöttem a csillag,
mi egykor rám dobálta lángjait,
ajánlom lelkem az égi kocsisnak,
s az út sarának sorsom láncait.
II.
Ifjonti szívvel féltem a haláltól,
és mikor gyertyafényes este lett,
buzgó imám csak félelmet palástol,
a bátorság naponta elveszett,
a sötétség fülembe súgta zordan,
hogy leselkedik rám a zord halál,
és elfelejtem akkor majd, hogy voltam,
a fák árnyéka is egyszer lejár,
III.
de nem szakad meg velem majd az élet,
csak dal nem csendül már az ajkamon,
s az eljövendő tiszta nemzedékek
jövőt taposnak birodalmamon,
mint állatok halunk el mindahányan,
a sárból többé nem lesz ébredés,
és rút sorsomba beleragadt szárnyam,
a föld alatt már örömnek kevés,
IV.
biz letaglózott naponta ez érzés,
mint vágóhídon halni kész bikát,
míg csapzott hátamon lefolyt kísértés
áztatta át ágyamon a cihát,
az éj elől a mécshez menekültem,
a könyvekben kerestem álmodást,
és gyöngy betűk közé alámerülten
csak faltam, faltam Vallát s Gorgiászt.
V.
De megtanított azóta az élet,
és ledér nőcskék vaskos combjai,
ki másban bízik, hatalmasat téved,
s a bitó alatt lesz mit vallani,
mert jó borokban ázott szét a sorsom,
a halállal már cimborák vagyunk,
nem lehet úr, ez istenvert bolondon,
a túlvilágon is nyomot hagyunk.
VI.
De hányszor csattant hátamon a korbács,
nem fogadott fiává az Isten,
és tál lencsémbe hányszor hullott forgács,
csak a futás az, amiben hittem,
ám mégsem vásott ki belőlem semmi,
mi gúnyolja a fennkölt urakat,
az átkos kornak pokolra kell menni,
ha emberség helyett jut a lakat.
VII.
Úgy esett, a Karácsony szült világra,
egy négyszázharmincegyes éjszakán,
tört szalmaágyon, dohos kajibába
rángatott ki magából jó anyám,
apám mint rideg szálfa állt keményen,
az Urat hívta anyám sóhaja,
akár csak Jézus, születtem szerényen,
egy istálló lett létem otthona.
VIII.
Te ne korholj, hogy nem lettem Megváltó,
másra vetni követ mindig könnyebb,
az emberélet nem emberhez méltó,
szolgasorban nőttem - írtam föntebb -
és nagyapám is elverte a zsoldot,
mit vén homloka ráncáért kapott,
az őseimmel sírba ájult gondot,
rút örökül a sorsom rám hagyott.
IX.
Most vénségemre hajlik már a térdem,
a sanyarút lám neked köszönöm
Uram, hogy felvirágzott semmi-létem,
és nem enyém a pökhendi öröm,
mit vad ficsúrok élveznek naponta,
rám csak a sötét éjszaka maradt,
s a kivetettek terheit kihordva,
mindegyik élet titka rám ragadt.
X.
A kenyérmorzsát neked kell köszönni,
éleslátást ad a szörnyű éhség,
a szegénységnél nincs esendőbb semmi,
kórházágyon elhal a kevélység,
mert hálás vagyok minden álmodásért,
a rám tapadt sarat is köszönöm,
hogy életemben sírni tudtam másért,
s a híd alatt szél volt az örömöm.
XI.
Szemem nyílását megköszönöm Néked,
hogy sors mögött megláttam az embert,
hogy megvetem, ki hinti az igéket,
ki létezésbe egy lángot se vert,
még megköszönöm mások szenvedését,
mit megízlelni volt sok alkalom,
és verseimben izzó parázsként ég,
rút embersors iránt a szánalom.
XII.
Hajdan erről mit sem tudtam balgán,
részeg ajkamon folyt le a leves,
míg porfelhőben álmodtam az utcán,
az éjszaka mint öreg ószeres,
nekem lökte oda mind a kincset,
fel sem tűnt sosem a folyó, a rét,
míg szorongattam kezemben a nincset,
fel sem értem az élet köldökét.
XIII.
Egy napon apám jobblétre szenderült,
így lettünk menten éhes nincstelen,
a szegénység rongya küszöbünkre ült,
s én kenyeret loptam nyolc évesen,
s míg alfelemre huszonötöt mértek,
és röhögte minden úri dáma
sovány farom, mint égbőljött kísértet,
szállt egy apát fekete csuhája.
XIV.
Guillome de Villon mint a mesterem,
elfogadott egyetlen fiának,
s míg könyvei közt a tudást nyeldesem,
ott kint a fák talpig fényben álltak,
vagy zápor nyargalt, s én az összes titkot,
megköszöntem újdonsült apámnak,
ki lemosta a gyerektolvaj piszkot,
hogy fénye gyúlt élte csillagának.
XV.
Az ablakon kinézve mindig csendben,
csak bámulta a kinti lim-lomot,
és gyöngyöket a káosz szülte rendben,
úgy mellékesen, énfelém dobott,
emlékszem még a homályos üvegre,
amin szeme-fénye átcsillogott,
míg bölcs igazságok szelével rendre,
bennem egy tiszta ablakot nyitott.
XVI.
Mert benne csillogott az élet múltja,
s a régi bölcsek szép, okos szava,
mesélte Róma végzetét kigyúlva,
s mi Pláton elméjének legjava,
hogy Gil de Raiss-t is bitóra húzták,
és a fékevesztett, vad angolok,
szűz Johanna alatt a máglyát gyújtják,
Rouen terén halál andalog.
XVII.
Így lettem épp egy nap tizenhat éves,
minden csodára szomjas kisdiák,
a nyári estek csillagában fényes
virágot láttam, és kíváncsiság
lüktetett belőlem, kint denevérek
nyüzsögtek éjberévedt házfalon,
egy este Celeste - áldom amíg élek-
bejött, s keze siklott a hátamon.
XVIII.
Megtanított, az élet mennyire más,
ha átölelnek bársonyos karok,
hogy gyönyör is van, és nem csak Szent Tamás,
olyat nem láttak asztrológusok,
mint mikor keblein két izzó csillag,
bátortalan tenyerembe ragyog,
és tudós elme olyat nem taníthat,
mit forró teste akkor tanított.
XIX.
Minden elkövetkező csábos este,
Celeste vad tűzével rám borult,
s a polcokról a sok tudós csak leste,
a szerelemnek hogyan áldozunk,
sok írót, bölcset, filozófiákat,
legyűrt a test fellángoló szava,
bámulta, mire halandó csak vágyhat,
lágy csípőjén a hajnal tér haza.
XX.
Most már bevallom, sok-sok nő imádott,
gyönyör áztatta minden csontomat,
a tudásszomj csak-csak fejembe vágott
egy doktorandusz csákót, s zsoldomat,
és akkor csak magamnak ura lettem,
a Sorbonn-on naphosszat vitáztam,
nem volt senki, nálamnál jobb felettem,
hol vízben, hol torkig borban áztam.
XXI.
Azidőn már a rímeim repültek,
országunk, és Párizsnak szép egén,
a barátok csak versemért hevültek,
a nincsből új Homérosz lettem én,
ha bárki is majd a jövőben olvas,
tollamból kipottyan, nagy verseket,
tudhatja, ami bennem oly hatalmas,
hogy megvetettem álnok szenteket.
XXII.
De bármennyi volt rímeimnek száma,
nagyobb vagyonnal bírt a koldus is,
nekem jutott a vers kálváriája,
és leköpött engem a vén kocsis,
az öröm is csak néha volt itt vendég,
homályos kocsmák, és cédák között
lettem átkos mocsokban züllött fenség,
míg nők nyüzsögtek erszényem fölött.
XXIII. (+18)
Gantiere asszony szépségét epedtem,
elfojtott vulkán volt benne a vágy,
a szőke Blancha combját vállamra vettem,
míg padlóig roskadt velünk az ágy,
Catherine úgy beszélt mint a zsiványok,
és nem volt épp patyolat Marion,
de kövér Margó, átfont mint liánok,
a legtöbb versben csókját áhítom.
XXIV.
Közös lakunkban csábított a bűnre,
késeltem is, és loptam, hogy legyen
szép selymes ing, mi szoknyájába gyűrve,
feszül mellén, mint napfény a hegyen,
de álnok volt az istenadta cafka,
egy kapualjban máson lovagolt,
gyűlölt, és ezt egy cseppet sem takarta,
békülős estünk is csak néha volt.
XXV.
A világról, mit eddig megtanultam,
az ő fülébe súgtam egyedül,
lába nyomában, sáros útra hulltan
reméltem, hogy a szeme rám vetül,
egy vad éjszakán felmerült a kérdés,
mér' nem szeret – csak sejteni tudtam -
ágaskodó mellekkel jött a sértés:
Villonom az eszedet meguntam.
XXVI.
E zord közöny, mint kés mellembe vágott,
nekivágtam úgy az éjszakának,
hogy minden kő csak egy léptemet látott,
szegett fejjel üldözött a bánat,
a városszéli réten könnyeimmel
öntöztem a vérbefúló hajnalt,
én elárvulva, reményvesztett hittel,
kit az élet darabokra szabdalt.
XXVII.
Ekkor volt az, hogy részeg bódulatban,
a főrendőr késem megízlelte,
s a kötelet, egy nem várt fordulatra
udvar kegye száműzni cserélte,
mint a vadak, nagy erdőkben bolyongtam,
hol a Szent Szűz igéje volt velem,
bűnös sorsom az ég Atyjára hagytam,
ki úr a földön, égen, tengeren.
XXVIII.
Neki köszönöm meg a hosszú álmot,
mit zaklatott szívem éjente lelt,
s a holdfényből font aranyszín virágot,
minek szirmában megfürdött a kert,
az út porát, hol úgy vezette lábam,
hogy Saint Aveyl előtt a réten,
egy parasztlányban új csodát találtam,
csodát amit már nem is reméltem.
XXIX. (+18)
Kerek csípője úgy hullámzott rajtam,
mint tenger korbácsol parton követ,
és barack ajka harapta az ajkam,
rájött, alatta Villon költöget,
így áldoztunk a szerelem tüzének,
míg fölénk a sötétlő éj borult,
feszes melle, mint két gyönyörű ének,
miktől ajkamra sűrű méz tolult.
XXX.
Karja úgy ölet, satuként szorítva,
hogy bűnös lelkem a mennyekben járt,
szerelmét, szívem szomjúsága itta,
már több volt, mint mi létemért dukál,
ezért egy éjsötétben, félve, lopva,
szöktem, mint rab kit vár a kivégzés,
rászolgált a lány nálamnál egy jobbra,
túlontúl sok nekem ennyi érzés.
XXXI.
Rozsdás ősz jött, levéllel hullt a titok,
ölében él szerelmünk gyümölcse,
s ahogy szörnyű tél előtt a jázminok,
szépség szirmát hullatta a földre,
mert nem kellett sehol többé cselédnek,
mégis békén éltem még szívében,
mikor a felhők fák ágáig értek,
fiút szült, kint az udvari jégen.
XXXII.
Én akkor már a nagyvilágot jártam,
előttem nőtt égig fel az Alpok,
tengernyi gyöngy volt ékes Genuában,
gőgben álltak velencei tornyok,
láttam a népet hithűn térdepelni
nagy templomoknak lépcsőhajlatán,
és nyomort, mi az embert széjjeltépi
szép csipkét Bianca d'Este oldalán.
XXXIII.
Cumaet is láttam, és a nagy hegyen
a láng mint üti át az éjszakát,
és elámultam a hatalmas kegyen,
bámulva pőre lányok hajlatát,
a Dóm előtt még láttam Brunellescit,
ahogy az oltott meszet keverte,
láttam a sok fűzfapoéta senkit,
akinek semmit sem ér a verse.
XXXIV.
Vénségemig sok-mindent körbejártam,
Germániának számos templomát,
London ködét, Ypern csipkéit csodáltam,
Calais-ra egy szirtről néztem át,
s a tengeren a vijjogó sirályok
vén matrózok örömszavát hozták,
mire már régről, oly epedve várok,
kegyelmet kaptam, áldott szabadság.
XXXV.
Ezért most ékes rímbe kell faragnom:
hetedik Károly áldott, jó király,
ragyogjon trón, s a megérdemelt rangon,
ne ejtsen foltot sosem a viszály,
és lába elé hulljanak a rózsák,
ékes homlokát bú sosem érje,
arról zengjenek dicsérve a nóták:
húsz fiút szült meg a felesége.
XXXVI.
Végül egy nap hazám földjére léptem,
elébem gurult a Szajna csendje,
várt már a ház, hol kacéran, ledéren,
barackot nyomtak ifjú fejemre
a lányok, kis most az éj sötétjével
rejtik sorstól törődött ráncaik,
míg Margóra is az álom pecsétel
nyugtot, takarva vénült bájait...
XXXVII.
A koszos járda lépteimtől döngött,
sarkon túl a járdaszélre köptem,
hajkoronám, mi egykoron vöröslött,
jól jelzi, hogy mi van már mögöttem,
jót nevettem mikor a kútba néztem,
a tükör rótt rám vénült ráncokat,
már nem keresem se földön se égen,
a cimborákkal ropott táncokat.
XXXVIII.
Ki szolga lett, ki uraknál lett béres,
ki szemétben mocskos kézzel turkál,
ki zöld ernyővel -óh mennyire rémes -
gazdagéknál gyerekőrként szolgál,
és van ki úr lett, pénze számolatlan,
naphosszt csak neki zenél a prímás,
nem lettem szolga, szabad így maradtam,
engem illet sorsomért a rívás,
XXXIX.
Hát felajánlom lelkemet az Úrnak,
Frémin pap a szavaim felírja,
kik sárból lettek, le a sárba buknak,
halálom a világ majd kibírja,
de úgy legyen, hogy cók-mókom eladva,
majd eltemessék ványadt testemet,
s ha netán még egy peták megmaradna,
mentsetek rajt meg koldus lelkeket.
XL.
Amíg ez eljön hadd legyek magamban,
csendben ülve, ott kint a kert füvén,
hadd könnyezzen az őszi köd hajamra,
míg hervadt szirmok lengenek körém,
hadd lássam még a megvénült Priápust,
s a fürge rigók felzengő dala,
köszöntse Villont, a költőt, a mágust,
ki hosszú útról tért végre haza.
XLI.
A szobor, mit a légiósok hoztak,
megrepedt, de mégse dőlt halomba,
élő mása egy ezer éves holtnak,
rozsdát szitál rá a tölgyfa lombja.
A haldokló kert csendje itt marasztal,
vállamon olvad el a lágy sötét,
az életemért nem élek panasszal,
az Úr őrözze szemem bús ködét.
Utóirat Villon halálára.
XLII.
Ha földi nyughelyemre visszatérek,
ahonnan kihajtott gaz életem,
hervatag szívemmel csak annyit kérek,
Saint Avayl-ban legyen nyughelyem.
E csendes sírkert régi jó barátom,
álmos nyugalma megváltást ígér,
hol összeérni a dombokat látom,
mint két ölelő, szerető fivér.
XLIII.
Hamis könnyektől sírom majd ne ázzon,
ha testemet a földbe elteszik,
Armand de Villon, fiam, ifjú álmom,
is itt pihen, s ha túlhon létezik,
bénán és vakon, három nap nyűgével,
ott játszik szűzi fényben, gondtalan,
és cukorszínű csillagokkal bélel
ki ágyacskát magának boldogan.
XLIV.
De fiam mellé, engem vén bolondot,
a végső órán ne temessetek,
hadd halljam még a mezei kolompot,
ott, hol léc hullajt elrozsdált szeget,
a temetőszél legyen porom fészke,
s mint sorsba fáradt, öreg szerető,
csak nézném, hogy az idő eleméssze,
és búzafölddé lesz a temető.
XLV.
Meg tudom jól, a kocsma is közel van,
hol minden este kvartett zene szól,
a botrányban a dallam néha elhal,
mert gonosz strófa zeng a fák alól,
a jókedvet a szél ha erre hozza,
meg ne szóljatok: a földbe fekve,
is élvezem, ha rangjukat átkozza
uraknak, halálomat feledve.
XLVI.
Álljon majd egy szép szilvafa fejemnél,
be, pázsit fedje aszott mellemet,
márvány alól, és fű alól sem eszmél
fel senki, és nem kértem oly kegyet,
hogy agyonnyomja testemet a gránit,
hóhértól sem búcsúztam el holtan,
hol a gazdagság mindenkit elcsábít,
ott úri gőghöz biz tiszta voltam.
XLVII.
Halotti tort ne üljetek felettem,
alig jut nektek megszáradt kenyér,
még azt se bánjátok, hogy halott lettem,
a lét sem mindig fekete-fehér,
vagy korommal, vagy bármi akad éppen,
írjátok a nevemet egy kőre,
és azt, hogy vad fény csillogott szemében,
s itt lent rothad rá a múlt időre.
XLVIII.
Majd hagyjatok magamra itt a sírban,
bámulja csak porom a hátatok,
menjetek, hol frissebb virágok nyílnak,
ne őrizzetek értem bánatot,
a jövő tán, ha kétezerre ébred,
megtudja, hogy csókomnak íze volt,
s a kalandot, mi számosan temérdek,
és holtában lesz naggyá itt e holt.
Hozzászólások
Haász Irén
2017, november 10 - 17:21
Permalink
Kissé hosszú egyszerre, de
Kissé hosszú egyszerre, de bravúros, mind formailag, mind tartalmában, gratulálok, Laci!
"Maiasan" írva Guillaume. Guillome de Villon mint mesterem - Gijjóm-nak ejtjük, ezért itt egy hang hiányzik, egy névelő segít a dolgon a mesterem előtt.
titus56
2017, november 11 - 09:53
Permalink
:) jó annak, aki tud
:) jó annak, aki tud franciául. :) Nagyon köszönöm, kicsit összezavart néha a sok idegen név, és a szótagok alakítása.
Csilla
2017, november 11 - 12:45
Permalink
Óriási! – minden értelemben.
Óriási! – minden értelemben. :-) Gratulálok e nagy műhöz.
https://versekegipasztorok.mozellosite.com/
titus56
2017, november 11 - 18:28
Permalink
Köszönöm Csilla.
Köszönöm Csilla.