Elveszett szonett

Megint a szürke tél terült a tájra,
fák jajongnak, és a földre köd szitál;
sötét időnk a lelked úgy kitárja,
hogy lázad oltanám, míg tüdőm zihál.

Ne félj, az arcod íriszembe zártan
gyönyör, gyötört a ritka kép varázsa,
szemed megégetett, de mégse láttam,
csak úgy idéztem, versbe írt parázsra,

és mesémbe mártom álmod szép szavát,
bolyongva bódulok beléd az úton,
űz a holnap és a múltba száz karát,
aranyba hull a tél is, félve súgom...

csak Te vagy s az évek óta rótt körök,
dalom kihajt, mert a szólam így örök.