Mögötted ég

Szenvedély száguld, vonat az éjben,
lehet, a búcsú nem végállomás,
ébred a sorsunk fájdalmas kéjben,
nem más, mint simán csak vállmegvonás.
 
Vágunk az útnak, hosszúra nyúlnak
beszélgetések, a Hold vigyáz ránk,
gyermek a lélek, fátylat a rútnak,
csend kell a létnek, de vádol a szánk.
 
Megannyi ember háttal a térnek,
magának való, a szeme is zöld,
kilépnek végleg, vissza sem néznek,
várják, míg belep a jéghideg föld.
 
Magadat nézed, fordul a sínpár,
vonatod száguld a holnap felé,
reményed reszket, hogy lesz-e még nyár,
hogy jön-e majd vonat visszafelé.
 
Szeretnél újból fiatal lenni,
volt ott egy angyal, ki kézen fogott,
hová lett, eltűnt, tovább kell menni,
nem lesz már olyan, mint rég-megszokott.
 
Szerelmes gyászban múlik az éjjel,
lebbenti emlék, mit eltemetett,
Holdnak a fénye egy lesz az éggel,
tétova kézben egy szív remegett.
 
Emlékük ócska, vannak még páran,
kiknek az arca már máshol ragyog,
nem kellett volna, szívembe zártam,
érzem, hogy fáj most és nagyon sajog.
 
Pőre az élet, derűje halvány,
döntöttünk olykor, a harag kivált,
hullámzó felszín, hajónk a habján,
szótlan a szavunk míg hozzád kiált.
 
Megosztott percek, illanó évek,
halálba fullaszt a fojtó magány,
megsárgult kották, elhalkult ének,
mit hoz a holnap, az örök talány.
 
Félelmünk elmúlt, végtelen ábránd,
zakatol tovább a vonatkerék,
vége az útnak, ennyi, mit rád szánt,
minden, mi történt, már mögötted ég.

2020. március 7.