Még el kell mondanom

 
(Nekrológ helyett)
 
Bennem maradt a történeted, Eszter.
Nem gondoltam, hogy van még itt hely,
hiszen annyi már a mese, a nyomor... 
annyi a baj, hogy magam sem tudom
mi az, ami ebben a rengeteg jelen és
múltdobozkában raktározódik és hol
alulra kerül, hol felülre, hol csak lebeg;
van, hogy felrázkódik, én pedig
meglepődöm, netán elszomorodom:
Jé, még ez is itt van, az is...talán az idő
mégsem old meg mindent úgy, ahogy 
azt sokszor emlegetjük, szeretnénk,
várnánk. A fájdalom nem bújik el...
nem múlik el, csak belepi egyfajta
emlékköd, s kicsit nehezebb már
tisztán látni, tisztán érezni, de mindig 
sajog, mindig velem van. A hangodon
szól, a nevetéseddel váj szívembe,
pörgeti előttem beszélgetéseinket...
kétkedéseinket, útkeresésünket -
anyai rágódásokat, a cicás sztorikat 
(remélem kedvenced jó gazdára lelt).
 
Bennem maradt a történeted, Eszter.
Amit egyáltalán nem furcsállok, hiszen
olyan friss, olyan közeli, olyan megrázó.
Még felkapom a fejem, amikor megáll
a lift az ajtóm mögött és látlak magam
előtt, ahogy mélabúsan avagy bájos 
reménytelin köszönsz - szia, évike - 
felnyalábolod a papírokat, adsz egy-két
levelet postázásra és már itt sem vagy.
 
Már itt sem vagy. A képzeletem játszik.
 
Bennem maradt a történeted, Eszter.
Aranymasnival kötöttem át lelkemben,
hogy sosem tévesszem össze egyéb
históriákkal, tragédiákkal, sorsokkal,
s mindig lelki szemeim előtt legyél,
hogy bármikor rádnézhessek...
hogy vigyelek magammal, hogy...
te is velem jöhess  tovább 
maradék utamon.
 
(2019. május végén)
 

Hozzászólások

Haász Irén képe

Bárki is volt, szépen búcsúztál tőle!

 

Sztancsik Éva L. képe

Köszönöm szépen szavaidat, Irénkém.