Magyar komédia 1. fejezet

Varga Tibor 

MAGYAR KOMÉDIA

Történelmi kisregény a 20. század viharos esztendeiből

 

1. CSELÉDKOMMENCIÓ

 

Balla Dénes már elmúlt harminc éves, amikor eszébe jutott, hogy meg kellene házasodnia. Pontosabban az jutott eszébe, hogy bármit kívánnak is tőle jó szüléi, neki most ellent kell mondania. Különösen az anya, született Benedek Eszter ellenezte a házasodási szándékot, mert mi lesz akkor velük, ha Dénes is elhagyja őket. Az idősebb fiú messzire származott, leányukat három éve vitte sírba a rák, három kis árvát hagyott rájuk, mert apjuk meg eltűnt a zalai dombok borospincéi között. Az idősebb Balla Dénes mindazt, amit az elemi iskolában tanult, nagyon megtanulta. Gyermekként kortársa volt az akkor már öregedő Arany Jánosnak, nem csoda hát, ha könyv nélkül fújta a nagy költő balladáit, Petőfi verseit, tőle még Reviczky Gyuláról, Komjáthy Jenőről is hallhattak a fiúk, az unokák. Asszonya az általa kitalált, rögtönzött mesékkel nyűgözte le az ifjabb generációt. Ebben is kitűnő párt alkottak, hát még az ifjabb Dénes akaratával való ellenkezésben!

A szinte már vénlegénynek számító, meglett ember azonban nem engedett. Somfalva korban és felekezetben hozzá illő leányai már mások asszonyai voltak, felült hát a kerékpárjára, és kilométereket tekert, hogy az odébb neki kommendált, ifjú leányt megtekintse, tetszését megnyerje. A kétszáz lakosú, kis „gólyafészek”, ahogy jelöltjének faluját nevezték, virágzó kulturális életéről volt híres. A legények és a lányok néha összefogtak, megtanultak valamely színpadi művet, amelynek előadásához a pajta volt a színpad. Egy ilyen előadásra érkezett a leánynéző Dénes legény, s mert a kommendált Irmuska túl sokáig gondolkozott, másnap már a darab énekes-színész főszereplőjének, Iduskának a családjánál jelentkezett, mint kérő.

A meggyesi esküvő és lakodalom után somfalvi házukba vitte ifjú asszonyát.

- Édesanyám, meghoztam a lányát – mutatta be őt Eszter asszonynak, aki csak hümmögött erre, mutatta, hogy a kedves üdvözlés, amelyben új menye részesítette, nem lágyította meg a szívét.

Amíg Dénes a saját és szüléi földjét művelte, Ida a házi munkákban művészkedett, a leves, a hús a tűzhelyen fortyogott, az ő csengő, szép szopránján pedig szólt az ének. Most ebből lett a baj.

- Mi gyászolunk, nincs szükségünk énekes pacsirtára.

Ida asszony szíve megkeményedett, ettől fogva csak a templomi kórusban szólt a hangja, csak az istentiszteleteken, bibliaórákon nyitotta énekre a száját. Amikor megszületett első gyermekük, a hátsó lakásban még csend volt. Csak azt mutatták, hogy nem örülnek az új kis jövevénynek, ám ahogy hírét vették, hogy menyük ismét másállapotban van, már kitört a perpatvar.

- Minek annyi gyerek? Itt van ez a három árva is, hogyan fognak betömni ennyi éhező szájat?

- Az én gondom lesz az is, bízzanak bennem, édesanyám!

De ahogy a lappangó szikrából felcsap a láng, ezt az anyai tüzet sem lehetett már eloltani. A hangos vita vége ez lett:

- Pusztuljatok a háztól!

- Rendben van, édesanyám.

 

Ifjabb Balla Dénes körülnézett hát a környéken. Ha a szülők ezt akarják, hát lássák, mire mennek nélküle. Hamar hírét vette, hogy a kemenesmágocsi uradalomban munkavezetőt keresnek, földművelő tudása, gazdasági iskolája erre éppen alkalmassá teszi. Otthagyta hát a nyolcholdnyi földet, a földművelő eszközöket, a tejelő, igavonó állatokat, tessék, édesapám, csinálja, ha én nem kellek. Másfél éves kisfiát, állapotos asszonyát felültette a szekérre, és a fekete szőrű, szívós Jancsi öszvér négy, kopogó patkója mögött átporoszkáltak Mágocsra.

Új lakhelyükön az uradalom gazdatisztje fogadta. Másnap bemutatta a keze alá beosztott cselédeknek.

- Ő lesz az új gazdátok, mostantól neki engedelmeskedjetek!

Aztán kezdte kiosztani a napi munkát.

- Kocsi Tóni, te a Kopra dűlőbe menjél, felszántod a tavaly ugaron hagyott földet, idén oda vetni fogunk. Fogd be a lovakat, az ekét vidd magaddal! Málna Józsi, te vetni mész a Cseres dűlőbe, tavaszi árpa lesz ott. A vetőmagot megkapod, a vetőgépet se hagyd itthon!

És így hangzott ez sorban, ha valahol a felszántott földet vetéshez kellett előkészíteni, vagy a vetett magot földdel eltakarni, boronával, gurgatóval végigjárni, el kellett mondani, hogy ahhoz borona is, gurgató is kell. Az új munkavezető meg kapkodta a fejét.

- Ennyire buták lennének?

- Nem. Egyáltalán nem buták – igazította el a gazdatiszt. – Ők így lázadnak a sorsuk, a nincstelenségük, a gazdag uraságtól való függőségük ellen. Ha nem mondod nekik, hogy a szántáshoz eke, a vetéshez vetőgép kell, akkor kimennek a mondott helyre, leülnek a föld szélébe, jóízűen falatoznak az avas szalonnájukból, s ha utánuk mész, és számon kéred tőlük, hogy miért nem szántanak, vetnek, akkor azt mondják, hogy nincs eke, nincs vetőgép. Ha erre dühödben az öklödet, a kalapodat rágod, üvöltesz velük, mert otthon hagyták a munkaeszközt, akkor megvillan a szemük, és a képedbe vágják, hogy azt nem mondta az úr. Ha pedig panaszra mész az urasághoz, akkor ő dühödik fel mondván, hogy neki ehhez semmi köze, nem az ő dolga a cselédekkel bánni. Ezt jól vésd az eszedbe, Dénes öcsém!

Így lett Balla Dénes, a nyolcholdas kisparaszt a nincstelenek ura és parancsolója. Az első tapasztalatok már arra a gondolatra sarkallták, hogy ő bizony másképpen fog bánni velük. Az urasággal nem kell találkoznia, szolgálati lakásában ott a telefon, a vonal másik végén rendre a földesúr jelentkezik, ha van jelenteni valója, meg kell csak forgatnia a kis kart, röviden elmondhatja, amit kíván. Arra is alkalmas, hogy ha jön a gyermek, segítségért folyamodjon rajta.

A napi munkát sokszor magának is kiosztotta. A Jancsi öszvért, ha kellett, az eke, a vetőgép elé fogta, beállt vele ő is a barázdába, cselédeivel együtt dolgozott. Azok meg csak néztek rá, aztán meg egymásra. Ingatták a fejüket.

- Gazdánk! Magának itt nem kellene dolgoznia. Miért?

- Mert nem tudom csak úgy nézni, hogy maguk dolgoznak.

- És ha meglátja az uraság?

- Nem fogja meglátni. Na, indulj, Jancsi!

A nincstelenek így szerették meg új főnöküket. Az aratás kellős közepén megszületett a kislány. Ida már két gyermeket gondozott, ellátta urát étekkel a nehéz munka közepette, énekét a kis csecsemő is csendben hallgatta. Kinn a mezőn a gazda is beállt az aratásba, sokasodtak a kévék, a kepék, majd a szérűn szaporodtak az asztagok, munkába állt a cséplőgép. Remek alkotmány volt, traktor hajtotta egy tíz-tizenöt méteres, széles ékszíjjal, szinte szemveszteség nélkül dolgozott, képes volt külön választani a magot a pelyvától, az ocsút a tiszta magtól. A munkavezető most nem állt be villázni, etetni vagy nyársalni, tette a dolgát, figyelt, ellenőrzött, a szíve megtelt valami végtelen elégedettséggel, szeretettel, amint látta, hogyan hajlongnak a sötétbarnára sült, meztelen felsőtestek, milyen lelkesen dolgozik a csapata.

- Megkapjátok a jutalmatokat, amíg én itt vagyok, ti nem fogtok korpás kenyeret enni – suttogta csak úgy magának, miközben tudta, miként fog a következő napokban cselekedni. Néha odaállt a gép farához, ahol a szem, meg az ocsú gyűlt folyamatosan a durva vászonból készült zsákokba. Ha egy-egy zsák megtelt, szorosan bekötötték a száját, s az ott álló szekerekre rakták, púpozták a teli zsákokkal magasra, aztán irány a magtár.

- Az ocsút rakják külön! – igazította el a kocsisokat.

Senkinek sem tűnt fel, hogy milyen gyakran áll a gép mögé, mint aki csak gyönyörködni akar a frissen kihányt magokban, morzsolgatta ujjai között a kövérre hízott búzaszemeket. Közben mintegy véletlenül – a terv már készen állott benne – állított egy kicsit azon az a kis acélkaron. Tudta, mit tesz. Tiszta szemeket rejtett az ocsúba.

A cséplés augusztus elejére befejeződött. És mintha az Úristen is az ő csalafintaságát mosolyogta volna, elrejtette a Napot, nehéz felhőket, villámokat, mennydörgést bocsátott a vidékre, s ahogy a menny kitombolta magát, elpihent, még napokon át csendesen, de sűrűn hullott az eső.

- Mit tegyünk, gazdánk? Így nem mehetünk a mezőre, bennragadunk.

- Akkor is van munka. Tessék a magtárba jönni mind! Elő a rostákkal, átrostáljuk az ocsút, hogy semmi ne menjen veszendőbe.

- Úgy lesz, gazdánk.

És a Kocsi Tónik, Málna Józsik lelkesen jöttek, tették, amit a „gazdánk” parancsolt, sejtelmük sem volt arról, hogy most, ezekben a napokban csak maguknak dolgoznak. A rostán fennmaradt, tiszta szemekkel teltek meg azok a zsákok, amelyek az ocsútól lettek üresek. Napok múltán visszatért a nyár, felszárította az utakat, eljött az őrlés, a cselédkommenció, a törvényesen járó terményjuttatás kiadásának ideje. A bekötött zsákokat maga hordta át a magtár egy másik sarkába, hogy idő előtt senki ne fogjon gyanút. Felrakatta őket a szekerekre, mindegyikre ugyanannyi zsákot. Aztán útjukra bocsátotta őket.

- Menjenek őrletni, ebből lesz a maguk új kenyere!

A késő délutáni érkezéskor a Kocsi Tónik, Málna Józsik úgy ugráltak le a szekereikről, hogy szinte elszálltak.

- Mit tett velünk, gazdánk? Kalácslisztet kaptunk!

- Egészségére a családjuknak!

Ettől fogva – a „gazdánknak” mindent – nem kellett elmagyarázni, milyen munkához milyen eszköz kell. Az őszi szántás, vetés közben maguk osztották be az ebédidőt.

- Te most állj ki, ebédelj! Ha végeztél, újra beállsz, azután te, te, te, majd én ebédelek.

Reggeltől estig nem volt munkaszünet. Szent Mihály napján Balla Dénes telefonon jelentette az uraságnak, hogy a mágocsiak befejezték az őszi vetést. Az meg a levegőt kapkodta.

- Hogy lehet ez? Nálam még a felénél sem tartanak. No, akkor küldje át hozzám a beosztottait, segítsenek!

Balla Dénes nem sejtette meg a veszélyt. Az uradalom távolabbi részébe átvezényelt cselédek meggondolatlanok voltak, dicsekedni kezdtek ottani társaiknak.

- Nézzétek csak, nekünk milyen fehér kenyerünk van! Mert nekünk olyan gazdánk van ám, hej, de csodálatos a mi gazdánk!

Azok meg lázadozni kezdtek. Micsoda dolog, hogy a mágocsiakkal így kivételeznek! A hegyesiek tán rosszabb munkások? A munkavezetőjük jelentette a dolgot a földesúrnak. Az uraság dühtől dagadt fejjel hívta telefonon Ballát.

- Mondja csak! Jutna még nekem is abból a dugi búzából? Vonja le a konzekvenciát!

És Balla Dénes levonta a konzekvenciát. Felszerszámozta a Jancsi öszvért, befogta a szekere elé, felültette maga mellé Ida asszonyt a két kicsivel, s ahogy érkezett, úgy indult velük vissza, Somfalvára.

Az uraságot nem hagyta nyugodni a dolog. Befogatott a kocsisával, áthajtatott Mágocsra, rovancsolt, ellenőrzött, leltározott, és semmi, semmi, semmi szabálytalanságot nem talált. Sohasem jött rá, hogy akkor, egyszer, egy őszi szántás-vetés alkalmával milyen varázslatot művelt az elcsapott munkavezető, akinek beosztott cselédei lám, megint elfelejtették, hogy a szántáshoz eke kell, a vetéshez vetőgép.

Hozzászólások

Haász Irén képe

Jól kezdődik, kedves Tibor! Olvastatta magát. Sajnos,nem magyar sajátosság ez, az emberi természetet írod le, úgy látom... várom a folytatást!

Nagygyörgy Erzsébet képe

Kedves Tibor!

De jó volt ilyen ízes, jól megkomponált történetet olvasni, nagyon tetszett. 

Erzsike

vati képe

Irénke és Erzsike, örülök, hogy tetszik, ez még csak az expozició, de már nyilván látszik, ki lesz majd a történet központi alakja. Igen, kedves Irénke, az emberi természetről van szó, mert mindig az formálja a történelmet is. Emlékekből, levéltári kutatások adataiból áll össze az igaz történet... 

Varga Tibor

Judit képe

Szüleim ifjúkorát idézi a történet. Kíváncsian várom a folytatást.


vati képe

Judit kedves, amikor Vasi szabó János ennek a műkritikáját készítette, nekem többször is megemlítette, hogy párhuzamot lát a te Visszafelé szaladó fák című regényed és az én művem között. A kritikájából ez a párhuzamba állítás végül is kimaradt, Helyette Borbély Szilárd Nincstelenek című művét említette.

Varga Tibor

hubart képe

Érdekesnek ígérkezik a történet, és tetszik a stílusa, nyelvezete is. 

lnpeters képe

Igen érdekes részlet! Szívesen írnék róla, de nyárnál hamarabb aligha jutok hozzá...

Pete László Miklós (L. N. Peters)

vati képe

Lacikám, Vasi Sztabó János már írt róla, ő ismeri az egészet, az ő műkritikája már négy helyen, jeles folyóiratokban megjelent. Dehát még 16 fejezet hátra van, figyeljétek a következőt...

Varga Tibor

hzsike képe

Remek írás! Éppen a szám íze szerint való, drága Tibor. Csak úgy olvastatja magát. Megidézted a gyerekkoromat is.

Én is várom a folytatást. 

Ölellek. Zsike :)

vati képe

Igen, drága Zsike, ez a mi gyermekkorunk, illetve ez még pár évvel megelőzi. Aztán mi is beleszületünk, gyermekként alig érzékelünk valamit az akkor mellettünk dohogó törtrénelemből, az elődeinket ért sorscsapásokból. Azokról szól ez a történet.

Varga Tibor