A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 44. rész

44. Rész

Azt a látszatot próbálják kelteni, mintha a vadkan valamiféle „a komoly emberek tudják a keserű igazságot” kategóriába tartozó tény volna, aki pedig ebben nem hisz, álmodozó. Megfeledkeznek arról, hogy a világnak és Európának ezen a tájékán azon úgynevezett „tények”, amelyeket „a komoly emberek tudják a keserű igazságot” kategóriában akarnak ránk erőltetni, az idők múltán többnyire hazugságnak bizonyultak, és mindet „felülről”, hivatalból próbálták őket velünk elhitetni.

Széchy Károly 1848-ban született, és a levert szabadságharc utáni önkényuralom fojtogató légkörében nőtt fel. Talán ez magyarázhatja az eljárását. Ifjúkorában olyan meggyőződést alakíthatott ki, hogy a magyar nemzeti gondolat érvényre jutása a közéletben mindig időleges, és a császári-királyi bosszú néha késik, de sose múlik. Talán ez a magyarázata, talán más. Korrektnek nem korrekt az eljárása. A kenetteljes előadásmód meg nem is rokonszenves:

„S képzelete bűvös erejéből kihajt a monda, kivirul a legenda és száll szájról-szájra tova.”

A sertés-mítosz képviselői ilyesféle felületes és nagyképű szólamokkal próbálják lejáratni az ellenpártot. A „mítosz” az ő szemükben alulról jövő, ellenőrizhetetlen és – veszélyes. Őprofesszorságaik szép, kialkudott és „közmegegyezett” világát töri darabokra. Sajnáljuk. Zrínyi halálával kapcsolatban a lenézett „monda” a közvélemény „szájról szájra” terjedő és kiirthatatlan meggyőződése tartalmazza az igazságot, a hivatal tudósai tévednek.

Nézzük tovább!

„Így fogan meg és terjed a Zrínyi golyóokozta vesztésének mondája is, aztán egyre alakul és változik, mert a gyilkosság nem maradhat tettes és megokolás nélkül.”

Értelemszerű, hogy a gyilkosságnak tettese is van. Nem a fán terem. Sajnálom Széchy professzor urat. Nem tudja, hogy hiába minősítjük mondának az igazságot, az attól még igazság marad.

Érdekes dolgokat mond még Széchy Károly.

„Priorato, aki megírta a végzetes szerencsétlenséget a maga igaz voltában, története újabb kötetében már följegyzi, hogy hősünket nem a vaddisznó ölte meg, amint híre járt; hanem egy golyó a szeme alatt, melyet aztán a fejében meg is találtak; a nélkül, hogy tudnák, ha valjon a golyó egy vadásztól eredt-é, Nádasdy fölbérléséből, vagy a saját inasától, Angelótól, a ki a vadkant akarta megsebesíteni és urát lőtte meg.”

Priorato a Zrínyi család udvari történetírója volt. Az idézet jelzi, hogy Széchy professzor úr rossz pszichológus. Nézzük csak!

„Priorato, aki megírta a végzetes szerencsétlenséget a maga igaz voltában”

Magyarán: megírta először a sertés meséjét. Persze, hogy megírta, az udvari történetírók zöme ezt írta volna! Éppen elveszítette a gazdáját, és azt írta, amiről feltételezte, hogy „magasabb körben” elvárnak. Tipikus reflex.

Hanem aztán:

„története újabb kötetében már följegyzi, hogy hősünket nem a vaddisznó ölte meg, amint híre járt; hanem egy golyó a szeme alatt,”

Másodjára már megírja, hogy a bán halálát gyilkosság okozta – nyilván így hallotta. Szem alatti lövedékről szó sincs, a gyilkos semmiképpen sem ott lőtt rá Zrínyire. Ez már a történetíró fantáziálásának eredménye lehet.

Ez meg különösen:

„melyet aztán a fejében meg is találtak”

Ami következik, valódi pletyka, némi tendenciával:

„a nélkül, hogy tudnák, ha valjon a golyó egy vadásztól eredt-é, Nádasdy fölbérléséből, vagy a saját inasától, Angelótól, a ki a vadkant akarta megsebesíteni és urát lőtte meg.”

Angelót, az olasz inast tudtommal senki sem vádolta gyilkossággal. Nem is követhette el. Priorato őt még személyesen ismerhette, talán a haragosa lehetett, más okot nem tudok, amiért vádolja.

Más eset Nádasdy Ferenc. Köztudomású volt, hogy őt Zrínyi nem kedveli. Ennek ellenére szövetséget kötöttek egymással. Közben azonban Nádasdy részt vett a Wesselényi-féle dilettáns főúri mozgalomban, többször is letartóztatták, végül 1671-ben kivégezték. Őt nyugodtan lehetett vádolni ekkor már bármivel…

A most következőkban Széchynek igaza van:

„Hogyan jöhetett Nádasdy ebbe a gyűlöletes gyanúba? Voltak ugyan összeütközései hősünkkel, de az ilyen alacsonyságnak fölötte állt.”

Nádasdyt vádolni nyilvánvaló képtelenség.

„Hogyan lőhette volna meg urát Angelo, a ki a szerencsétlenségen ott se volt, csak később érkezett a fiatal Gusichcsal?”

Természetesen ez is képtelenség. Angelo Magliani után érkezett. Jellemző, hogy Széchy is tudja, ki nem lehetett gyilkos. Az viszont látszólag eszébe se jut, ki lehetett.

Itt viszont már nem lehet egyetérteni Széchyvel:

„S hogyan találták volna meg a golyót az áldozat fejében, mikor meg se lőtték és sebe a szeme alatt a vadkan agyarának rút szakasztása volt”

Nem találtak puskalövedéket Zrínyi fejében. Talán nem is kerestek. Szerintem nem is találhattak volna, mert nem lőtték fejbe. Nyakon lőtték. Úgy lőtték meg, hogy a sebet „vadkan okozta” sérüléssé lehessen alakítani.

„és sebe a szeme alatt a vadkan agyarának rút szakasztása volt”

Nem. Nem a vadkan „szakasztása” volt, hanem elvetemült gyilkosok ejtették speciális, talán erre a célra készült fegyverrel.

Priorato Zrínyi halálának nem forrása. Értesülései hézagosak, másodlagosak és helyenként nagyon megbízhatatlanok.

Széchy Károly folytatja. Idézi Csereit, aki mindkét változatot, a gyilkosságot is, a sertés-mítoszt is feljegyezte:

„Rémmesébe illő leleménnyel meséli el Zrínyi párviadalát a vadkannal: hogyan lövi ki előbb reá puskáját, töri el aztán pallosát, hogy megy neki szabad kézzel, nyomja le a földre, ül a hasára, ragadja erősen két fülét a két kezébe, minél fogva az állat alatta csak meg se mozdulhat; hogy nyúl aztán övéhez, a hol kése hüvelyében, mire a vadkan fél fülén felszabadulva és megkönnyebbülve sebesen megrázkódik, ellenét leveti hasáról, fölibe kerekedik, agyarával hozzája vág és a torkát kihasítja: így veszti el.”

Ez, ha a valósággal vetjük össze, nyilvánvaló képtelenség. Még akkor is az lenne, ha valóban vadkan ölte volna meg Zrínyi Miklóst. Vajon miért?

Megértjük, ha nem érjük be Széchy kommentjével, hanem idézzük Cserei Mihály Históriájából a teljes részletet:

„Szép őszi idők jártak, mintha a természet nyájasan akarta volna sirba kisérni a költőt. Délelőtt vadászok egy nagy vadkant hoztak a társasághoz. Zrinyi Bethlenhez fordult és mondá: „Uram öcsém, vannak-e Erdélyben illy vadkanok?” „Kegyelmes ur, válaszolt az, vannak még nagyobbak is!” Mire Zrinyi kissé megszégyenülve igy szólott: „Ma délután vadászni megyünk, s meglátja, hogy találunk még ennél nagyobbakat is itt a horvátországi erdőkön.” Délután kocsiba ült és Bethlennel, Vitnyédyvel a vadászat szinhelyére sietett. Utközben mesét mondott társainak, hattyudalát, mint Bethlen megjegyzi. Egy embert – beszélt – az ördögök a pokolba vittek. Jaj szerencsétlen, mondák barátai, már roszabb sorsra nem juthattál volna. Hogy ne? felelt az elkárhozott; hát ha az ördögök megnyergeltek és rám ültek volna, s ugy kellene a pokolba menném? Ez sorsa – végzé tanulságkép – ez viszonya némelly országnak.

Kiérvén, levetette nagy csizmáit, puskát vőn és szokása szerint magányosan a rengetegbe hatott s bujkálva egy emsedisznót lőtt. – Este felé a vadászatnak vége szakadván, Zrinyi is megtért a többivel, de vadkant nem sikerült elejtenie. Zrinyi beszélgetni kezdett Bethlennel és várnagyával; bizonyos Paka, vadász, félbenszakasztá azon hirrel, hogy vadkant lőtt, de az megszökött, nyomán járva még el lehetne ejteni. „Maradjanak itt öcsém uraimék, mondá Zrinyi vendégeihez, csak megnézem, mit mond ez a bolond!” Lóra kapott s a kijelelt helyre nyargalt, ott leszállott és a sürűbe behatolt; Paka nyomban, az ifju Guzics és Maglani, egy olasz vendége, távolabbról követték. Zrinyi hamar ráakadott a vadkanra; rálőtt, megsebesité, mire a földühödt állat neki rohanván, pallosa beletört az agyarba, lába megsérült, megtántorodott. Fegyver nélkül ritka lélekjelenléttel megragadta a vadkan két fülét, leteperité a földre és hátára ült, a fenevad meg sem mozdálhatott a vasmarok alatt. Maga akart végezni az állattal, azért nem kiáltott segitségért, hanem öves kését vonta ki, mozdulat, mellyet a vadkan fölhasználván, kiszabadult és őt a földre vágta. Maglani és Guzics jajszót hallának; mire oda értek, Zrinyi arczczal a földön hevert, hátán a dühös vadkan; Paka pedig fatetőre menekült. Egy lövés elriasztá a vadkant, de későn; agyara három sebet ejtett a bán fején. A halálos a jobb fül mellett elhaladva a torokba lehatott, annak minden erét fölszakasztotta. Midőn hozzá futottak, véresen fölállott: „Fiaim, mondá elhaló hangon, rutul bánt velem ez a vadkan, de ihol van egy fa a zsebemben a vér elállitására, ez arra igen jó!” Megkisérték, de a vér egyre folyt; Zrinyi eleve leült, majd a pázsitra hanyatlott; midőn Bethlen értesülvén a szerencsétlenségről, a kocsival megérkezett, ere még gyengén lüktetett. Pár percz mulva ez is megszünt; meghalt.”

Cserei írása voltaképpen novellisztikus betét. Igazi barokk feldolgozás. Nyilvánvalóan Bethlen nyomán készült. Helyenként csaknem szó szerint találhatók meg benne Bethlen mondatai.

Nézzük csak:

„Szép őszi idők jártak,”

„Kiérvén, levetette nagy csizmáit, puskát vőn és szokása szerint magányosan a rengetegbe hatott s bujkálva egy emsedisznót lőtt.”

„Maradjanak itt öcsém uraimék, mondá Zrinyi vendégeihez, csak megnézem, mit mond ez a bolond!” 

„Fiaim, mondá elhaló hangon, rutul bánt velem ez a vadkan, de ihol van egy fa a zsebemben a vér elállitására, ez arra igen jó!” 

A rokonság akkora, hogy mindenképpen fel kell tételeznem, hogy ismerte Bethlen művét, vagy annak legalább a Zrínyi halálára vonatkozó részletét. Cserei Bethlen földije, akár személyesen Bethlentől is hallhatta a történetet.

Bethlen a forrása, azt variálja. Cserei azonban – Széchyvel ellentétben – nem lép föl a valóságszerű fikció igényével, nem akarja elhitetni velünk, hogy Zrínyi halála pontosan így történt.

Cserei antikizáló, barokk történetet ír fiktív párbeszédekkel. Regényes, kiszínezett betéttörténeteket, anekdotákat vonultat fel, a történelem hőseit rendszeresen megszólaltatja. A vadkan történetét bő lére ereszti, valóságos hőstörténetet farag belőle. Ez itt a lényeg. Így olvassuk újra. Prózai kiseposz Zrínyiről, a hősről. Cserei története nem történészi, hanem írói észjárással készült. Literátus módon szerveződik. Szerkezeti felépítése egyértelműen irodalmi, kisepikai művet állít elénk.

Cserei műve is akkor íródott, amikor már minden eldőlt. Ez igen fontos szempont, ha mérlegre akarjuk tenni. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy közli a gyilkosság verzióját is.

Nézzük, hogyan:

«Vagyon olyan hír is, hogy az osztrák udvar ölette volna meg azért, mivel a magyarokat a király ellen fel akarta lázasztani. Nyiltan nem mertek vala belekapni, nagy fizetéssel tehát alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lőjje le, s e miatt kellett meghalnia 1666-ban. Igaz-é, nem-é? Én bizony nem tudom; amint hallottam, úgy irtam.»^”

Meglehetősen óvatosan. Csaknem félénken.

„az osztrák udvar ölette volna meg”

De mégis bátran. A Rákóczi-szabadságharc vége felé, vagy éppen annak bukása után írta Cserei Mihály. Ha közvetetten is, ha röviden is, de mégis megemlíti a gyanút. Tökéletesen érthetőek az önvédelmi gesztusok. Zrínyi halála akkor már nem politika, hanem történelem.

„azért, mivel a magyarokat a király ellen fel akarta lázasztani.”

Ez meg csaknem vakmerőség. Zrínyi Miklós emléke ekkor már ikon. Részben egybeolvad a dédapja emlékével, külföldön is tekintélye van. A két Zrínyi alakja eggyé válik a hagyományban. Zrínyi: hős. Helyenként még Bécsben is a királyhűség magyar példaképe. Többé-kevésbé kultusza is van.

Erre jön egy erdélyi magyar történetíró, és ilyet merészel írni…

„Nyiltan nem mertek vala belekapni, nagy fizetéssel tehát alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lőjje le”

Itt már borotvaélen táncol Cserei.

„Nyiltan nem mertek vala belekapni,”

Ez félelmetesen pontos, gyakorlatilag fejét találja a szöget. Mondhatnánk úgy is, hogy ráhibázott, de nem hiszem, hogy ez véletlen lenne. Meggyőződésem, hogy Cserei itt titkos hagyományt közöl. Nem élt még 1664-ben, másoktól hallott Zrínyi haláláról. Óhatatlanul bizonyítja, hogy a gyilkosság hagyománya nagyon is élő volt.

Folytatása következik.