Magyar komédia 10. fejezet

10. ITT ÉLNED, HALNOD KELL

 

„Az álomi, arany-őszi ünnep elszállt a semmibe.”

/Káldi János/

 

Hat napig tartott a somfalvi mámor. A cserdomonyi járási Nemzeti Bizottság gyűlésére Balla Dénest és még két embert küldött a Koffán Dániel által vezetett testület, ahonnan a tanácselnök és a titkár leváltásának utasításával tértek vissza. A vébéelnöki teendőket a helyi bizottság elnöke vegye át, aki végül is úgy határozott, hogy a titkárt meghagyja a funkciójában, hiszen kitűnő szakember, a volt horthysta jegyzőt pedig a nép sem kívánta vissza. Két nap múlva Balla Dénes összehívta a kisgazdapárt ülését, amelyen a titkár személyében sem tudtak megegyezni, a tanácskozás határozat nélkül ért véget. Több téesz-tag felkereste Koffánt, hogy kilépnének, bevitt vagyonukat visszavennék, ő pedig nyugalomra, türelemre intette őket, semmit sem tehetnek jogszabály nélkül, ő maga pedig nem alkothat jogszabályt. Koffán Dániel józansága, minden körülményt mérlegelő magatartása féken tartotta az indulatokat.

Azon a gyászos hajnalon Perjés István is, Koffán Dániel is hallgatta a rádiót, a forradalom által ismét a miniszterelnöki székbe juttatott Nagy Imre kétségbeesett hangját. Rendkívüli helyzetet látott, összehívta hát újra a testületet a nap korai óráján. Fegyveres nemzetőrség felállítását javasolta, hogy az idős éjjeli őröket támogassa, tartsa fenn a nyugalmat, senki ne ragadtassa magát meggondolatlan cselekményekre. Várni kell, amíg Budapesten háború dúl. Fegyverekért Balla Dénest és Mára Ferencet küldték volna Cserdomonyba, nemzetőr lett Stettner István és Bapczi Kálmán is, mindannyiuk szövetségese. Mire az ülés véget ért, a Kossuth Rádió adása megszakadt. Balla és társa már el sem indultak Cserdomonyba. Gyorsan kelt aztán szárnyra a hír; Budapestet lerohanták a Záhony felől visszadübörgő tankok, először hallották Kádár János, a Corvin köz, a Széna tér nevét. Másnap reggel Koffán Dániel felkereste a leváltott tanácselnököt, hogy visszaadja neki a tanácsháza kulcsát. Tudta, hogy a vereség végleges, a dolgok megfordíthatatlanok.

Balla Dénes szótlanná lett, Ida asszony is csendben tette a dolgát, meghallgatta, férjével együtt támogatta a két kamaszodó gyermek terveit, gondozta a három kiskorút, ellátta őket, soha nem állt meg a keze. A ház ura az állatok körül bolyongott, gépiesen etetett, almolt, szőrzetüket ápolta, de gondolatai állandóan a fájó vereség körül forogtak. Mindent tudott. Budapest elszigetelt pontjain még mindig emberek halnak a forradalomért. Minden hírbe belekapaszkodott, ami valamiféle reményt adott a lehetséges fordulatra. Ilyenkor szóra is nyílt a szája.

- Azt mondják, jön Amerika. Jön a szabadság. Bemondta a Szabad Európa Rádió. Azt üzente a felkelőknek, tartsanak ki.

Amerika mégsem jött. Senki sem tudta még, hogy a vörös tankok épp amerikai bátorításra fordultak vissza.

- Azt mondják, jön Ottó király.

Ezekre a hírekre mindig kizökkent mély apátiájából, s visszazuhant, amint kiderült, hogy mindez csak pletyka, a reménykedőknek reményt adó, puszta délibáb. Mert hogyan is ülhetne itt újra trónra egy király?

- Perjés tanítót rendőri felügyelet alá helyezték.

Ez nem volt pletyka, nagyon is valóságos hír, és a mester maga sem tudta, miért. Balla Dénes sem, csupán abban volt bizonyos, hogy a feljelentő Stettner István és Bapczi Kálmán, valószínűleg a nagygyűlésen elmondott beszéde volt az ok, amit valójában Stettner tanácselnök csikart ki tőle. Az akkor még halálos félelmüket most a biztos hatalmi tudat váltotta fel. Akit a tüntető felvonuláson fedezékül használtak, most koncként dobták oda a régi-új rendszer kutyáinak. Perjés „Pista” ettől fogva hatósági engedély nélkül nem hagyhatja el Somfalva közigazgatási határát, csak akkor, amikor a józsaházi rendőrségen hetente jelentkezik. Perjés tanító bácsit immár bármikor felverhetik éjszakai álmából, ha a járőr a parancs vagy kénye-kedve szerint ellenőrizni, megalázni akarja. Szinte törik az ablak üvege, oly hangos a zörgetés, meg a kiáltás hajnali három órakor.

- Perjés! Itthon van?

Odabent fény gyullad, ablakszárnyak tárulnak, november, december, január, február fagyos levegője ömlik a szobába, a két kislány a takaró alatt remeg, félnek is, fáznak is, amíg a hatóság bejegyzi az „Ellenőrző füzetbe”, hogy „rendben találtuk”. Perjés István, Somfalva köztiszteletben álló, elemi iskolai tanítója táviratot kap Fenyériből; „édesapánk meghalt… temetjük.” A gyászhír lesújtja. Engedély kell. A józsaházi rendőrségen előadja kérelmét. Karsai Menyhért már hadnagy, fogadja a kérelmezőt, s csak úgy, foghegyről veti oda a szót.

- Mit akar?

- Engedélyt. Meghalt apám Fenyériben. Szeretném eltemetni.

- Biztosan lesz majd, aki eltemeti.

- Igen, a római katolikus pap, meg azok a férfiak, akik a vállukra emelve, tisztességgel viszik a sírhoz. Én pedig ott leszek a koporsója mellett.

- Csak ha én megengedem. És maga nem megy sehova, maga lázító ellenforradalmár.

- De igen, megyek, hadnagy úr.

A rendőrben fordul egyet a kommunista önérzet.

- Hadnagy elvtárs. Ez a megszólításom.

- Nekem maga soha nem volt elvtársam, maga… Maga homo sapiens.

Mindkettejük indulata felkorbácsolódik. A rendőr nem érti a latin szót, ahhoz kevés iskolát járt. Sértettségében alig kap levegőt.

- Micsoda? Minek mert maga engem nevezni? – Már a gumibot után nyúlna, hogy végigverjen rajta.

- Gondolkodó embernek. Latin nyelven így nevezi az emberi fajt a történettudomány, mint az állatvilágból az agya által kiemelkedett állatfajt. Ezt Lenin elvtárs, meg Sztálin elvtárs is tudta. Örülök, hogy erre önt is megtaníthatom. Maga remek gondolkodó, ha a hatalma felett tépelődik. Ezért maga egy gondolkodó emberállat – s mielőtt a rendőr felfogná az újabb sértést, a tanító száján már ott a kérdés.

- Meg van töltve a fegyvere?

- Meg.

- Akkor készüljön! Mert én most megyek. Megyek vissza Somfalvára, felveszem a gyászruhámat, és utazom Fenyéribe, apám temetésére. Jöjjön, és lőjön le, amint elhagyom Somfalvát! Lesz majd, aki engem is eltemet.

Ezzel feláll, kifordul az ajtón, szinte dörren, ahogy a rendőrre rácsapja. A hadnagy elvtárs nyomban utána, már az utcán éri a kiáltása.

- Jöjjön vissza!

Perjés István meg se fordul.

- Jöjjön már vissza, maga makacs ember!

Amíg a hadnagy az írógép mellett ül, és két mutatóujjával a betűket keresi, hogy kiállítsa a lakhelyelhagyási engedélyt, a tanító fejében keserűen tréfás gondolat kél.

- Mint a villám. Időnként lecsap.

A rendőr a fejét ingatja.

- Maga tényleg nagyon makacs.

- Igazán lenyűgöző az emberismerete – mondja a tanító, miközben az aláírt, lepecsételt okiratot a zsebébe süllyeszti.

 

Balla Dénes keserű lélekkel rója a portát. Egyetlen ép gondolata nincs, amelybe belekapaszkodhatna, valami remény, új hír, amiről aztán kiderül, hogy csak a halálos veszedelemben vergődő, ismeretlen elme szüleménye, de amíg ki nem derül, addig lehet rajta elmélkedni, tervezgetni.

- Majd ha mink is sztrájkba lépünk – hajtogatja többször is, de tán fogalmat sem alkotott arról, mi is lenne, ha ő sztrájkba lépne, Tamásnak legalábbis nincs fogalma róla. Csak azt tudja, érzi az apa hangjából, hogy ez nem több mint az áradatban a fuldokló lélek mellé sodródott szalmaszál. Aztán Erzsébet asszony, a falu hírharangja meghozza az új értesülést. Nyitva van az Ausztriával közös határ, menekültek ezrei lépik át naponta szekereken, teherautókon, gyalog. Ez a határ itt van közel, de Somfalvát elkerüli a menekülő tömeg. Igaz lehet. Több csatornán is megerősítés érkezik. Balla Dénesnek most ez a szalmaszál.

- Menjünk mink is!

- Nem megyünk! – csattan fel Iduska. – Bolondokat beszélsz.

Az apa elcsendesedik. Aztán Tamást szólítja meg.

- Eredj, fiam, hajtsd ki teheneket! A hegyre menj!

Tamás feláll, indul. Apa és anya gyors és rövid szóváltásában anyának ad igazat. Menni? Hova? Itt hagyni ezt a földet, amelyből kinőttek mind az öten, kétéves kisöccsét látja a szülők karján, magát és hétéves húgát, amint eszeveszett földönfutásba kezdtek, ismeretlen vidékeken, ismeretlen emberek között, ismeretlen erőktől taszítva ide-oda, hajókként partokhoz, sziklákhoz csapódva, megérkezve valahova, ahova lélekben soha sem érkezhetne meg. Sírás bugyborékol fel a torkán, miközben a jászoltól eloldja a két tehén kötőfékét, s a nagygyűlés végén énekelt dal sejlik fel benne.

- Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, élned, halnod kell.

Már tudja, mi az a sors. A Bernát-úton kaptat felfelé velük. Kétoldalt agyagos part, a fiatal akácfák föléje hajolnak. Titokban magához vette már az énekes könyvet, egyetlen vallásos ének motoszkál benne, a dallamát tudja, csak a szövege kell, a néptelen hegytetőn, a valamikori, már eltömődött vulkanikus kráter helyén sűrű és dús a fű, majd ott énekelni fogja, míg a tehenek békésen legelnek.

- Ne szállj perbe énvelem, ó, én édes Istenem!

Odafönt belefeledkezik. Aztán megszakad az ének. Váratlanul három idegen, fiatal férfi tűnik elő a magassági pont körüli sziklák mögül. Megrémül, fél is tőlük, de szól hozzájuk, azoknak meg nemigen akaródzik felelni. Egyikük elcsigázottan ül le a sziklára, bakancsának fűzőjét oldja, nyögve húzza le a lábbelit. A lába, talpa tele vízhólyagokkal. Mélyet sóhajt, miközben a többieknek mutatja.

- Hát ezért nem tudok én gyalogolni.

Tamás ámulva, csodálva nézi a sérült lábat.

- Honnan jöttek?

Az idegen hosszasan hallgat, csak azután válaszol.

- Cegléd.

Felrémlik előtte az iskola falán lógó nagy térkép. Sokszor szemlélte, és pontosan tudja, hogy azon a térképen hol is helyezkedik el Cegléd. A gyalog megtett kilométerekről nincs fogalma, csak azt tudja, hogy az nagyon sok kilométer volt, és ha ezek a fiúk menekülők, akkor nagyon sok kilométer van még előttük. Nem tudják, hol vannak, csak szétnézni jöttek, innen messzire el lehet látni. El kell hát őket igazítani, kérdésükre elsorolja a hegyet körülvevő falvak nevét, megmutatja, hogy ott, a távoli házak mögött, az a Farkaserdő, azon túl már közel a határ. Egyikük sürgetni kezdi a társát.

- Mennünk kell, nem várhatunk tovább.

A hólyagos lábú fiú mély sóhajjal húzza fel újra a bakancsot, feláll, és mindhárman eltűnnek a szőlők és a fák takarásában.

Hazaér Tamás, és fontoskodva újságolja szüleinek a kalandot. Igaz tehát.

- Menjünk el mink is! – szólal meg ismét a családfő, szinte rimánkodik, asszonyának beleegyezését várja. Iduska hangja még nagyobbat csattan.

- Nem megyünk! Itthon maradunk! Hát hol lehetne neked máshol házad, hazád, te bolond?

- No, házunk, az van. És hazánk?

- Az is itt van.

- Hol? Orosz csizmák tapossák, orosz tankok szántják.

- Te itt mégis a magyar föld magyar gazdája vagy. Elvetetted a búzát, az árpát. Ki fogja learatni? Még nem felejtettem el a marokszedést, a kévekötést, a keperakást. Összehívtad a pártot. Feltámasztottad a halottaiból, és most újra meghal. Mitől félsz? Ezért nem csukhatnak börtönbe.

- Iduskám, hát elfelejtetted, miért csuktak börtönbe?

- Az Rákosi volt. Rákosi már nincs. Illa berek, nádak, erek. Más van a helyén. Aki Rákosi börtönében csücsült ugyanúgy. Már csak hallgatnod kell.

Balla Dénes meggyőzetett. Igen, a börtönt szenvedett új ember sorstársa volt, ezért bizalmat kelt. A hír, hogy a határt újra lezárták, megoldotta a nehéz dilemmát. Mostantól halál fia, aki át akar lépni azon a vonalon. Áldjon, vagy verjen sors keze. Néma a csend Karácsonyig, szilveszterig. Aztán valahol, a bosszú erdejében megkezdődik a hajtóvadászat.

 

Hozzászólások

Csilla képe

Eseménydús és felkavaró rész volt. Sajnos, jóval későbbi időből ismerősek a megfigyelések, a zaklatások, a névtelen, fenyegető levelek, amit édesapám kapott. Az ember szomorú világot tud teremteni, ha hatalomra éhes, de a legnehezebb azoknak, akik ezt elszenvedik. 

"Ne szállj perbe énvelem..." – gyönyörű dallamú ének. Káldi Jánosnak pedig utánanézek. 

 

Nagygyörgy Erzsébet képe

Kedves Tibor!

Szeretem az ilyen ízesen megírt, remek történeteket, köszönöm.

Erzsike 

vati képe

Kedves Csilla, Kalotaszegen bizony – utólag hallottunk erről – a"Kárpátok Géniusza" uralma alatt történhettek ilyen dolgok. 

Káldi János (1922-1991) a szülőföldem költője volt, még Móricz Zsigmond fedezte fel a Kelet Népében. Az én ifjú koromban a szombathelyi Tanárképző Főiskola docense volt, egyszer volt alkalmam személyesen is látni őt, versei akkoriban leginkább a szombathelyi Életünk folyóiratban jelentek meg. Ott leltem arra a versére még a hatvanas években, amelynek egy sorát itt mottóként idéztem, de még a címére sem emlékszem ma, annyira csak ez az egy sora maradt meg bennem.

Kedves Erzsike, neked is köszönöm, hogy itt voltál...

Varga Tibor

Hát igen ez bizony nagyon nehéz korszak, volt,apámnak is felajánlották,hogy kiviiszik külföldre, de Ő a családját választotta, meg a hazáját mindörökre,..még a rendszerváltáskor is kapott fenyegető levelet,, ezzel a szöveggel,...LÁtom nem férsz a bőrödbe már megint nyüzsögsz???Megkapod hamarosan ami jár neked........

Abban az időben /1956/-ban ifjú főhadnagy volt aki a hazája védelmre esküdött fel.kapott is érte 6 évet.és azután még  70-es évek végén, is zaklatták,és ellenőrízték.