Magyar komédia 8. fejezet

8. BÁSTYACSERE

A tanítási nap már a végéhez közeledett. A másodikos elemista Balla Tamás alig várta, jaj, csak azon az elköszönésen legyen túl, amelyet már annyira megunt, s amelyet az oktató, Perjés István minden nap megkövetelt a diákjaitól. Sorakozó után néma csend, aztán a tanító úr vezényel majd.

- Vigyázz!

A gyerekek, mint a katonák, összekapják magukat.

- Előre! – kiáltja az oktató.

- Előre! – hangzik a diákok kórusa.

Aztán menni a falu utcáján, sorban, s ha valaki szembe jön velük, kórusban köszönni.

- Előre!

A somfalvi parasztgazdák, téesztagok nemigen tudtak mit kezdeni ezzel a köszöntéssel, mindig valami jónapotfélével válaszoltak, azt is csak halkan, motyogva.

Tamás szeretettel és félelemmel tekintett a tanítójára, akinek a tilalmai szigorúak voltak. A kisfiú tisztában volt a megszegésük következményeivel, de a lelkében lakozó csintalan kisördög kis barátaival együtt gyakran arra ösztökélte, hogy mégis megszegje őket. Ilyenkor ha kiszólította maga elé hármukat, négyüket, és kezébe vette a méteres mogyorópálcát, hogy három-három csapást mérjen vele kicsi tenyerükbe, tudta, hogy órákig sajogni fog a helye, s lelkében mindig megerősítette magát, felkészült a fenyítés elviselésére. Újra meg újra megfogadta, hogy nem fog többé csintalankodni, aztán újra meg újra elfelejtette a fogadalmát.

Amikor azon a nagypénteken apja iskola helyett a templomba parancsolta, úgy érezte, hogy ezzel édesapa törvényszegésre, a tanító bácsi törvényének megszegésére kényszeríti, hogy bűnt követ el. Másnap félve lépett be a tanterembe, felkészült a fenyítésre, de az különös módon elmaradt. A kérdésre, hogy hol volt tegnap, csak annyit mondott csendesen, tele rettegéssel, hogy templomban, s úgy érezte, ezzel elárulta szülőapját. Pedig az igazat mondta. Perjés István kicsit elgondolkodott, s csak annyit mondott, hogy hozzon igazolást. Édesapa tehát megírta a tanító úrnak: „igazolom, hogy fiam nagypénteken az én kifejezett apai utasításomra a templomba ment.” Perjés István magában berzenkedett. Hát provokálja őt Balla Dénes? Ha a tanfelügyelő meglátja az ellenőrző könyvet! Nem, ezt az igazolást nem fogadhatja el. Az a nap aztán a bizonyítványban igazolatlanként jelent meg, erre a szülő számon kérte, mondván, hogy ő bizony igazolta fia távollétét.

- Én csak olyan igazolást fogadhatok el – válaszolta a tanító –, hogy a diák beteg volt.

- De nem volt beteg. Én parancsoltam a templomba. Tisztelem önt, tanító úr. Nem fogok önnek hazudni.

Perjés tanító fejében egymást kergették a gondolatok. Haragudnia kellene tán az őszinte emberre, aki őt ilyen fura helyzetbe hozta azzal, hogy ragaszkodott a hitéhez, és vállalta tettét büszkén, a szemébe nézve? Tisztelnie kellene inkább?

Azon a jeles napon, a tanítás végén a kis Balla Tomiban megint fészkelődni kezdett a kisördög. Várta a vezényszót, de elhatározta, hogy ő pihenjben marad, sőt, amikor a többiek hangosan kiáltják; előre, ő halkabban mást fog kiáltani. Tudta, hogy tilalmas dolog, amire készül, de az a kisördög folyton azt sustorogta a fülébe, hogy miféle törvény is Rákosi pajtás törvénye, amely édesapját elvette tőle, börtönbe zárta. Ott lóg a képe a szemközti falon, szeretetteljes a mosolya, de miféle szeretet az? Meg Bapczi Kálmán bácsi, akit apja mindig indulattal, gyűlölettel emlegetett, milyen törvény szerint csúfolhatja őt az utcán miniszterelnöknek? Izgalmában elvétette a ritmust. Már elhangzott a kórus, mikor egyedül az ő hangja csattant a már elnémult teremben.

- Hátra!

Némaság, feszült csend zuhant a kis diákseregre. Perjés tanító úr pár pillanatig elkerekedett szemekkel nézett a kis renitensre. Tomi a szemével már a szekrény melletti sarokban a mogyorópálcát kereste, várta, hogy oktatója elindul érte, kiszólítja a sorból, de nem, a tanító mozdulatlan maradt, s csak ennyit mondott csendesen:

- Holnap jelentkezel!

Parancs volt ez, s Tamás egy pillanatig annak örült, hogy nem most, hanem majd holnap, de aztán még jobban megrémült, mert nem, amúgy sem így gondolta, nem akarta, hogy lázadására fény derüljön. Most egész nap, egész éjszaka készülhet a holnapi újabb ismerkedésre a mogyorópálcával. A tanító úr nem adott újabb vezényszót. Csendben bocsátotta el az ifjúságot, még a sort sem követelte meg. Az utcán is némán vonult a kis sereg, a szembe jövőknek szóló „előre” is gyéren hangzott, a válaszok is, de csak a gyerekek érezték, hogy valami történt a somfalvi elemi iskolában.

A kis Tamás semmit sem mondott a dologról anyjának. Apja még mindig a baracskai börtönben volt. Minek is szólna, gondolta, hiszen egyszer már panaszkodott a tanító úr mogyorópálcájára, és mit mondott rá apa?

- Jól tette, fiam.

Némán, rettegve, mégis elszántan készült a másnap reggeli iskolakezdésre, százszor elképzelte magában a pálca csapásai nyomán kelt fájdalmat, tudta, hogy sírógörcs követi majd, mint mindig, és az órákig fog tartani. Egész délután, egész este csak erre gondolt. Igenis el fogja viselni, mert neki, meg az édesapjának akkor is igaza van, ha Rákosi pajtás, meg Kálmán bácsi maga üzen neki a mogyorópálcával. De ha ő ezzel apja igazáért szenved, akkor miért ad igazat édesapa a tanító bácsinak? Akkor sem tudja meg, majd büszkén gondol vissza rá mindig, ha eszébe jut, hogy édesapáért mit vállalt. Amikor érezte, hogy elnyomja az álom, nem is sajnálta már, hogy nagyon hamar reggel lesz.

Perjés István miután megvált a diákjaitól, és magára maradt az üres tanteremben, a tanári székre rogyott. Béna szellemmel ült ott percekig. Gondolatai egymást űzték, lassan álltak össze valamiféle rendszerré, gyűltek logikus rendbe. Előtte van a kicsi termet, a buksi fej, a hang, a kiáltás, amely éppen elhagyja a száját, a dac, az elszántság, amely az arcáról sugárzik. Ez a kisfiú lázad. Lázad valami ellen, ami itt van, nagyon is jelen van ebben a megforgatott világban, azok a fényes szelek, amelyek Baracskáig sodorták mellőle az apját, őt, Fenyéri község katolikus kántortanítóját és kis családját pedig a szülőföldjéből csavarták ki gyökerestül, fújnak, csak fújnak egyre. A somfalvi lutheránus kántortanító pedig most Fenyériben az ő ottani lakásukat lakja, egyikük sem ülhet már az orgona billentyűzetéhez, nem vezethetik a templomi éneket. Hogy zengtek ott, a szent ház falai közti akusztikus térben a prelúdium futamai és akkordjai! Most? Az itteni templomnak csak a harangját hallhatja a szomszédból, meg a lelkész asszonyának orgonajátékát kiszűrődni, miközben a lutheránus hívek énekét kíséri. Két fiuk meg itt ül őelőtte, az iskolapadban. Ő maga pedig, Perjés István, köztiszteletben álló kántor, a muzsikus, aki zene nélkül kénytelen élni egy olyan faluban, amelynek addig a hírét is alig hallotta. A kis Balla Tamásnak – azt mondja az anyja – nagyon szép hangja van, miért adtam neki négyest. Mert sohasem hallottam. Könnyek nélkül nem tudtam volna neki énekórát tartani. Gondoznom kellene a tehetségét, ehelyett csak számolni, írni, olvasni tanítom. Nem, sehogy sem jó ez így.

Gondolatban visszavándorol a múltba. Villódznak előtte a képek. Az orosz front… Negyvennégy októberének közepe… Éppen szabadságon, eljegyzés Mariannával… Horthy proklamációja… Boldog ölelkezés a frissen gyűrűs menyasszonnyal; vége a háborúnak! Aztán Szálasi… Újra a front, a németországi Aschaffenburgig hátrál a vörösök elől… Fogság… Marseille… Csontig lefogyva újra itthon… Házasság Mariannával, ő most Évike és Ágika édesanyja, csodálatos rend uralkodna körülötte, ha nem hiányozna úgy a prelúdium, a korál, a mise. Hitoktatásra is csak a kanonok úrral titokban kötött egyezség szerint járathatja a lányát, így is a családja sorsával játszik. Mi ellen is lázad tehát ez a kisfiú?

Fájó gondolataiból a tanterem ajtajának nyikorgása zökkenti ki. Évike szól be, hogy édesanya ebédre várja édesapát. Szótlanul, komor arccal ül az ebédlőasztalhoz, Marianna persze azonnal észreveszi a férje homloka fölött összetornyosult felhőket, vállára teszi a kezét, a térdére ül, arcát az arcához nyomja, erre a két kislány, Vica és az alig ötéves Ágica a másik oldalról teszi ugyanezt.

- Mi a baj, édesem?

Vesz egy mély lélegzetet, hogy a feltörő könnyeket visszanyomja vele.

- Semmi különös, csak… Valami nem úgy van itt, ahogy lennie kellene.

- Ó, kedvesem… Sok dolog nem úgy van itt, ahogy lennie kellene.

Karjában tartja a kis családot, az asszony és a lányok dörgölődző szeretete lassan előcsalogatja felhői mögül a Napot, nagy nehezen megnyílik a torka is, hogy befogadhassa az aranyfoltos húslevest.

- Nemsokára itt a sakkpartnered – figyelmezteti Marianna.

- Ó, az elnök elvtárs!

Valami ismeretlen, kellemetlen émely, a hányingerhez hasonló állapot kerítette hatalmába, valahányszor megjelent náluk Bapczi Kálmán. Már első játékaik közben rájött, hogy ennek az embernek sokkal nagyobb a játék iránti szeretete, mint a kombinatorikához való készsége. Tanítani is próbálta, el-elmagyarázta neki, melyik lépéssel követte el a hibát, néha figyelmeztette, miért nem szabad azt a lépést megtennie, amit tervez, hagyta nyerni. Ez a jóindulat az elnök elvtársban azt a tévhitet keltette, hogy talán jobb sakkozó a tanítónál. Ám Perjés István most nincs oktató kedvében. Tönkre fogja verni, nem fogja kímélni az önérzetét. Nem tudja, miért is haragszik ennyire Bapczi Kálmánra, s miért kellemesebb számára Magyar László, a sokat szenvedett józsaházi körorvos társasága.

Az első játszmában a tanító vezeti a világos bábukat. Indulatát titkolva, mosolyogva indítja el a dán cselnek nevezett megnyitást, Bapczi pedig a két gyalogelőny birtokában, a jövendő győzelem mámorában belelép a csapdába. Aztán csodálkozva látja, hogy tizenöt lépésig sem jutottak el, máris mattban áll a királya.

- Ezt hogyan csináltad?

- Hát így – mutatja sorban a megtett lépéseket, de csak az ujjával, a bábukat nem mozgatja. Tudja, hogy partnere már a negyedik lépést sem tudta megjegyezni. Bábukat cserélnek, most Bapczi a világos. A tanító türelmesen építi fel a védelmet, úgy tervezi, hogy majd lesből támad. A klubszintű versenyeken beidegzett lépéssort követi, figyelve az ellenfél figuráinak mozgására, hol, milyen erősségű támadás várható. A gyalogok vonalát ésszerűen megnyitva helyezi pozícióba tisztjeit, mindketten sáncolnak, Bapczi királya most három gyalog és a két bástya fedezékében áll az alapvonalon, majd a világos erőteljes támadást indít, amelyben a vezéren kívül még egyik bástyáját is beveti. Perjés István most a vezér üldözésére indul. Az így kikényszerített lépésekkel már előnye van, cserékre veheti rá ellenfelét, tisztul a tábla közepe. A sötét vezér közben a bal oldali sarokmezőre lopakodik, egy gyalog és a futó rejti el a világos átlón erős támadásra készen. Meggyengül Bapczi alapvonala, egyetlen bástya védi, most indulhat a sötét bástyák, tisztek és a vezér támadása. A futó megnyitja számára az utat, új pozíciót vesz fel, a támadás egyetlen mezőre összpontosul. A bástya az egyenes vonalon, a vezér pedig az átlón veszi célba a kiszemelt mezőt. Bapczi csak néz, nem veszi észre most sem a csapdát. Elvéti az egyetlen lépést, a sánc megnyitását a szélső gyalog előbbre helyezésével, amellyel a támadást kivédhetné. A sötét bástya most a vezértől védve elfoglalja a mezőt.

- Bástyacsere és matt – mondja a tanító. S míg Bapczi csodálkozva nézi a kivédhetetlen állást, Perjés István képzelete meglódul. Igen, ő volt a fenyéri kultúra egyik bástyája. Rákosi elvtárs a nagy sakkjátszmájában így cserélte le őt is a somfalvi bástyával, Döbrei Károllyal, a lutheránus kántortanítóval. Egyszerűen levette őket a tábláról.

Másnap reggel a nyolcéves Balla Tamás elszántan ment az iskolába. Várta, hogy a tanító mikor néz rá, de mintha megfeledkezett volna róla, már megkezdte az első órát. De neki jelentkeznie kell! Felemelte a kezét, két ujját a magasba tartva figyelmeztette erre a tanító bácsit, aki megint csak nem látszott tudni, mit is akar vajon ez a gyermek. Engedélyt adott hát a szólásra, s Tamás határozottan, elszántan, bár rettegve is szólt, hogy neki jelentkeznie kell, mert a tanító bácsi tegnap ezt a parancsot adta.

- Gyere ide hozzám! – hangzott az oktatói szó, és a diák kilépett a padjából, összeszorított fogakkal már tartotta volna a tenyerét, de a mogyorópálca valahogy nem akart előkerülni a szekrény melletti sarokból. A tanító úr lehajolt az előtte álló, mindenre elszánt kisfiúhoz, szemébe nézett, fejére tette a kezét, megsimogatta. Tamás, ahogy dacosan állta a szigorú ember tekintetét, valamit megcsillanni látott a szemében.

- Most pedig menj szépen a helyedre!

Ahogy vége lett a napnak, a sorakozó után elmaradt az „előre”.

- Jó napot kívánok! Mostantól így köszönjetek mindenkinek az utcán!

A somfalvi parasztemberek pedig ugyanúgy, hangosan köszöntek vissza

- Jó napot, gyerekek!