Madár szemmel

Szarka ül az ablakomban,
jól öltözött, hiú madár.
Türelmetlen, csőre koppan –
ismerem én, rég idejár.

Karcos hangján majd rám csörren,
hogyha bentről kikopogok,
és morcosan odébb röppen,
azt várva, hogy magot adok.

Ki is nyitom az ablakot,
csak hogy sértődés ne essék.
– Szarka pajtás, szép jó napot!
Kell-e morzsa? Itt van. Tessék!

Nagyot szökken kényes úrfi,
tenyeremből nem csipeget.
Tán veréb ő? Nem úgy néz ki.
Mit képzelek? Hát még ilyet!

Felszáll dacos csörrenéssel,
megvárja, hogy odébbálljak,
kicsit billeg, amint figyel –
bizalmatlan. Mit csináljak?

Körbefordul, hogy láthassam
mily’ elegáns, úri madár. 
Közelebb jön, óvatosan,
és a kiszórt morzsára száll.

Fejét kevélyen fölveti,
még egyszer a szemembe néz;
ő nem koldus, jár ez neki,
megszerezte, mint egy vitéz.

Gyorsan mozdul, csőre csattan,
zsákmányával el is röpül,
s amint felszáll, szinte nyomban
a szomszédos faágra ül.

Hátat fordít szemérmesen,
így eszi meg csemegéjét,
majd egy vidám csörrentéssel
jelzi: jó volt, s persze kér még.

Most néhány szem apró maggal
díjazom a társaságát,
nem szeretném, hogy haraggal
fűszerezze pillantását.

Hátra lépek, nem zavarok,
csendben várok, amíg eszik.
Illemtudó barát vagyok,
ki nem szól, ha nem kérdezik.

Szarka úrfi befejezvén
a felszolgált jó lakomát,
újra csörög köszönetképp,
mert így kerek a nagyvilág.

Tudja ő is mi az illem;
felém biccent hunyorogva,
aztán felszáll, én meg itt lenn
csak bámulok a magosba.

Szárnya rebben, csőre csippen:
– Repülj velem! – így invitál.
– Máris megyek – ezt felelem,
s el se hiszem, hogy csak rám vár.

Kihajolok az erkélyen,
felcsatolom szárnyaimat,
s körülöttem minden, minden
megváltozik egy perc alatt.

Madár szemmel nézek most szét
szarka úrfi mellett szállva,
s azt hiszem, hogy a világ szép,
csak az kevés, aki látja. 

(2011)