Lengő rostán

Őszi lombon, széldorombon 
bágyadt zenész muzsikál, 
már a pók is pamuthont fon, 
fánk, a puszpáng, borzolt pompon, 
kertünkre a bú szitál.

Nyara után epekedve 
a fáradt Nap szirma hull. 
Bent hervad az ember kedve, 
mordan fordul, mint a medve, 
míg a világ kint fakul.

Jó asszonyom, drága párom 
forró teát önt nekem, 
csörömpöl a házi báron, 
én meg csupasz szívem tárom, 
nem gitáron, könyveken.

Szavaimon elmereng ő, 
el is teszi szótlanul, 
s őrizgeti míg a lengő 
időrostán hangja csengő 
aranypénze porba hull.