Atlantisz

“Az csak legenda! Sosem volt! Nem létezett! – kiáltja rá a félárbocon lengő, szűk fantáziájú tudálékosság. Mint korábban Trójára. Vagy mint még előtte Babilonra és Ninivére.

Kifelé fontoskodunk, befelé kételkedünk. Nem Atlantiszban. Magában a kételkedésben.

Platón két művében is foglalkozott vele. Az egyik éppenséggel az utolsó, halála miatt félbemaradt munkája. Vajon Platón, akiről egyesek nem átallották azt mondani, hogy a filozófiatörténet jelentős része nem egyéb, mint széljegyzet az ő életművéhez, csak mesélni akart volna ahogy a szkeptikusok állítják?

Csak kiagyalt volna egy képzelt történetet, vénasszonyoknak való mítoszt, ahogy a görögök az ilyesmit nevezték, pusztán filozófiai elgondolásának alátámasztására?

Platón művelt ilyet, nem is egyszer. De nem Atlantisz esetében!

A Szólónra való hivatkozás ugyanis kizárja ezt. A görögök túlságosan könnyen vádolták egymást hazudozással, és Platónnak túlságosan sok irigye és ellensége volt ahhoz, hogy egy közismert személlyel kapcsolatban valótlanságot állítson. Csakis azért beszélhetett Atlantisz kapcsán Szólónról, mert Szólón Atlantiszhoz fűződő kapcsolata, hogy a híres költő és törvényhozó eposzt akart írni Atlantiszról, akkoriban közismert ténynek számítottak.

Platón “meséjét” nem lehet olyan sommásan elintézni, ahogy szkeptikusék gondolják.

Hogy összezagyválta volna a számokat, és kilencszáz helyett kilencezret írt? Miért van az, hogy Platónt, akit minden más ügyben abszolút szavahihetőnek tekintenek, Atlantisz kapcsán ehhez hasonló gyerekes ostobasággal vádolják?

Hogy “Héraklész oszlopai” ügyében keverte volna össze a szezont a fazonnal? Éppen az Akadémia alapítója, aki a maga korában igen művelt, ráadásul világlátott embernek számított, ne használt volna pontosan egy akkor már közismert földrajzi fogalmat? 

Az Atlantiszt Szantorin (Théra) szigetére lokalizáló elmélet, szellemes ugyan, de látszik rajta a legendát a történettudomány prekoncepciózus dogmáival összeegyeztetni akaró fáradságos igyekezet. De a legnagyobb baja: nem igaz.

Azért nem, mert a görögök magától értetődően megkülönböztették egymástól Atlantisz és Théra katasztrófáját, két külön eseménynek tekintették, amelyeknek egymáshoz semmi közük; ami világosan kiderül Sztrabón művéből, aki külön beszél Atlantiszról, illetve Théráról – utóbbi esetben azokat is megnevezvén, akik először siettek a théraiak segítségére.

Különös dolog a kollektív tudat. Vagy a kollektív tudattalan. Élőszóban gyakran igazat adunk a szkeptikusoknak, mert divat, mert ők “komoly emberek”, belül viszont tökéletesen érezzük, hogy adott kérdésben nincs igazuk.

Például Atlantisz esetében.

“Fecseg a felszín, hallgat a mély”

————————————————————–

Atlantisz

Létét tekintély, hivatal tagadja,
Kufár tudomány naponta eladja,
Rossz politika könnyen veszni hagyja,
A művészeti vásár megtagadja,
Pedig magát nem adja;
Mert érzelmeink mélyén ég a léte:
Fájó emléke lelkünkben sajog.
Hiába volt
Földrengés,
Tengerár -
Atlantisz volt, és újabb létre vár.

Elnyelte egykor a mélységnek árja,
S az idők mélye fogságába zárva
Ahol a múlt a jövőnek mesél,
Valahol most is él.

Megfürödve az idő tengerében,
Mint szép szerelmes menyasszonyok régen,
Atlantisz asszony vőlegényre vár.

Évezredek fogából álló rosta
A múlt bűneitől tisztára mosta.
Titkunk fényes lakába költözött.
Legendák ködleplébe öltözött,
Mely szép testét alig fedi;
És néha látni engedi
Lenyűgözően szép idomait.

Meglátjuk őt, ha álmodni merünk,
Ha tagadásától nem rettegünk.
Álmodni félő lusta szkeptikus,
Fantáziátlan teoretikus
El nem temetheti,
De meg sem lelheti.

Érezzük nyár hevét,
Szenvedjük tél jegét,
Féljük a megváltatlan lét természetét,
És mint hajótörött a jegygyűrűjét,
Őrizzük tiszta emlékezetét.

Minden őrző részeg álomba révedt,
A világ tilosba tévedt,
Kufárszelleművé lett,
S mint, akit mindezt sért,
Folyamodik újabb vízözönért
Pénzparipáján
A bennünk élő sátán.

Jöjj elő, Atlantisz,
Mutass csodát!
Hogy lássuk a fát,
De érezzük az erdőt,
Hogy visszaszerezhessük
A jövőt.

Csak akkor lehetsz nagy,
Ha nem vagy puszta agy.
Az érzelem nem megvetendő szolga,
Mert a lét nem csak az értelem dolga.

Az érzelem a szellem táltosa;
Elvihet oda,
Ahol szférák örök zenéje zeng
S a felhőfátyol mögül feldereng
A fényes háztetőknek városa.

 

Hozzászólások

M. Karácsonyi Bea képe

Köszönöm, hogy olvashattam a kedvenc témámról.:))

A vers is remek.

lnpeters képe

Köszönöm, Sea! Nekem is (egyik) kedvenc témám!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

lnpeters képe

Joe, ebben sohasem fogunk egyetérteni, de így a jó.

A tudomány egy-egy időbeli állapota nagy részben mindig az előző állapotok cáfolatáról szól. Az Atlanti-óceán térsége mindig is a Föld legnyugtalanabb részei közé tartozik. Csak az ismert történelem során számos alkalommal emelkedtek a felszínre, vagy tűntek el kisebb-nagyobb földdarabok.

Csak kapásból:

- Port Royal

- Lisszaboni földrengés

- Surtsey

És nemrég Izland körül egy újabb aprócska sziget.

Arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi jégkorszak vége felé számos olyan terület volt a felszínen, amit azóta elborított a tenger. Az Atlanti-óceán térségében ezekből több Madagaszkár is kitelne.

Meggyőződésem, hogy Atlantisz (vagy amit jelöl) létezett. A mitológiák tömérdek adata, illetve igen sok tárgyi emlék számomra nélküle nem értelmezhető.

Joe, rengeteg emlék van róla, de tudatosan értelmezzük őket félre...

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Én szkeptikus vagyok. Vállalom.
Azt mondjuk el tudom képzelni még, hogy bizonyos legendák már léteztek, melyek Platont meggyőzték, ő meg szegény komolyan vette a dolgot, mivel tökéletesen beleillet az idilli államelképzeléseibe. :) Vagy éppen létezett egy ilyen mese. Néha mi magunk is úgy példálózunk mesékkel és kitalált történetekkel, mintha igazak lennének. Lehet, hogy mindenki tudta, hogy ez egy mese, de mivel mind ismerték, mind értették is. 
Hű, ez most igen aljas, gonosz támadás volt Atlantisz ellen. :)

lnpeters képe

Nem volt gonosz támadás, Miklós, csak éppen nem hiszem, hogy így történt volna.

Még éppen elfogadható elmélet is lehetne, ha csak a Timaioszt vonnánk be a vizsgálódásunk körébe.

De ott a Kritiász is.

Platón úgy szól Atlantiszról, mintha az mindenki számára közismert helyszín volna. Az epikai összekacsintás félreérthetetlen. Hogy aztán a saját filozófiája számára is le akar róla húzni egy bőrt, az természetes.

Miklós, túlságosan sok olyan elszórt adat van Európa és Észak-Amerika korábbi kapcsolatairól, ami Atlantisz felé mutat.

Hogy a jelenlegi tudomány fullad tőle, egy dolog; az elmélet uralma közismert - ha a tények nem felelnek meg neki, annál rosszabb a tényeknek. Részben emiatt nem lettem történész.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Amikor régésznek tanultam, akkor Atlantiszt akartam felfedezni, mint Schliemann Tróját... nyílván egyik kedvenc témám volt. Megvettem róla minden könyvet, bújtam őket. Kutattam ókori forrásokat, én s olvastam őket... magam eredtem nyomára. Aztán jöttek rosszabbnál rosszabb okkult katyvaszokat létrehozó írók, mint az a Daniken, és elhajítottam ezeket a könyveket. Kiírtotta belőlem a hitelességet a szintetizáló mániájával - mindent egybegyárjon, Platóntól kezdve a majákig, meg az ufókig... Így ehet lerombolni egy amúgy elég érdekes és hihető forrásokban megjelölt helyet (ami a véleményem szerint vagy egy létező, általunk más néven nevezett kultúra volt, vagy egy imaginárius, elvágyódás-szerű hely). Mondjuk ez jó régen volt, vagy 25 éve. Azóta most először hallom Atlantisz nevét a verseidben.

Kezd ismerőssé válni. MIntha sosem tünt volna el. Ha ez a célod, akkor ezt maradéktalanul eléred :)

 


lnpeters képe

Nagyon odafelé rohanunk most is; ha Atlantisz előkerülne, segíthetne...

Pete László Miklós (L. N. Peters)