Magyar komédia 2. fejezet

2. A SZÉLKAKAS

- Eredj, fiam, legyél testvér – mondta az idősebb Bapczi Kálmán az ifjú Kálmánnak. – Ez a Szálasi vagy kicsoda tehenet ígér a parasztlegényeknek, ha önként a pártja fegyveresei közé lépnek. Aztán meg szövetkezeteket akar. Ebből a pár kis holdacskából nagy földek lehetnek.

Az ifjabb Bapczi Kálmán így lett fekete zubbonyos, karszalagos, fegyveres önkéntese a későbbi nemzetvezetőnek. Az ingyen kapott, isten tudja, milyen istállóból származó tehenet szépen hazavezette, takarmányt termett neki a pár kis holdacska, a tehén borjút és tejet adott, gazdája pedig szolgálta hűséggel és reménykedve a hungarizmust. A szolgálat, az egyenruha, a fegyver ráadásul – úgy érezte – tekintélyt adott neki Somfalva lakói előtt, a hatalmat pedig kiváltképp élvezte, büszkén járt-kelt a faluban, bár a csendőr alhadnagy úr, meg az őrmester úr nemigen álltak szóba vele. A civil falubéliek az utcán mosolyogva köszöntötték, pár semleges szóval is megtisztelték, „hogy vagy mindig”, „köszönöm, jól”, amúgy afféle különc csodabogárnak tekintették, tudták, hogy kevés olyan esemény történik az életükben, amelyben neki bármi szerepet szánna a hatóság. Az ágyúk még messze, a határokon túl dörögtek, ő pedig csak várt, hogy tán egyszer majd neki is eljön az ideje, amikor a történelem tevékeny alakítójává lehet.

Senki sem tudja, ki hozta meg a hírt, de aztán egyik szomszéd a másiknak kiáltotta át. Kiürítik a józsaházi gettót, lakóit a csűrvári gyűjtőtáborba költöztetik. Jánoskeresztúr, Szeléd, Páterfa, Kisdura és természetesen Somfalva is felbolydult, hogy legalább együttérzésükről biztosítsák a szerencsétleneket.

- Mint egy temetési menet, csak a koporsó hiányzik – mondja csendesen Balla Dénes a mellette álló Miskei Ernőnek, miközben ott, az egyik kísérő csendőr válla mellett megpillantja a szeretve tisztelt doktor urat, szikár, elgyötört alakja kimagaslik a tömegből. Nem állhatja meg, hogy oda ne menjen hozzá, szólni egyikük sem tud, torkukat a sírás rántja görcsbe, csak a tekintetek fonódnak egymásba, kezét nyújtja, meg is ölelné, ha nem kellene magasra ágaskodnia, vagy a doktornak lehajolnia. A két tenyér kemény szorításban találkozik.

- Tovább! Tovább! – szólal meg az ismeretlen csendőr, ezzel szétválasztja a néma parolát, s hömpölyög tovább a tömeg a vasútállomás felé. Ebben a hömpölygésben sodródik melléjük az egyenruhás, antantszíjas, fegyveres Bapczi Kálmán. Senki sem hívta, önmagát szólította fegyverbe, demonstrálni akarta fegyverbarátságát az idegen vidékekről átvezényelt csendőröknek, meg a két német katonának. Azok tán emberségből, vagy az együtt érző tömeg indulatától tartva senkit sem bántanak, az ott tébláboló, magányos keretlegénnyel nem törődnek. Bapczi azonban kidüllesztett mellel, jobb kezét a puskatuson tartva jár-kel közöttük, szemével szúrósan pásztázza őket, mint aki kész arra, hogy a legkisebb jelre lekapja, és elsüsse fegyverét. Ekkor szólal meg mellette Miskei Ernő.

- Ej, Kálmán, én azért sajnálom őket.

Most van itt az alkalom, hogy hatalmi fölényének szavakkal is kifejezést adjon.

- Sajnálja, Ernő bácsi? Mindjárt közéjük vezetem.

A szó kellően hangosra sikeredett ahhoz, hogy mások is odakapják a fejüket, a megalázott tömegből a doktor úr is visszanéz egy pillanatra, közben belevillan szemébe a fekete zubbony a jobb vállon átvetett antantszíjjal. Miskei Ernő fején egy pillanatra átfut a kép, ha ő is köztük lenne, aztán szótlanul, undorral fordul el tőle.

Az út vége a vasútállomás, az ott várakozó, tátott szájú marhavagonok. A csendőrök és a két német katona segítenek a felszállóknak, Bapczi Kálmán ekkor már sehol. Elsőként ér vissza Somfalvára, hogy ismét magára öltse civil ruháját. Itt lassan befejeződik a művelet, bezárul a vagonok szája, a mozdony lassan mozgásba hozza a szerelvényt. Cserdomonynál azonban meg kell állnia, hogy az első nyolc-tíz halottat leszedjék róla. Az alig félórás út alatt „talán szomjan haltak” – így írja a krónika.

A csűrvári gyűjtőtábort majd egy hónap múlva, a perzselő nyár kellős közepén szintén kiürítik, lakói csendőröktől, majd német katonáktól kísérve elindulnak az ismeretlen felé.

Bapczi Kálmánt a következő hónapokban alig látják egyenruhában, fegyverrel, a falubéliek igyekeznek kerülni a társaságát, csak a rokonsága, meg néhány barát áll szóba vele, ők viszont jól élvezik fegyveres hatalmának árnyékát, biztonságban érzik magukat mellette. Eljön az október közepe, odafönt Szálasi lesz a nemzetvezető, idelent, Somfalván pedig Bapczi Kálmán a legnagyobb fegyveres erő. Az események azonban óvatosságra intik, tudja, hogy Szeged már szabad, a német és magyar fegyverek végső győzelmébe vetett hitére tornyosuló felhők árnyéka hull. Valamire vár, a szélirányt figyeli. Valahogyan minden hír eljut hozzá. Karácsony; Budapest körülzárva. Januárban Pest, februárban Buda is szovjet kézen. Vajon hol áll meg az áradat? Bapczi és társasága csendben, már nem látja senki a fegyvert, az egyenruhát. Mindenki vár, egész Somfalva népe vacog. Nemsokára megérkeznek az első, rugalmas elszakadásban lévő német csapatok, egy tiszt éppen Balla Déneséknél tart rövid pihenőt, jól beszél magyarul.

- Hát miért nem álltok meg? Miért nem lő vissza a csapat? – kérdezi tőle Balla, csak hogy megszondázza a vert had lélektanát.

- Mert úgy jönnek, mint a hangyák.

A rövid vendégség után rendben továbbindul a gépkocsioszlop. Két nap múltán néhány perces különbséggel három bombázógép jelenik meg a falu felett irdatlan robajjal, vékony fekete füstcsíkot húznak maguk után, majd süvítve hullnak a bombák a falu környéki mezőkre, összesen nyolc.

- Nem kell félni – mondja Balla Dénes. – Sebesült gépek, csak a maradék bombáiktól szabadultak meg, s látjátok, már el is mennek.

Késő tél, kora tavasz van, messziről már hallatszik a tankok dübörgése, sokan, fiatal lányok, szoptatós anyák közvetlenül a falu fölé magasodó Somhegy borospincéiben rejtőznek el, köztük Balláné Ida asszony is, karján a már harmadik, akkor kéthónapos csecsemőjével. Balla Dénes, amint a csatazajra érzékeny füle annak elültét jelzi, előmerészkedik. A Somhegy déli oldalán a falu felé tartva egy fegyveres, de civil ruhás idegennel találkozik, megszólítja.

- Barát vagy ellenség?

- Ahogy vesszük – hangzik a kedélyes, mosolygós válasz, majd az idegen eligazítja, szóljon a népnek, visszamehetnek a házaikba.

Az új élet kezdetén senkinek sem tűnik fel Bapczi Kálmán hiánya. Senki sem tudja, mikor, hogyan tűnt el a faluból, a szülőktől tapintatosan nem kérdezik, ők sem beszélnek róla. Mindenki mással van elfoglalva, Balla Dénes például a kisgazdák pártjának szervezésével, ő az elnöke, a földosztással, amelynek ő a vezére. Járja a határt a földigénylőkkel, lépi az öleket, vereti le a cövekeket, jelöli ki az új tulajdonosokat. Fáradtan, de elégedetten tér haza az utolsó nap végén, meséli Ida asszonynak a történteket, melyik újgazda hogyan örült az új birtoknak, ekkor a párja megszólal.

- És nekünk, magadnak hol jelöltél földet?

- Mit? Hogy nekünk? Nahát! Azt meg elfelejtettem.

Az asszony mosolyával öleli meg az urát.

- Nem baj, drágám, megélünk abból a nyolc holdból, ami van.

Novemberben, tízhónapos korában meghal a kis Lacika. Megsiratják, eltemetik. Tizennégy hónap múlva Tamáska születik helyette. Rákosi meg odafönt szeletelni kezdi a szalámit, a felső végénél kezdi, levágja a kisgazda miniszterelnököt. Alapszervezeteikbe kommunista téglákat épít, azok ellentéteket szítanak köztük. Balla Dénes küzd, hát a központi lapban állítják pellengérre, egy ismeretlen szerző szerint „a kisgazdák szekere farkát tolja”. Feladja végül, visszavonul a maga nyolc holdjára, csak a családjának él.

Napvilágot lát a kuláktörvény, Somfalván a Dombai, a Gordos, a Koffán, meg a Porkoli család birtokait veszik állami kezelésbe, természetesen parlagon maradnak. Így telnek a hónapok, a hónapokból évek lesznek, aztán már a kommunisták adnak Alkotmányt az országnak.

Balla Dénes azon a napon trágyával púpozta fel a szekerét, befogta a Jancsi öszvért, és elindult vele a Sívó-dűlőbe, hogy ottani parcellájának termőerejét növelje. A falu széle felé tartott, amikor a járdán egy rongyos ruházatú alakot pillantott meg, hátán egy hatalmas batyut cipelt a jobb vállán átvetve, mindkét kezével markolta a nagy zsák száját. Szinte meggörnyedt alatta. Először valamiféle vándor koldusnak vélte, aztán az arca is megvillant, ekkor ismerte fel benne az ifjabb Bapczi Kálmánt, aki rá se pillantva ment a szülői ház felé.

Öröm és rettegés vegyült a fogadtatásba. A nyilas vezéreket, a bűnös legényeket már mind fellógatták, ellenség lehet a faluban is, gyorsan kell cselekedni, mielőtt kinyitja a száját, például az igazság bajnoka, a Balla Dénes. Megint a családfő, az idősebb Bapczi higgadt le először, és vette kézbe a dolgokat. Hiszen odafönt Rákosiék már a saját testvéreiket falják.

- Bántottál-e valamikor valakit, fiam?

- Nem apám, soha. De ki hitte volna ezt el nekem odakint, Németországban, amikor igazolnom kellett volna magamat? Ezért szöktem vissza.

- Hát akkor most elvtárs leszel, fiam. Amit nem vihetett végbe Szálasi, végbe viszi Rákosi, hiszen lám, ő is szövetkezeteket akar. Itt vannak a parlagon heverő kulákföldek.

S míg az ifjú titokban meghúzza magát a szülői házban, apja körbeoson a faluban. Este megy, sötétben, először a vejéhez, az ifjabb Barna Lajoshoz, szomszédjából áthívják annak öccsét, Barna Károlyt is. Aztán sorra kerül a Barnák sógorsága, a Zsámborok, a baráti Dobák, meg azoknak a barátai. Három hét alatt létre jön az új, tizenegy tagú termelő szövetkezeti csoport, s hogy többé senki meg ne kérdezhesse, ki volt azelőtt, Bapczi Kálmánt választják elnöküknek. Irodáját abban a házban rendezi be, amelyből az idősödő Dombai házaspárt előbb már kilakoltatták. Ekék törik fel az elkobzott kulákföldek ugarját.