Míg jól nevelten tűrök és törődöm,
őszintén fakadó tagadásomból
gyűrök, hogy ne feszüljön pattanásig
bennem. Dolgozom rajta. Szakadásig.
Duzzog, szivárog e szerves burokból...

...csak úgy a semmibe súlytalanul.
Erőtlenül elvész, átalakul?

Vétkemmé válik, ha semmivé csendesül,
míg felhőket tologatok gondolattal.
Emberséget igénylek, szelíd szavakat,
s hamuvá égetek mozduló szárnyakat
önzéssel, énközpontú jóindulattal.

El nem fogadásom mivé növekedne,
ha gondját viselném...? Jobbá tehetne.