Magyar komédia 15. fejezet

15. KÉT PISZTOLYLÖVÉS

A következő nap, amelyen idősebb Barna Lajos a bíróságra készült, nyugalomban telt. A hullámok, amelyeket Somfalva lelke tengerén az akasztás szándékának híre keltett, mintha lecsendesültek volna. Erzsébet asszony többször is megjelent Ida szomszédasszonynál. Ahogy mindig, most is köszöntés nélkül érkezett, kínálás nélkül foglalt helyet a konyhai széken. De némán ült ott negyedóráig, fél óráig, már hozzá is eljutott, hogy a kijelölt tömeggyilkos éppen a szomszédja volna, de nem merte megkérdezni, mert hátha igaz. Az ő Béla fiának a neve is ott van az akasztandók listáján. Ha pedig Ida letagadná, vajon ki hinné el neki, Erzsébetnek, hogy nem, Balla Dénes senkit sem akar bántani. A hír forrása már kiapadt, patakja nem csörgedezik. Ida a csikótűzhely körül forgolódott, készítette népes családjának aznapi ebédjét. Erzsébettől ő sem kérdezett semmit, hát a szomszédasszony szó nélkül állt fel, suhogott ki a házból, ahogy mindig is tette, hogy megnézze, a szemközti lakásának tűzhelyén megfőtt-e már saját családjának a levese.

Perjés István is nyugodtan, felszabadultan vezette nebulóit a tudományok útvesztőiben, a történelem legendái, meséi hangzottak zengő, szép baritonján. Balla Tamás különösen az igazságos Mátyás királyról szóló meséket szerette hallani. A mester nem olvasta őket, hanem előadta, mégpedig olyan természetes, társalgási hangnemben, mintha nem is tanórán lenne, hanem valami kalákában, tengerihántás, tollfosztás idején összejött társaságban. Ilyenkor az iskolai órák szinte észrevétlenül szaladtak el, a tanító bácsi hangja Tamás érzékeny fülében muzsikaként csendült. A hazafelé úton senki sem jött szembe a néma diákcsapattal, nem mutatkozott Bapczi Kálmán, Stettner István, Regéczi Sándor, de még az idősebb Barna Lajost sem látta az utcán senki. Két fia, a halállista két vezetője észrevétlenül hagyta el a falut.

Balla Dénes egész nap feszülten várt. Ellátta az állatokat, szénát tett a jászolba a tehenek elé, a lovak elé, a testüket vakaróval és kefével végigsimította egészen a patákig, de az istálló falai között is a külső hangokat figyelte, ha időnként elgurult a ház előtt egy-egy teherautó hangos motorzajjal, gyorsabban kezdett verni a szíve. Mikor a zaj távolodott, megállapította magában; ez sem az. Meg ez sem az. Így jött el az este, az éjszaka, a csend. Megnyugodott. Újra felerősödött benne a terv, igen, mire eljön a tavasz, kell még egy öszvér a Pajkos mellé, s mivel ritka állat, Józsaházán legutóbb sem talált neki valót, reggel hát útra kelt Cserdomonyba.

Mikor a gyerekek felébredtek, apjuk már nem volt otthon. Anyjuktól tudták meg, hova ment. Az új nap megint nyugalmat ígért, de csak Somfalva látszott megnyugodni. A cserdomonyi hatóságoknál, a karhatalom székházában zajlott az élet. Parancsok hangzottak, lakáscímek, kiszállások, érkezések, csattogott a rabomobil és a cellák ajtaja. Kevés volt talán a bilincs, vagy az alkalmazott, egy-egy rendőrpáros többször is elindult a járás különböző településeire, lassan telt is a fogda elfogott emberekkel.

A cserdomonyi vásártér zsibongással, eladó állatokkal, őket kínáló gazdákkal, majdani vevőkkel teli. Balla Dénes is ott kószál közöttük, mustrálja a borjakat, őszi születésű, visító malacokat, kérdések, válaszok, az alkudozás szavai ütik meg a fülét. Az az üsző ott nagyon szép, ha megnő, jó tejelő állat lehet, de hát van őneki otthon egy törzskönyvezett tehene, a Csöpi, négyezer litert ad évente, tejének zsírtartalma is magas, négy százalékos. Harmadik utódát, a bikaborjút egy állami tenyésztelep várja, mert kitűnő a vérvonala. Jó pénzt kap érte, megveszi majd belőle a tavaly áprilisban szabadult katonatiszt unokatestvérétől a ház másik felét. Ernő már Budapestre költözött, megházasodott, segédmunkás egy gyárban. Balla Dénes jól érzi itt magát. Ez az ő igazi világa, elmereng mindezen, ráér, messze még az este. Míg az apróbb állatokban gyönyörködik, eszébe jut, hogy miért is jött valójában, hát a rá váró igavonók felé veszi az útját. Sűrűn állnak ott szebbnél szebb lovak, itt is, ott is megáll, szót vált a gazdával, érdeklődik az állat múltja és jelene felől, szinte mindegyik eladó lovat körbejárja, szakértő szeme a legkisebb rendellenességet is felfedezi, s ha nem is talál egyikben-másikban kifogást, mégiscsak megvonja a vállát, odébbáll. Nem sürgős a vétel, a tavasz még messze van, ha most nem találja, amit keres, megtalálja máskor.

Már indulna, amikor még egyszer végigtekint a soron, s egy minden eddigitől elütő látvány dobban be a látóterébe. Egy szürkéllő, almásderes far, az állat testének nagyobb részét a többiek takarják. Szinte vonzza, szinte kényszeríti, hogy közelebbről is szemügyre vegye, hát, amikor odaér, látja a szamáréhoz hasonló, nagy füleket, először szólni sem tud a meglepetéstől. Almásderes szőrzetű öszvért eddig még sohasem látott. Körbejárja hát ezt is, arányos, szép testet lát, izomzata is szép, szőre sima, jól bánt vele ez az ember. Megszólítja a gazdát.

- Hány éves a portéka?

- Tizenegy. Öregszik már, minek tagadjam. Fiatalítok, tudja.

A jövendőbeli üzleti partner őszintesége megragadó. Nem dicséri túl az árut, becsülettel tárgyal, csakis az igazság szerint. Balla gyorsan átgondolja, hogy ha ez az új munkatárs még két évig szolgálja őt, akkorra éppen belenő a hámba az otthoni öszvércsikó.

- Vevő vagyok rá. Hogy adja?

- Háromezer.

- Vegyen el belőle ötszázat, és elviszem.

- Tegyen rá hármat, és a magáé.

- Itt a kezem.

- Itt a kötele.

A kötőféket értette rajta, de a kötél szóra Balla szíve mégis megdobbant. Így vezetik az állatot az ivóhoz, a kötőfék már Balla kezében, hogy illendően az áldomás is megtörténjen, azt természetesen az eladó fizeti. Aztán még egyszer kezet fognak, elbúcsúznak, Balla pedig utoljára még megkérdezi.

- Mi is a neve?

- Csalfa.

- Hát akkor menjünk, Csalfa!

Engedelmes állat, végig az úton úgy ballag új gazdája mellett, hogy le sem marad, meg sem előzi. Néha megáll, hosszasan nézi az embert, szagát veszi, vállára hajtja az állát, Balla pedig a pofáját simogatja, gyengéden veregeti. Állat és gazdája között már az úton megköttetik a szövetség. Együtt gyalogolják végig a majdnem húsz kilométert. Ez a szívós Csalfának nem nagy teher, de gazdájának a lába közben zsibbadni kezd, bokája, alsó lábszárának izmai fájnak, mire Somfalvára érnek, és a Csalfa megtalálja helyét a jászolnál, a Pajkos mellett. A gyerekek is kimennek az istállóba gyönyörködni.

- Jé! Szürke öszvér!

Tamás mögötte áll, és a nevén szólongatja.

- Csalfa! Csalfa!

A Csalfa persze nem válaszol a szóra, Géza meg szó nélkül mosolyog az öccsén.

Az apa elcsigázottan ül le a szobában. Nyugodtan, mélyen veszi a lélegzeteket, megérkezett, ez is megvolt hát, az új szántóvető társ ott áll az istállóban, egyéb szava nincs is. Pihen. Szinte összeroskadt. Gerince meghajlott, nyaka alig látszik a vállai között, feje lehajlik, a padlót nézi. Tamás ellenállhatatlan késztetést érez, hogy az új jövevényről játszótársainak is beszámoljon. Kioson a házból, körülnéz, de nem lát senkit, akivel örömét megoszthassa, elmondhassa.

- Képzeljétek! Szürke öszvér! Ilyen még nem volt, csak mostantól van.

Elindul hát a Somhegy felé, a vegyesbolt udvarán három, vele egykorú fiút is talál, de azok annyira elmerültek a játékban, hogy rá senki sem figyel. Aztán őt is elragadja a fogócska, már el is felejti, miért jött, nem veszi észre az időt, csak arra ocsúdik, hogy nemsokára sötétedni kezd. Még egy kicsit. Még egy kicsit játszik, aztán indul haza, így tervezi.

Ekkor beúszik a látókörébe egy különös jármű. Kódógáta felől jön, rég kibukkant az iskola és a templom előtti kanyarból, de a motorzaj csak akkor dobban a fülébe, amikor már az erős lejtőn lefelé gurul. Valami döccenőt talált a kerék, robaja is van. Teherautónak látszik, egészen sötétzöld a színe, de a hátsó raktere minden oldalról zárt, s ahogy a lejtőn lesiklik, és beleér az éles útkanyarba, majdnem felborul. Amint neki már a farát mutatva távolodik, a szemével követi, látja, hogy lassít, majd megáll. Éppen az ő házuk előtt. Rosszat sejt.

- Ez az a ház -- szólal meg a civil ruhás nyomozó, és megállásra utasítja a sofőrt. Az egyenruhás karhatalmistával kiszállnak. -- Csengessünk be hozzá! -- A nagy bajuszú hatóság a pisztolytáskájához nyúl. Ebben a pillanatban, gyors egymásutánban két hatalmas dörrenés szakítja szét a csendet.

A kisfiú látott már háborús filmet. A mester hozatta az iskolába, ott vetítették le. Ágyúk dörgése, aknák robbanása, géppisztolyok kelepelése, emberek halálának filmbeli látványa sejlik fel az emlékeiben. Egyszerűen megállapítja; ezek pisztolylövések voltak.

Rémülten indul haza.

- Édesapám! – kiáltja benne egy hang, de nem tud kiszakadni a torkán.

Szaladni kezd. Igen, az autó éppen az ő házuk előtt áll. A kapu nyitva. Beszalad, a szobában ég a villany, bent két idegen. Benyit az ajtón, szinte meglöki vele az ott álló civilt. Beljebb egy különös szerzet, talán negyven év körüli, zöld vagy sárga egyenruhás férfi nagy, sűrű bajusszal, fekete bőrszíj keríti körbe a derekát, rajta ott lóg a pisztoly.

Percekig néma csend. Apja ugyanúgy ül, ugyanazon a széken, a két idegen a szemével fixírozza. Aztán apa belekapaszkodik az asztal lapjába, lassan feláll, közben megszólal.

- Mit vétettem?

A civil felüvölt.

- Majd odabent megtudja!

Majd odabent, igen. Mert apa most még nem tudja, hogy mit vétett. És ez a vadember sem érzi, hogy apa nem tudja. Vagy mégis? Mert elhallgat, nem ordít többé. Tamás mellét a félelem szorítja, az indulat feszíti. Üvöltene ennek az alaknak a képébe, ha lenne ereje, ütné, rúgná, de jaj, az a pisztoly, ami kétszer is eldördült ma a ház előtt! Iszonyatos a kicsisége és a gyengesége! Hogy nem kelhet apa védelmére, nem verheti ki innen ezt a két kutyát. De apa megadta magát! Kéri, kérleli őket.

- A nagyfiam még nincs itthon, harangozni ment, a lányom már érte szaladt. Engedjék meg, hogy megvárjam, elbúcsúzzak tőlük is!

A feszült várakozásban most az egyenruhás töri meg a csendet. A hangja jóságos, megértő, a fegyveres hatalom magasából leereszkedő.

- Volt már a bácsi… ilyen helyen?

Apa szava csattan.

- Igen. Voltam. Akkor is bűntelenül.

Nyílik az ajtó, megérkezik Géza, a bátyus. Egy tizenhét éves kamasz dacosságával néz keresztül a két idegenen. Átjönnek a nagyszülők is, következik a búcsúzás. Apa először Tamást öleli, csókolja meg, sír, Tamás is sír, mindannyian sírnak néma könnyekkel, aztán sorra a többi gyereket, a szüleit, végül Idát. A gyermekek még soha sem látták apát és anyát ilyen szoros ölelésben, ilyen nagy szeretettel megcsókolva egymást. Aztán nyílik az ajtó, a három férfi távozik. Balla Dénest most nem bilincselték meg. Csak az autó hátsó részének bezártsága, benne az egyedüllét, szívében az elválás fájdalma, az ismeretlen jövő tudata gyötri. Az autó ugyanazon az úton halad vele Cserdomony felé, amelyen néhány órával azelőtt gyalog baktatott haza a Csalfával. Mikor megérkeznek, idegesítően hosszú ideig nem nyílik ki a hátsó ajtó. Amikor végre felpattan, nem őt szállítják ki, hanem még másokat is bezsúfolnak melléje, lehetnek vagy nyolcan, tízen. Ismét elindul a kocsi, és hosszan, nagyon sokáig szedi maga alá az utat, késő éjszaka érkeznek meg. Az útból eddig semmit sem láttak, nem tudják, hol vannak. Egyikük mégis felismeri a komor, rácsos épületeket.

- Emberek, már tudom! Kistarcsán vagyunk.