A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 16. rész

16. Rész

 

Ha egy kissé nagyobb távlatból nézzük a helyzetet, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a baj csaknem elkerülhetetlen volt. Csáktornya áttekinthetetlen vendégserege, a „nagy palotában” tanyázó tömeg puszta léte eleve alkalmat adott a gazemberek megjelenésére, akaratlanul is fedezte őket, megadta nekik az elvegyülés lehetőségét. A várkapitány akkor sem tudta őket ellenőrizni, ha akarta.

 

Az eddigiektől eltérő fegyelmet kellett volna meghonosítani Csáktornyán. Legkésőbb a vasvári béke hírére. Egyáltalán nem volt – vagy nem lett volna – nehéz megérteni, hogy Zrínyi státusza ettől sokkal érzékenyebbé vált. A vasvári béke megkötése után Zrínyi Miklósnak körülbelül államfőnek kijáró védelemre lett volna szüksége.

 

Tartott is Zrínyi környezete a veszélytől – de aligha jó irányból:

 

„Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait]; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc. Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.”

 

Érezték, hogy veszély fenyeget, csak azt nem tudták felbecsülni, hogy miféle. A régebbi beidegződések működtek bennük. Az őt féltő barátokkal és hozzátartozókkal szemben Zrínyinek igaza volt.

 

„semmit sem vétettem”

 

A bécsi kormányzat aligha engedhette meg magának ebben a pillanatban, hogy nyíltan Zrínyi ellen forduljon, hiszen Európa szemében éppen a horvát bán volt a császár legderekabb alattvalója. Korábban már elmondtam: nem gondolom, hogy a megbízók a császár közvetlenül kifejezett akaratát hajtották végre, és azt sem hiszem, hogy Lipót előre tudott volna a merénylet tervéről.

 

Végrehajthatták-e a gyilkosok a merényletet éppen Bécsben?

 

Azt gondolom, ebben az esetben éppen a császári kormányzatot hozták volna hihetetlenül nehéz, talán megoldhatatlan helyzetbe. Ha Bécsben Zrínyit meggyilkolják, a kormányzat valószínűleg mindent elkövet a tettesek kézre kerítése és brutális megbüntetése érdekében. Nem biztos, hogy meg tudta volna győzni a közvéleményt arról, hogy a gyilkosságban ártatlan, még akkor sem, ha valóban az.

 

Zrínyit nem lehetett Bécsben meggyilkolni. A gyilkosok ezt valószínűleg alaposan végiggondolták. Egyetlen lehetőség maradt: még ma. Ma, azaz 1664. november 18-án, közvetlenül a vadászat után.

 

Addigra már jól kiismerték magukat a csáktornyai udvar életében. Nemcsak azt tudták, pontosan hogyan is zajlik itt egy vadászat, hanem ezer apró jelből következtethettek rá, hogy mikor mit várhatnak. A palotai személyzetek sehol sem tartoznak a különösebben hallgatag és diszkrét népek közé.

 

Zrínyi másnap el akart utazni. Nyilván már ki is adta a megfelelő parancsokat. Ezek több tucat embert mozdíthattak meg, egyesek csomagoltak, mások a kocsikat, az úti holmit készítették elő, megint mások a lovakat válogatták, megint mások azt találgatták, ki lesz a kíséret tagja. Aki figyelmes, érzékelheti a jeleket. Nem is biztos, hogy különösebben figyelmesnek kell lenni, hiszen szinte mindenütt akad pletykás cseléd, nagyotmondó kocsis.

 

Zrínyi másnapi utazásának híre akár pánikot is kelthetett a gyilkosok között. Tüstént követte azonban egy új hír: ma is vadászat lesz.

 

A főúri vadászat előkészítése legkésőbb délelőtt megkezdődhetett, a parancsot Zrínyi Miklós már reggel kiadhatta. Ez is mozgásba hozta a palotát, a gyilkosok egy órán belül megtudták. Paka esetleg még hamarabb is, lévén vadász. Magliani délelőtt már biztos lehetett benne, hogy Zrínyi vadászni megy a vendégeivel. Nem tudni, volt-e dolga annak elintézésével, hogy maga is mehessen, vagy önként csapódhatott a társasághoz. Az utóbbi a valószínűbb, a gyilkos valószínűleg a kevésbé rangos vendég státuszában tartózkodott Csáktornyán.

 

Nyilván az is a segítségére volt, hogy eddigi tapasztalataiból egyértelműen tudta, a nagyúr és vendégei mindig ebéd után indulnak vadászni. Több órája volt az esetleges előkészületekre.

Ha felkészült, leginkább azért kellett imádkoznia, ne változzon meg hirtelen az időjárás, és hogy Csáktornyán nem történjék semmi rendkívüli, ami esetleg otthon marasztaná Zrínyi grófot.

 

Eleve lemondott arról, hogy a merényletet a voltaképpeni vadászaton hajtják végre. Nem vinnék el szárazon. A vadászat alatt neki és Pakának a lehető legnyugodtabban kell viselkednie. Maglani valószínűleg el sem sütötte a fegyverét. Főleg azt nem, ami valahol a ruhájába volt rejtve. Talán Paka sem lőtt ezen a vadászaton egyszer sem. Nem tudni, mi volt a feladata, valamelyik vendéget kísérte-e, vagy valami más posztot töltött be. Mindketten remélték, hogy a vadászaton nem történik semmi rendkívüli. Nagy galibát okozhatott volna, ha feltűnik egy valódi sebzett, feldühödött kan. Egyelőre csak várniuk kellett. A gyilkosságnak a vadászat után kellett végbemennie.

 

Minden előkészületet be kellett fejezniük. Maglianinak szüksége volt egy gyors, az átlagos paripánál sokkal gyorsabb lóra. Ha átgondoljuk a tervet, könnyen belátjuk, hogy ez elkerülhetetlen. Zrínyi udvarában sok embernek, elsősorban sok fegyverfoghatónak volt kitűnő lova, és ezekkel kell esetleg versenyt futni. Nem könnyű feladat, de nem is megoldhatatlan. Egyértelműen pénz kérdése. A megbízónak a pénztárcájába kellett nyúlnia, de ettől aligha riadhatott meg, hiszen a merénylet bizonyos értelemben véve maga is pénz kérdése volt. Hogy a merénylőnek az átlagosnál jobb hátaslóra van szüksége, magától értetődik.

 

Valószínűleg már ezen a remek paripán érkezett Csáktornyára. Zrínyi lovászaiban igazán megbízhatott, hogy lelkiismeretesen viselik a vendégek hátasainak gondját. Mire megérkezett, már nyilván kellőképpen megtanult bánni a lóval.

 

Magliani nyilván nagyon jó lovas volt, ami a XVII. századi Magyarországon nemigen mehetett ritkaságszámba, hiszen a nemesek zöme az volt. A ló a mindennapi élet fontos eszköze, harcban és munkában az ember legfontosabb társa. Egy nemesi vendég remek paripával, a csáktornyai vár személyzetének körében ez aligha kelthetett gyanút.

 

A merénylet tervének az a leggyengébb pontja, hogy Magliani hogyan és mikor kerül a tett helyszínére. A tervnek ezt a részét a gyilkosok nem tudták igazán körültekintően végrehajtani, mert nem is lehetett. Itt volt a kockázat a legnagyobb.

 

A helyszín kiválasztása döntő fontosságú tényező volt a gyilkosok számára. Bethlen Önéletírása nem tesz említést arról, hogy a vadásztársaság tagjai Zrínyi és Paka távozása után lövést hallottak volna. Feltehetően azért, mert nem is hallottak.

 

Nyilván megvolt a kocsik szokásos helye az erdő közelében. Gyakran volt vadászat, a megszokás a gyakorta végrehajtott dolgok esetében pedig mindennél nagyobb úr. Talán már évek óta mindig ugyanott álltak meg a kocsik. Ez nem lehetett az erdőtől túlságosan messze, de nagyon közel sem. Az elejtett vadakat az erdőből ki kellett hurcolni, viszont a vadászat irányítójának is szüksége volt némi átlátásra. A vadászatot a korban úgy szervezték meg, mint valami hadműveletet. Ha a kocsik képviselte bázis – a parancsnoki harcálláspont – túlságosan közel van a fákhoz, nem alkalmas rá, hogy onnan vezényeljék a vadászatot. Az irányító nem tudja szemmel tartani, átlátni, hogy hol mi történik éppen.

 

A leírásból kitűnik, hogy a vadászat legfőbb irányítója nem Zrínyi Miklós volt.

 

„puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót”

 

A kocsik állandó várakozóhelye tehát az erdőhöz közel lehetett, de nem közvetlenül a fák alatt.

 

„Paka után elnyargala”

 

Elnyargalni csak akkor láthatták őket, ha a várakozóhely és az erdő széle között volt még némi távolság. A kiválasztott helyszín tehát nem volt túlságosan messze, de nagyon közel sem. Gyors lovaglással már néhány perc alatt olyan távolságra lehet kerülni, ahonnan a puskalövés nem hallható. A bő tizenöt éve véget ért harmincéves háborúval kapcsolatban elég sűrűn olvasni megjegyzéseket, amelyek arról számolnak be, hogy valamelyik fél, vagy némelyik kontingens parancsnoka túl messze állt az eseményektől ahhoz, hogy meghallhassa a puskaropogást.

 

Itt pedig korántsem lehetett szó puskaropogásról, legfeljebb egy vagy két lövésről. Ezek közül az egyik fegyver – ami Maglianinál volt – kisméretű, minden bizonnyal csupán kisebb pukkanást hallató kovás lőfegyver lehetett, a kor kézi fegyverei között ez volt a „csúcstechnika”.

 

A helyszínt a kocsik állandó várakozóhelyének ismeretében, ahhoz viszonyítva kellett a gyilkosoknak megválasztani.  Feltehetően olyan távolságban volt, hogy a lövéseket a kocsiknál már ne lehessen hallani. A gyilkosok szempontjából ez alapkövetelmény lehetett.

 

Nem alakult minden a tervnek megfelelően. Magliani kénytelen volt módosítani az előre kitervelt mesén. Elmondta, hogy:

 

„õ hozzálõ, elfut a disznó”

 

Azaz kénytelen volt elismerni, hogy elsütötte a fegyverét. Ezzel voltaképpen beismerő vallomást tett, de senki sem vette észre. Fentebb már említettem: nem azért kényszerült erre, mert attól félt, hogy a kocsiknál meghallják a lövést, hanem attól tartott, hogy a nyomába szegődött üldözők fogják hallani.

 

A gyilkosság helyszínén leadott lövéseket a várakozóhelynél, a kocsiknál nem lehetett hallani. Talán a gyilkosok ezt előre ki is próbálták. Természetesen az is nagyon fontos követelmény volt a helyszín kiválasztásánál, hogy viszonylag közel legyen az erdei utakhoz, ösvényekhez, illetve ezek valamelyikéhez, mégse lehessen könnyen megtalálni. Úgy gondolom, éppen ez volt a merénylet sikerének egyik legfontosabb tényezője.

 

Eredetileg talán az lehetett a terv, hogy Magliani a vadászatról nem tér vissza, hanem az erdőben maradva a helyszínen, vagy annak közvetlen közelében várakozik. Talán más főúri vadászatokon erre volt mód, itt végrehajthatatlannak bizonyult. Ha Magliani arra számított, hogy igyekszik minél jelentéktelenebbé válni, akit senki sem keres, akinek a hiánya senkinek fel nem tűnik, csalódnia kellett. A vadászok a jelek szerint pontosan számon tartották a résztvevőket, a vadászatról egyáltalán nem lehetett csak úgy eltűnni. Ha valaki a kürtjelre nem jött elő az erdőből, érte mentek, és megkeresték. A korábbi vadászatokon Maglianinak ezt meg kellett tapasztalnia, de még valószínűbb, hogy Paka világosan közölte is vele.

 

Ezért került bele a tervbe a vitathatatlanul legkockázatosabb mozzanat.

 

1664. november 18-án a vadászat rendben lezajlott:

 

„No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak.”

 

Véget is ért.

 

„s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”

 

Most jött el a gyilkosok pillanata.

 

És Magliani?

 

Ő ebben a pillanatban már nyeregben ül. Nyilván lóháton érkezett a vadászatra, ahogy a résztvevők többsége.

 

„Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is.”

 

Magliani tehát lóháton ül, elvileg azért, mert a társaság hamarosan indul haza. Úgy tűnik azonban, hogy rajta kívül igen kevesen pattantak még nyeregbe, talán senki. Ez a későbbiekből derül ki, hiszen senki sincs, aki azonnal a nyomába tudna szegődni a gyilkosnak.

 

Úgy gondolom, ez az első olyan pillanat, amikor Zrínyi Miklós horvát bán, európai áttekintésű magyar államférfi személyes biztonsága csődöt mondott. Nem létezett biztonsági szolgálat, még az úr fokozottabb védelmével megbízott személyek sem voltak. Senki sem állt készenlétben. Ha bárki is akad a társaságban, aki a „biztonsági szolgálat” szerepét betölti, maga is lóra ül, méghozzá harcra készen. Ez csírájában hiúsíthatta volna meg a merényletet.

 

A „vitézi ösztön alapján álló védelem”, ami a korabeli csatákban nagyon jól működött, és mindig megóvta Zrínyi életét, testi épségét, ebben a helyzetben már nem elegendő. Ezt éppen magának, Zrínyi Miklósnak kellett volna idejekorán tudomásul vennie.

 

Következik a gyilkossági terv két kritikus pontja.

 

Az első:

 

„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét,”

 

Megjelenik Paka, és mond valamit a bánnak. Fentebb már bőségesen beszéltem róla, hogy mit gondolok erről, nem bocsátkozom ismétlésbe. Paka horvátul beszél, a közelebb állók közül senki sem érti. Egyedül Zrínyi és ő érti, amit mond.

 

Magliani közben feszülten várakozik – lóháton.

 

Zrínyi úgy dönt, utánajár annak, amit Paka mondott.

 

„meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”

 

Előtte maga tiltja meg, hogy kövessék.

 

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

 

Zrínyi úgy gondolja, magának kell az ügyet tisztázni, bármi is legyen az. Fel sem merül benne, hogy veszélyben van. Abban a hitben távozik, hogy néhány percen belül visszatér a vadásztársasághoz, épen és egészségesen.

 

Ez a következő olyan pillanat, ahol a horvát bán védelme csődöt mondott. Zrínyi Miklós maga többször is leszögezte katonai elméleti és politikai munkáiban, hogy a háború során a vezérnek vagy az uralkodónak kiemelt figyelmet kell fordítania személyes biztonságára, mert esetleges súlyos sebesülése vagy halála a hadjárat vagy az egész ország sorsát veszélyezteti. Neki magának is ehhez kellett volna magát tartania. Zrínyi már nem volt magánember, sehol sem, odahaza sem. Mindenütt az ország vezetője, a magyar remények záloga. Ha nem jut arra a finoman szólva is botor elhatározásra, hogy egymaga indul el egy megbízhatatlan személy, „egy bolond” társaságában, készületlenül az erdőbe bármilyen oknál fogva, akkor a merénylet kivitelezhetetlenné válik.

 

Egy esetleges „biztonsági szolgálat” készenlétben álló fegyveresei maguk is nyeregben követték volna az urat minden külön parancs nélkül. Fájdalmas, hogy csupán ennyin múlt a magyar történelem egyik legtehetségesebb politikusának élete.

 

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” látványosan csődöt mondott. Guzics parancsot kapott, hogy ne kövesse Zrínyit, maradt hát – esetleges rossz sejtelmei ellenére is.

 

Valamikor itt hangzik el először a bűvös szó: vadkan. Vagy itt, vagy közvetlenül a bán távozása után.

 

Zrínyi elment.

 

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala;”

 

Nem úgy ment el, mint aki valami igazán komoly feladatra készül. Csak néhány percre akarja magukra hagyni a vendégeit, addig legfeljebb beszélgetnek. Úgy viselkedik, mint magánember a saját háza táján. Rettenetes hiba.

 

Elhangzik a „vadkan” szó. Alighanem Magliani szájából.

 

Egy pillanatra megállnék. Fentebb már részletesen kifejtettem, mennyire abszurdum lenne, ha Paka ezzel állna Zrínyi gróf elé:

 

„Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk.”

 

Ebből az derült volna ki, hogy Paka – az uradalom hivatásos vadásza – többszörös kötelességszegést követett el. Nem teljesítette a feladatát vadászat közben, hanem valahol egymaga vadkan után bóklászott. Az állatot megsebesítette, de ezt csak most utólag jelenti, ráadásul nem is annak, akit ez illet. Egy uradalmi vadász számára az ilyen eset nyilván a karrierje azonnali befejezését jelentené.

 

Furcsának tűnik, de Magliani szájából talán hitelesebb volna a sertés-mítosz. A balfék idegen, aki nincs tisztában a szokásokkal, a vadászaton elkóringyált, és kétbalkezes, kezdő vadász módjára esztelenül lövöldözött összevissza. Ebben az esetben is felelősségre vonnák azt a vadászt, akire Maglianit bízták, mért engedte elkódorogni a fiatal olaszt.

 

Bethlen pontosan tudta, miért írta, amit írt. Kortárs olvasókhoz, elsősorban magyar főurakhoz szól az írása. Olyanokhoz, akiknek van róla fogalmuk, hogy milyen is egy magyar főúri vadászat. Magyarul ír, bízik a nyelvi nehézségekben, meg abban, hogy a bécsi latrok nem értenek magyarul, és nem láttak még magyarországi vadászatot, egyébként is barbároknak vélik a magyarokat, akiknél minden olyan „barbárosan” van.

 

A vadászaton rend volt, talán még az elhasznált lövedékekkel és puskaporral is el kellett számolni. Főleg Zrínyi birtokán.

 

Térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, amikor Zrínyi és Paka az erdőbe ment!

 

Mindenképpen Pakának kellett Zrínyi gróf elé állnia, lévén ő az uradalom alkalmazottja, aki vélhetően már több alkalommal is beszélt az úrral személyesen. Ha az általam gyanított – és fentebb részben el is mondott – ürügyek bármelyikéről volt szó, ilyesmivel csakis egy helybeli, Zrínyi által ismert, a személyzet tagjának, csaknem bútordarabnak tekintett személy állhatott elő. Idegen semmiképpen. Ha Magliani akarta volna elcsalni a bánt, mindenki azonnal gyanút fog, Zrínyi is.

 

Paka sikert aratott, a gróf ráharapott a csalira.

 

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Paka után elnyargala;”

 

Most látják Zrínyi Miklóst utoljára élve. Nem is sejti senki, mennyire közel a katasztrófa.

 

Ez is fájdalmas, de el kell mondanom: Zrínyi Miklóst pontosan olyan módszerrel ölték meg, ami a bő évszázada tartó török-magyar kisháborúk legsikeresebb eljárása volt, és amiben főleg a magyarok jeleskedtek. Lest vetettek neki. Nem pontosan ugyanúgy, de az elv ugyanaz: előkészített helyre csalták, hogy meggyilkolják. A töröknek nem sikerült, a gyilkosoknak igen.

 

„Paka után elnyargala”

 

Most dobja be a köztudatba Magliani a vadkan jelszavát. Hadd higgyék a többiek, hogy Zrínyi valami sebzett kanra vadászik.

 

Természetesen Paka is odabökhette horvátul Guzicsnak: „Vadkan!” – ezt azonban nem hiszem, azt Zrínyinek feltétlenül hallania kellett volna, mivel a gróf csak Paka után indult el.

 

Csak Magliani lehetett, hacsak nem tételezünk fel még egy összeesküvőt. Utóbbi felettébb valószínűtlen.

 

Szerintem Magliani közelebb léptetett a két arisztokratához, és nekik mondott valamit a vadkanról. Hadd rágódjanak rajta az urak. Ez akkor történt, még mielőtt Zrínyi beért volna az erdőbe. Addig Magliani nemigen mert elindulni. Utána azonban lassan az erdő felé poroszkált. Semmiképpen sem gyorsan, az gyanút keltett volna.

 

Gyanút keltett így is, de sajnos későn.

 

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

 

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” voltaképpen nem is vizsgázik rosszul, sőt önmagához viszonyítva határozottan jelest érdemel. Azonnal reagálnak.

 

Kiviláglanak azonban a hibák is. Guzics kapitány parancsot ad az öccsének, aki szintén tiszt. Vegyen maga mellé, akit talál, és vágtasson az olasz nyomába. Itt derül ki a probléma. Nincsenek készenlétben álló testőrök. Az ifjabbik Guzics csak olyan embereket vihet magával, akik kéznél vannak. Például inasokat. Ezeket azonban még lóra kell ültetni, és fel is kell fegyverezni. Nem hinném, hogy az inasok fegyvert hordanának magukkal. Hogy tudnak-e bánni vele, az a másik súlyos kérdés. Talán azon az egy-két percen múlik Zrínyi élete, amíg lóra ültetik és felfegyverzik ezeket az embereket.

 

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” megméretett, és elégtelennek találtatott. A maga módján jól működött, az idegen gyanús, vagy legalábbis kevéssé érthető mozdulatára azonnal reagált. Nem érezték azonban a veszély nagyságát. Talán nem gondolták, hogy a „sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér” valóban veszedelmes és valóban az uruk életére tör. Azt hitték, elkóválygott egy balfácán. Mindenképpen amatőr módon reagáltak. Nem volt esélyük. Egy könyörtelenül megtervezett és szokatlanul aljas merényletet kellett volna megakadályozniuk.

 

A vadkan meséjét a gyilkosok találták ki jó előre. Az sem kizárható, hogy a megbízatásuk eleve arra szólt, úgy öljék meg Zrínyi Miklóst, hogy a horvát bán halála vadkantámadásnak tűnjön. Józanul számba véve a lehetőségeket megállapíthatták, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy Zrínyi halálában ne lehessen azonnal a bécsi körök kezét felfedezni.

 

Egy vadkant természetesen nem lehet gyilkosságra felbérelni. Idomítani sem. Még ma sem. A vadkan hatalmas termetű, roppant erejű állat, ha feldühödik, elképesztő rombolásra képes. Dührohama fergeteges, ilyenkor az állat rendkívül veszélyes lehet. A támadásra azonban nem hajlamos, az ember elől inkább elbújik, vagy elmenekül. Egyetlen esetben lehet a támadására szinte teljes bizonyossággal számítani, ha megsebzik.

 

Nem tételezhetjük fel, hogy a gyilkosok megsebeztek, és Zrínyire uszítottak egy feldühödött vadkant. Ez így tökéletesen kivihetetlen, lehetetlen. Sebzetten a vadkan bármelyik emberre képes rátámadni. A tapasztalt vadászok egyébként ezzel kapcsolatban azt állítják, hogy a vadkan egyáltalán nem ostoba állat, és ilyen állapotában is azt az embert támadja meg, akiről feltételezi, hogy a szenvedését okozta, de ez talán csak legenda.

 

A vadkan ravasz állat. Képes mozdulatlanná merevedve elbújni, az ember egy lépésre haladhat el tőle, és gyakran észre sem veszi.

 

Most azonban Zrínyi gyilkosai egy szerfelett különös vadkant állítanak elénk. Nézzük csak meg, miféle állat is Zrínyi állítólagos támadója:

 

5. Megsebesül, a mese szerint Paka fegyverétől.
5. Türelmesen megvárja, amíg állítólagos megsebzője kimegy az erdőből, tájékoztatja Zrínyit, majd mindketten lóháton visszatérnek. Ez alatt legalább tíz percnek kellett eltelnie, ami idő alatt egy jó erőben lévő sebzett vadkan akár egy kilométert is megtehetne az erdő belseje felé. Mindenképpen furcsa szerzet, hiszen a fajtársainak zöme éppen így cselekedett volna, igyekezne minél távolabbra, és a rengetegnek minél sűrűbb helyére távozni, hogy az üldözőit lerázza, és valahogyan túlélhesse a sebesülést.
5. Valószínűleg meglapul a sűrűben, nem messze attól a helytől, ahol a lövés érte, és éberen várakozik. Mintha emberhez hasonlóan „bosszúra” készülne.
5. Türelmesen lapul mindaddig, amíg fel nem tűnik Paka és Zrínyi.
6. Amikor Zrínyi és Paka megjelennek, a vadkan „mérlegel”, és a két ember közül az őt állítólag megsebző Paka helyett Zrínyire támad. Mintha csak fel akarná srófolni a „bosszúja” eredményét, Paka helyett a bánt rohanja le, mert az jelentősebb személy.
5. A vadkannak nyilván volt „történelmi realitásérzéke”, mert úgy vélte, ha a jelentéktelen Paka helyett Zrínyit öli meg, fennmarad tettének emléke a történelemben.
5. Következetesen Zrínyire támad, Pakát nem méltatja figyelemre.
5. Amikor végzett, úgy véli, ideje, hogy a saját életét is mentse, és jó messzire távozik. Többé nem is látja senki.
5. Már úgyis megsebezték, és az első sebesülés miatt őrjöngve Zrínyire támad. A második lövésre azonban – ami állítólag Magliani fegyveréből éri – egyszerűen elszalad.

 

Ezt a maszlagot akarja megetetni a magyar közvéleménnyel a sertés-mítosz.

 

A vadkan mese kényszer volt, adta magát. Bevezetése azonban nagy körültekintéssel történt. Persze, a vadásztársaság tagjai hagyták magukat félrevezetni. Pedig ebben is nagy volt a hibalehetőség.

 

Amikor Magliani az erdőbe lovagolt, és a Guzics által utána menesztett lovasok a nyomába eredtek, a társaság tagjai már a vadkanról társalogtak. Ezzel önmagukat készítették elő Zrínyi váratlan halálának fogadására. Ha ugyanis a sertés mítosza a várakozás alatt nem ver a körükben gyökeret, Magliani számára szinte semmi esély sem marad, hogy a bán halálát megmagyarázza.

 

A gyilkosság igen gyorsan történt, mint a gonosztettek zöme.

 

Paka valamilyen ürüggyel az erdőbe hívta Zrínyit. Gyakorlatilag lest vetett neki. Zrínyi talán azért nem gyanakodott a vadászra, mert Paka régi alkalmazottja volt. Súlyos hibát követett el, az életébe került.

 

A sűrűbe érve megkötötték a lovaikat, és gyalog indultak tovább. A kijelölt helyszínre érve Paka valamilyen gesztussal elterelte Zrínyi figyelmét. A legkézenfekvőbb az lehetett, ha maga elé engedte a grófot. Ebben semmi feltűnő sem lehetett, Paka nap, mint nap gyakorolta, Zrínyi pedig az alárendeltjeitől és a szolgáitól megszokhatta. Olyan mozdulat, amire nem kell különösebben figyelni. Most kellett volna. Ez a mindennapos udvariassági gesztus ezúttal halált hozott.

 

Ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy Zrínyi Miklós háttal kerüljön a gyilkosának. Háttal és védtelen helyzetben.

 

A gyilkosok ezt nem merték letagadni.

 

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán;”

 

A szituáció világos. Ha Zrínyi arccal feküdt a földön, akkor az első támadásnak hátulról kellett őt érnie. Itt egyébként Magliani meséjében látszólag zavar van, mert kiviláglik, hogy amikor az ifjabb Guzics és társai a helyszínre értek, Zrínyi már nem arccal feküdt a földön.

 

Erről szól a mese ezen része:

 

„Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni,”

 

Ebből most csupán annyi az érdekes, hogy Zrínyi hanyatt feküdt, amikor Guzics és társai odaértek. Akkor vajon miért kellett azt állítani, hogy eredetileg az arcán feküdt?

 

Nézzük még egyszer!

 

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni,”

 

Tehát:

 

1. Zrínyit a „vadkan” hátulról támadta meg, és az arcára döntötte.

 

„, az úr arccal a földön,”

 

2. Az érkező Magliani elkergette a vadkant.
3. Zrínyi felkel, elmondja nevezetes „utolsó szavait”.
4. A súlyosan sebesült bán leül, majd lefekszik.

 

„elõször ülni, osztán hanyatt fekünni,”

 

Miért volt szükség erre a bonyolult mesére?

 

A tettesek nem lehettek benne bizonyosak, hogy valaki nem fog komolyabb vizsgálatot kezdeményezni Zrínyi halálának ügyében. A jelen lévők talán nem, de bármikor megérkezhetett az elhunyt öccse, Zrínyi Péter, aki közismerten indulatos természetű ember, és akkor könnyen szorulhat a kapca.

 

Abban sem lehettek azonban bizonyosak, hogy esetleg Guzics kapitány nem fog gyanút, és nem csukatja le mindkettejüket Zrínyi Péter megérkezéséig. Az csaknem biztos, hogy Guzics nem érezte volna magát illetékesnek a gyanúsítottak vallatásához, és semmiképpen sem vegzálta volna őket. De az, hogy Zrínyi Péter megérkezéséig a várbörtönbe záratja őket, nagyon is valós lehetőség volt a gyilkosok számára.

 

Ha börtönbe kerülnének, ráadásul egymástól szigorúan elkülönítve, akkor jól egyeztetni kellett a mondandójukat, mert Zrínyi Péter érkezése után halálos veszélybe kerülhetnek.

 

Az egyik legkritikusabb kérdés: hogyan keletkeztek Zrínyi Miklós sérülései?

 

Ezt mindenképpen egyeztetni kellett, ha nem akarták, hogy az áldozat öccse rövid úton karóba húzassa őket.

 

Legelőször is: pontosan tudták, hogy Zrínyi Miklós az első sebet hátulról kapta.

 

Ha Zrínyi Péter megérkezik, esetleg megvizsgálja a testvére felravatalozott holttestét. A gyanakvó Guzics benne is gyanút ültet el. Utána felváltva hallgatja ki Pakát és Maglianit, és a kérdéseivel ellentmondásokba kergeti őket.

 

Még akkor is van ok a gyanúra bőven, ha a gyilkosok egyeztetnek. Azt akarják bemesélni, hogy a sebzett vadkan csöndben meglapult valahol, hogy aztán hátulról támadhasson az érkező Zrínyire. Paka a gazdáját cserbenhagyva egy fára menekült, a bán hátán őrjöngő sertést pedig Magliani zavarta el egy puskalövéssel. Utána Zrínyi felkelt, színpadias rövid beszédben igazolta gyilkosait, és meghalt.

 

A mese mindenképpen rossz színben tünteti fel Pakát, de roppant hízelgő Maglianira nézve. Minden szentnek maga felé hajlik a keze.

 

Azért volt szükséges a mesét úgy alakítani, hogy Zrínyit a vadkan támadása hátulról érte, mert a valóságban is hátulról kapta az első sebet.

 

Hogyan keletkezhettek hát a sérülések?

 

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

 

A sűrűben, vagy a tisztás szélén Paka maga elé engedte gróf Zrínyi Miklóst, aki ebben a pillanatban háttal került gyilkosának.

 

Paka csak erre várt.

 

Talán egylépésnyire engedte maga elé a grófot, aztán felemelte a puskáját, és közvetlen közelről hátulról nyakon lőtte Zrínyi Miklóst. Zrínyi ezért esett az arcára, és ezért nem tudta használni egyik fegyverét se, sem a kezében tartott vadászpuskát, sem pedig az övén függő spádét.

 

A vadász nyakon lőtte Zrínyit. Semmiképpen sem tarkón, nyakon. A tarkólövés következményeit, a koponya esetleges szétesését aligha lehetett volna vadkanra fogni.

 

A gyilkosok - vagy legalább az egyikük – alapos ismeretekkel rendelkezhettek a lőfegyverek okozta sérülések természetét illetően. Ezen ne csodálkozzunk; a hivatásos gyilkos mindenkor tisztában van a fegyvere természetével.

 

„jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

 

Paka nyakon lőtte Zrínyit a nyaka jobb oldalán, a füle alatt. Talán kissé ferde szögben. A lövedék valószínűleg keresztülhatolt a bán testén. Zrínyi előrezuhant, arccal terült el a sűrűben. Magliani pillanatokon belül megérkezett, és kezdetét vette a haldokló Zrínyi brutális kivégzése. Először is a puskalövedék okozta sebet kellett olyanná alakítani, hogy vadkan támadására lehessen fogni.

 

„jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

 

Hogyan és mivel művelték ezt?

 

Talán külön erre a célra készített eszközzel. A gyilkosság előkészítése hónapok óta tartott, és a kor kézműves társadalma igazán bővelkedett a kiváló hidegfegyverek előállításához értő mesteremberekben. A múzeumok tele vannak remekül elkészített speciális fegyverekkel. Az eszköz lehetett fogazott, fűrészes, bármilyen. Amit a kedves megrendelő parancsolt.

 

Még az sem kizárt, hogy esetleg valóban vadkanagyarból készült. Annak idején a tudomány nagyképűen mosolygott Homérosz szavain a vadkan agyarából készült sisakokat viselő harcosokról. A XX. századi régészet aztán Kis-Ázsiában és egyebütt is bőségesen talált ilyen sisakokat, még a trójai háború korszakát évezredekkel megelőző korokból is. Számos vadkant el kellett ahhoz ejteni, hogy sátor formában összeillesztett agyarukból ilyen védőeszköz készülhessen, ami valószínűleg nagyon megnövelhette a viselőjük presztízsét. A vadkan agyarából kézifegyverek is készültek, tárgyalt korszakunkban is, különösen a Balkánon és az Oszmán Birodalomban. A fegyvernek borotvaélesnek kellett lennie. Előre tudhatták, hogy nagyon kevés idejük lesz, talán egy percnél is kevesebb.

 

Vajon melyikük volt a gyakorlott hóhér?

 

Talán Paka?

 

Elvileg vadász volt, számtalanszor nyúzhatott és darabolhatott fel állatokat. Vajon embert is? Nem zárható ki, hogy ebben is szerzett már korábban „szakértelmet”. Én azonban nem hiszek ebben.

 

Ha a gyilkosságnak ezt a legocsmányabb részét is Paka egyedül hajtotta volna végre, akkor voltaképpen semmi szükség sem lett volna Magliani jelenlétére. Ez pedig a megbízó szempontjából óriási előnyöket rejthetett volna.

 

Nem csupán a költségvonzatokra gondolok. Természetesen ez is lényeges szempont, hiszen Magliani aligha lehetett olcsójános. De nem ez a leglényegesebb. Ha Paka képes lett volna a gyilkosságot egyedül végrehajtani, szinte az összes fontosabb kockázati faktor kiesik. Nem kellett volna megkockáztatni Magliani elindulását, és akkor a többiek is helyben maradnak. Paka egyedül „kényelmesen” gyilkolhatott volna. Gyakorlatilag bármikor, bármelyik vadászaton. Olyankor is, amikor Csáktornyán egyetlen gyanús idegen sem tartózkodik. Sőt voltaképpen éppen ilyenkor kellett volna végrehajtania a gaztettet. Ezzel minimumra csökkenthette volna a gyilkosság felfedezésének lehetőségét.

 

Maglianira azonban mégis szükség volt, ez pedig azt mutatja, hogy Paka a gyilkosságot nem egymaga követte el. Ez egyben arra is választ ad, hogy melyikük hajtotta végre a gyilkosság legvisszataszítóbb részét, melyikük hasogatta fel ocsmány könyörtelenséggel Zrínyi arcát és nyakát.

 

Persze, végezhették ezt mindketten is, az erre a célra szolgáló fegyverből/eszközből is lehetett éppen két példány, de ezt nem tartom valószínűnek. Kölcsönösen akadályozták volna egymást. A jelek szerint minden igen gyorsan történt.

 

A gyilkosság a következőképpen zajlott:

 

Paka hátulról nyakon lőtte Zrínyi Miklóst. A bán arccal a földön hevert, amikor megérkezett Magliani, és az erre a célra készült eszközzel felhasította a bán nyakát. Igaza lehet Bethlennek, Zrínyi halálát ez okozhatta.

 

„jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

 

Erős és az alávaló mészáros munkában járatos ember pillanatok alatt véghezviheti ezt, egyetlen erőteljes, határozott vágás elég hozzá, csak a lövedék bemenetét kell megtalálni. Közben Paka asszisztált az aljas „műtéthez”, talán ő fordította közben hanyatt az áldozatot.

 

Ha a lövedék esetleg elakadt Zrínyi testében, most azt is eltávolították. Semmiképpen sem hagyhatták ott.

 

Magliani nem elégedett meg ennyivel.

 

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás;”

 

Még két „rút szakasztást” ejtett.

 

Nem is akármilyeneket:

 

„ egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi,”

 

Miért volt szükség erre az undorító szadizmusra, miért kínozta meg a haldoklót Magliani?

 

Azt gondolom, ezek a gyilkos kapkodására utalnak. Tudta, hogy jönnek utána, biztosra akart menni. Mindenképpen olyan sebeket akart ejteni az áldozaton, amelyek vadkanra vallanak. Pedig talán egy higgadt vizsgálóval szemben éppen ez keverhette volna gyanúba.

 

A vadkan agyarai a szájából állnak ki. Sérülést azzal okozhat, hogy erőteljesen csap a fejével. Egy földön fekvő, magatehetetlen emberen képes a fent leírt sebeket ejteni. Mind a hármat.

 

De…

 

Hogyan okozhatta ezeket mind egyszerre? Mekkora vadkan volt az, miféle szögben mozgott, és milyen formája volt az agyarának?

 

Magliani nyilvánvalóan elvetette a sulykot. Az üldözők miatt ideges volt, kapkodott, mindenképpen gyorsan be akarta fejezni a gyilkosságot. Tudnia kellett, hogy az első – Bethlennél utolsónak említett – sérülés önmagában is halálos. Újabb sebeket ejtenie felesleges volt, ezek semmivel sem „bizonyítják” hitelesebben a támadó sertés mítoszát, mint az első. Együtt azonban esetleg elgondolkodtathatnak egy hozzáértő embert.

 

A sebekkel kapcsolatban akad egy sokkal súlyosabb tény is. Visszautalnék arra, amit korábban mondtam Bethlen Miklós Önéletírásának idevágó részéről. Bravúros, nagyon gondosan fogalmazott, szóról szóra megrágott, kiválóan szerkesztett szöveg. Szikár, sokatmondó és a maga módján rejtjeles. Nemcsak az számít, amit kimond, helyenként az is nagyon fontos, amit elhallgat. Vagy amit nem cáfol.

 

A sebekkel kapcsolatban valami nagyon fontosat mond Bethlen:

 

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”

 

Bethlen csak Zrínyi nyakán és fején számol be komolyabb sérülésekről. Ezeket a vonatkozó szövege terjedelméhez mérten igen nagy aprólékossággal tárgyalja. Az sem véletlen, hogy mivel fejezi be:

 

„Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”

 

Zseniális megjegyzés. Sapienti sat. Bethlen nyilvánvalóan azért teszi a sérülések felsorolásának végére ezt a megjegyzést, mert tudatosítani akarja bennünk: nem csupán kiemelte Zrínyi sebeinek némelyikét, hanem felsorolta az összeset. Virágnyelven közli velünk: Zrínyi Miklós testén a felsoroltakon kívül nem volt sérülés.

 

Miért fontos ez?

 

A vadkan nem tud két lábra állni. Magliani azt állította, hogy Zrínyit egy több mázsás kan hátulról megrohanta, és a földre döntötte. Sőt:

 

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán;

 

A Magliani-féle mese szerint a vadkan megtaposta Zrínyi grófot, a hátán tombolt. Ha így lett volna, Zrínyi testének a térdhajlatától egészen a tarkójáig véraláfutással, súlyos zúzódásokkal kellene tele lennie. Pusztán ebbe is belehalhatott volna. Lehetetlen, hogy ne legyen sérülés a lábszárán és a hátán, ha azon őrjöngött a vadkan.

 

Az ezzel kapcsolatos következetes hallgatás Bethlen Miklós egyik legfontosabb üzenete Zrínyi haláláról. Ne feledjük: Bethlen a gyilkosságban közvetlenül nem, de a sebek tekintetében mindenképpen szemtanú, sőt koronatanú. Pontosan látta a sebeket, volt alkalma őket alaposabban is megfigyelni. Nem csupán a merénylet utáni pillanatokban, hiszen a holttestet Csáktornyán nyilván alaposan megmosták, utána pedig igen hosszan feküdt Zrínyi teteme a ravatalon. A halott mosdatásánál az ezzel foglalatoskodók pontosan megállapíthatták, hol keletkeztek sérülések Zrínyi Miklós testén, és hol nem. Bethlen Miklós információját első kézből származónak és perdöntőnek kell tekintenünk.

 

Folytatása következik.