Deja vu

2016. ősze volt...

A lány Maupassant-t olvasott, ez került a keze ügyébe, anyja fiókjában találta... hmm, talán leköti a figyelmemet — gondolta. Sétálni indult, pedig szeles napnak ígérkezett ez a mai. Sebaj, szvettere majd megvédi és a történet heve...

Az ifjú a kalapját megfogta, mert egy hirtelen szélroham alákapott.

Veszélyben a méltósága, ha netán giccses módon leverné róla az anyatermészet. Kihúzta ismételten magát és elindult a platánsoron, alig jártak erre emberek, csak a merészek, mint ő, vetemednének sétára ilyen fölöttébb kellemetlen időben.

Ősz volt, a levelek haláltáncukat járták.

Amikor meglátta őt, kezében könyvet tartva, erősen koncentrált a benne lévő, minden bizonnyal értékes tartalomra. Hajának lensátra ráborult a lapokra, talán izgalmas szerelmi történet szálai szövődtek a sorok között.

Tekintetét a platánsoron áthaladva sem emelte föl. — Mintha magamat látnám, amikor belemerülők az olvasás gyönyöreibe...

Jártam már én is így, szinte azonosulok a történettel, s beleélem magamat az eseményekbe, a korba.

Igen szép leány volt, napszítta szőkesége visszaverte a fáradt Nap fényeit.

Az ifjú ösztönösen megigazgatta csokornyakkendőjét, ahogy közeledett, mégsem illik ferde nyakdísszel megszólítani e szépséget — mert ez volt a terve.

Most némi bizonytalanságot szült bensőjében. Ritka érzés lehetett nála, ha tudjuk, amúgy magabiztos volt. A spontán ismerkedések  mestere címet is kiérdemelte. Persze ezt a kávéházi barátai sütötték rá, hódításai nyomán ítélkezve. Tudják is ők, gondolta a fiatalember. Ekkor vett egy nagy levegőt, hogy zavarát leplezze, bátorságot gyűjtve megszólította.

— Kisasszony! — szólt elvékonyodó hangon, de közben megköszörülte torkát, mert amúgy baritonhangja volt, talán az izgalom, az okozhatta e kicsiny bicsaklást a hangszálaiban.

— Megmondaná, hány óra lehet? — Ennyire tellett tőle ebben a helyzetben, eléggé gyengécske kezdet.

A lány hirtelen megtorpant, fölnézett, eleinte még másutt jártak a gondolatai, de már kezdett kitisztulni a tekintete, amikor ráemelte, gesztenyeszín szemét.

— Khm... hogyan? Ja, hány óra? Hát, pontban négy lesz...

Fura pasas az előtte álló, valahogyan nem idevalósi, vagy ilyesmi, futott át az agyán a lánynak...

— Bemutatkozhatom? — szólt a férfi, s közben a kalapját megemelte (de most nem a szél).

— Ja, persze — mondta a lány.

— Nevem, minden tisztelettel, hölgyem: Georges Duroy, csak így egyszerűen, persze, valaha őrmesterként tengettem napjaimat, de ez most nem fontos. Kegyedet bizonyosan ez nem is érdekli.

A lány ekkor ejtette le a könyvet, mert a férfi éppen a keze után nyúlt, hogy, megdöbbenésére kezet csókoljon neki. Majdnem elkapta, de valamiért azt érezte, nem szabad elrántania, udvariatlan lenne. A lány hebegve mondott köszönetet, mert a férfi eközben udvariasan felvette és kezébe adta az aláhullott regényt.

Miközben elcsodálkozott, elhűlve észlelte, vagyis tudta, Bel Ami áll előtte...

Na, az ilyen regények az ütősek, gondolta magában, megdörzsölte a szemét, de a férfi még mindig ott állt, teljes életnagyságban.

Valahogy, mégis ismerős volt a helyzet, nem tudta miért.

Ijedtében sarkon fordult és elfutott, jó messzire, de a könyvet továbbra is ott szorongatta karcsú kezében, mint egy újra megtalált kincset.