Beleégünk

Ahogy eltűnt a nap a bársony égen,

a szemedet idéztem vissza éppen,
kerestem fénytöréseit, és a jó csönd
lassan visszavitt abba a régmúlt,
színes világba, mikor még szelíden
bólogatott a sárga – a nárcisz bájos,
szégyenlős virága –, és a liliom
büszkén, hófehéren hajladozott
a könnyű szélben, és kék volt az ég,
azúr a tenger, és fénylett a nap
már korán reggel, az utca megtelt
emberekkel, (akkor még mind fölfelé
néztek, mosolyogtak és sohasem
féltek), hiába jött el a borús este,
mindegyikük boldogan leste,
ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,
és belefesti az éjszakába – szórja
némán, szerte a világba – narancs
és zöld színeit, szívünkre vörös
fényt terít, alája bújunk, és reggelig
lelkünk a színekkel megtelik,
és kék lesz minden, zöld meg sárga,
és beleégünk az örök világba…