Magyar komédia 4. fejezet

4. BŰVÖLET

A kis Balla Tamás alig múlt hároméves. Számoljunk csak; két hónapja és nyolc napja. Már visszacseng fülében a madarak éneke. Már selypítés nélkül tud beszélni. Már vékony, csengő hangján kísérni tudja anyja szép szopránját, a templomi éneket: „Az én időm, mint a szép nyár, menten eljár, és eljő a hosszú tél”. Dénes gazda és Ida asszony repesve hallgatja, mindketten tudják, honnan ez a szép hang, a tiszta muzikalitás. Ida tehetségét a kisfia örökölte.

Az ének szövegét még nehezen fogja fel, csak a dallam kúszott a fülébe. Mindenből, ami körülötte történik, zenét hall ki, csodálatos muzsikát. A szülők ágya felett a képen – anyjától tudja – Jézus a getsemánei kertben imádkozik, mellette három tanítványa mélyen alszik. A bibliai jelenet mögött a kis, kulccsal felhúzható zenegép pengő harmóniáira alszik el minden este.

A halálról is van már fogalma. Tudata mélyén ott az emlék épp az elmúlt őszből, apa megcsillanó szemének képe, hangjának remegése, amikor ámulva mondta ki: „kötél általi”. Évekkel később ezért döndül majd benne ismerősen a két név: Rákosi, Rajk László. Látott már koporsót. Tudta, hogy benne egy idős asszony, Sörös néni fekszik, akit ismert, és aki nincs többé, tanúja volt, amint az ezüstös díszítésű, fekete faalkotmányban elnyelte őt a föld.

Hogy mi jár apa fejében, még nem érti. Meg-megüti fülét némely szó; „tieszcsébe, három éves terv”, meg apa nem, ő marad egyéni. „Segítem én így is a hazát, hogy a csillagos ég határáig jusson. Jó vérvonalú jószágok kellenek? Nevelek én olyat, nem is egyet. Az első itt áll már az istállóban, ugye, szomszéd, milyen csodálatos tenyészállat?” Apa hangjában csak a büszkeség csengését érzi, arcának sugárzása nyugtatja; csodálatos rend uralkodik körülötte. Világa ez a hosszú parasztudvar, a házban két lakás, hátul a nagyszülők, istálló, pajta, sertésólak, hátrébb gyümölcsös, már virágzik, mögötte pedig a hosszú lucernás, oda még ki sem engedik.

Tavasz van, április tizennyolcadika. A kert alján kaszára érett a lucerna. Tudja már, hogy a tehenek nagyon szeretik, de a gyomruk felfúvódik tőle, s ha ilyenkor nem szúrják beléjük a trokárt, el is pusztulhatnak. Fel kell hát előbb aprítani a kézzel hajtott szecskavágó géppel. Ott áll a pajta szögletében, széles kerekének küllőin két borotvaéles kés. Borotvaéles. Ezt a fogalmat még nem ismeri. Csak a ritmus és a muzsika nyűgözi le, ahogy apa felsőteste előre-hátra hajlong, a hersenő hangok e mozdulatok nyomán, meg a látvány, ahogy az aprólék lehull. Meg a tízéves bátyus, Géza, ahogy a favályúban tolja, igazítja a lucerna szálait a fogas hengerek közé.

Aztán vége. Apa és Géza elégedetten mosolyognak egymásra, mintha apa mondaná;

- Derék legény vagy, fiam.

Kiballagnak a pajtából, kicsit téblábolnak. Odavan a bűvölet, apa nem muzsikál tovább, hát most ő szeretne. Azt figyeli, mikor maradhatna magára a géppel, hogy ő is ugyanúgy hajlongva előcsalogathatná belőle a ritmikus „hres, hres, hres” hangokat, s a nyomukban, a földön tovább gyűlne a vágott lucernaaprólék. Nincs tisztában apjáéhoz képest a maga kicsiségével. Vajha őt is így dicsérné!

- Derék legényke vagy, fiam.

Erre meg ő azt mondaná mindenki értetlenkedésére:

- Muzsikáltam, édesapám.

Ebben a pillanatban nyílik az utcai kapu. Az érkező vendéget már ő is ismeri. A tenyészállatokat felügyelő állami megbízott szemlére jött. Nem tudja, miért hívják éppen tejellenőrnek, mert azt a tejet, amit ő a fejés után anyától kap, ez az ember sohasem látja. Apa melle dagad, tudja, hogy a szemle végén ő kap majd állami dicséretet. Eltűnnek hát mind az istálló ajtaja mögött.

A pajtában néma minden, csak a gép van ott, s mintha csalogatná kajánul.

- Gyere hát! Muzsikálj rajtam!

Körülnéz. Senki sincs a közelben, aki tiltsa, figyelmeztesse, fenyítést helyezzen kilátásba, ha megteszi, amire készül. A tiltásra tán meggondolná magát, elállna veszedelmes szándékától. Kicsi kezével megmarkolja a fogantyút, a kerék lassan enged, fordul. Felső holtpontján megáll, lábujjhegyre kell emelkednie, hogy elérje. Innen a kés súlya, meg a kapott kis erő továbblendíti az alsó holtpontig. Csak három szál lucerna kandikál ki a fogas hengerek közül, de azok elhajolnak a kés alatt. Újabb erőt kell gyűjtenie, hogy az egész mechanikus rendszert visszaforgassa, tán el sem hinné senki, micsoda figyelemmel dolgozik, hogy a kés élét közvetlenül a nyílás fölé helyezze, a fogantyút most a bal kezével tartja, míg az egyik szálat jobb kezének három ujja közé fogva a kés alá húzza. Így képzeli. Ám az erős rostú növény szála beszorult, nem enged. Hát lehet ő ennyire gyenge, hogy nem bír el egyetlen szál lucernával? Ebből pedig akkor is muzsika lesz. A bosszúság elsöpri a figyelmét, elengedi a fogantyút, a kerék csak egy kicsit fordul, a kés pedig megfogja. Számára ez még nem az igazi világ. A muzsika világa, amire vágyott, s ami nem jutott el a füléhez, pedig ő maga akart muzsikálni. Újabb erővel még tovább húzza a kart, nem tudja, hogy ezzel a bajt tovább tetézi. Csak ekkor ocsúdik. Nem érez fájdalmat, csupán azt látja, hogy ujja eltűnt a kés mögött, csak azt érzi, hogy a mozgásban korlátozva van, s így muzsikálni nem lehet. Már pontosan tudja, mit kell tennie. Kicsiségéhez képest hatalmas erőt kell kifejtenie, hogy a kést ismét felemelje. A kerék enged, a gép mintha kajánul mondaná:

- No, jól van, muzsikáltál, most már mehetsz.

A hüvelykujja lefittyed. Csak egy csepp vér, semmi több. Látja a csontot a tőízületnél, azt is felfogja, hogy az csont. A lógó kis ujjacskát alul egy kis bőrdarab tartja csupán. Még csak a szíve kezd gyorsabban verni, első gondolata, hogyan lehetne mindezt eltitkolni. Megfogja az élettelen ujjacska végét, tövét visszailleszti a helyére. Enyhe, de szúró fájdalmat érez. A vágás helye nem is látszik. Nézi, csak nézi, és tudja, ha elengedi, újra láthatóvá válik a csont, de hátha mégsem, talán visszaragadt. Kimegy a pajtából. Elengedi.

Kicsi torkán felbugyborékol az émely, kiszakad a sikoly. Nővére, a nyolcéves Jolán rémült arcát látja, amint feléje szalad. Ő kiáltja el a látványt. De már felpattant az istálló ajtaja is, az apa, a bátyus, a tejellenőr tolulnak ki rajta. A kisfiú szeme egy pillanatra találkozik a tejellenőr tekintetével. Valami őrült csillogás van benne. Vád? Vagy önvád, hogy éppen most kellett idejönnie? Eszter nagymama is megjelenik, dehogyis segíteni jött, csak azért, hogy még jobban megrémissze a nem kívánt unokát. Szinte földig érő, fekete szoknyájában gurul el mellette, hangja, mint egy boszorkányé, rikácsol.

- Most belehalsz! Most belehalsz!

A kicsi képzeletében felrémlik a koporsó, Sörös néni temetése. Jaj, mi lehet ott, a föld alatt! Visítása még hangosabb, görcsösebb.

Ida asszony a konyhából ájul ki.

- Jaj, istenem! – Futna már ő is a kisfiához, de elszédül, nekiesik a falnak, elveszti eszméletét, feje a földhöz koppan. Beszalad az utca népe, Erzsébet, a szomszédasszony enyhe pofonokkal téríti magához, bevezeti a házba.

- A kötszereket, Ida! – Már tudja, mit kell tennie.

Balla Dénes csak egy pillantást vetett a kis Tamásra, már fordult is vissza az istállóba. Könnye se volt, tudta, hogy most mennyire erősnek kell lennie, azonnal cselekednie. Leakasztja a szögről a lószerszámot, és remegő hangon szólítja meg a fekete szőrű öszvért.

- Még sosem hagytál cserben, Jancsi! Nagy feladatod lesz.

Kantáron vezeti át a szomszédba, Bandur Lászlóhoz.

- Add kölcsön a hintódat, kérlek.

- Mi történt?

- A fiam… Orvoshoz…

Ida és Erzsébet kezelésbe veszik a kicsit. Helyére illesztik a csonkot, rögzítik, tiszta törülközőkkel csavarják körbe az egész kicsi kart, felkötik, aztán Ida ölébe veszi a gyermeket, az udvaron megvárják, amíg a hintó hátul megfordul. A hír percek alatt futott végig a falun, egész tömeg gyűlt már össze az udvaron. Az arcok némák, szemükben valami végtelen szomorúság, gyász. Az embermasszából egy, csak egy mosolygó arc sugárzik feléje, a téeszcsé traktorosáé, tekintetével belekapaszkodik. Pista bácsi meleg, biztató hangon szólítja meg.

- Semmi baj, kicsi Tomi. Leszel te még katona.

Idát kétoldalt a könyökénél fogva segítik fel a kényelmes bőrülésbe, ölében a fia. Elöl, a bakon az apa termete magasodik, csendesen szólítja meg a lovát.

- Indulj hát, Jancsi! – És a Jancsi megérti a szót. A kitárt kapun, a hídon át kigördülnek a köves makadámútra, Balla Dénes csak most ejti az első könnyet, rákiált a lóra.

- Repülj, jó táltosom! – Meg is csuklik a hangja.

A Jancsi öszvérnek majdnem ina szakad, olyan heves vágtába fog, de a gazdájának még ez sem elég. Jobb kezével a gyeplőt markolja, baljában a korbács. A hintó tömörgumival abroncsolt kerekei elnyelnek minden zökkenést, szinte az út felett suhannak.

A Nap éppen ledőlt a nyugati horizonton, szürkülni kezd, lassan lehull az alkonyat. A fájdalom néha belecsíp kicsi kezébe, de az új bűvölet, az új muzsika eltereli róla a figyelmét. Apa! Édesapa újra muzsikál! Előre-hátra hajlong az izmos felsőtest, mint ott, a gép mellett, s minden előrehajlást egy-egy ostorcsapás visszhangja kísér, a zene basszusában pedig a vágtató ló négy patkójának ritmusa a durva kövezeten: tiradam, tiradam, tiradam…

Elérik a falu mezőinek határát jelző erdősávot, innentől már kétoldalt magas, sudár jegenyefák sorfala között visz az út Józsaháza, a körorvos lakhelye felé. A kisfiú megszólal.

- Édesanyám!

Az elszorult anyai torok először nem tud hangot kiadni.

- Édesanyám! Ez olyan szép!

- Mi… micsoda… kisfiam?

- A fák. Futnak. Visszafelé.

Tizenhárom év telik el. A már kamasz Balla Tamás a konzervatórium kihalt, csendes folyosóján az egyik teremből zongoramuzsikát hall kiszűrődni. Izgatottan keresni kezdi a hang forrását, s amikor megleli, szinte önkívületben ront be az ajtón, majd az ott gyakorló diáktársára kiált.

- Mi ez? Mit játszol?

- Chopin.

- Chopin. De mi?

- Mazurka.

- Játszd még! – Aztán újra, meg újra, és megint, és megint. – Játszd még! – Tamást e hangok és harmóniák hazaröpítik Somfalvára, a szülői házba, Jézus képéhez, látja őt maga előtt, amint a getsemánei kertben imádkozik.