Magyar komédia 9. fejezet

9. ARANY-ŐSZI MÁMOR

 

Valami furcsa vibrálás van a levegőben. Balla Dénes nem tud leülni, idegesen járkál a házban, az udvaron, időnként elejt egy szót, a tízéves Tamás meg is hallja, de csak valami homályos fogalomként jelenik meg a képzeletében. Forradalom. Vibrálnak a kisfiú emlékei, Zsigmon József és Zsámbor István magánvagyon-rablása Bapczi Kálmán parancsára, apja iszonyatos küzdelme, hogy a baracskai börtönből kiszabadulva, vagyonától a törvény szigorával megfosztva ismét biztos lábakra állítsa magángazdaságát. Új eke, új borona, új vetőgép. Az új ló, a Csillag. Hátba rúgta apját. Három napig volt eszméletlen, aztán bosszút esküdött; pusztulsz a háztól nemsokára. Nem úgy gondolta, de tényleg pusztult. Egy kevés, frissen kaszált bíbort tett eléje a mezőn, hogy addig se nyugtalankodjék, míg a szekeret megrakja vele. Kirepedt a gyomra. Tamás előtt élesen kirajzolódik az emlékkép; az utolsó másodpercek, amikor a ló kiszenvedett a hátsó udvaron. Újabb igavonó, hosszú lábak, arányos, szép test, akár versenyló is lehetett volna. Kólika gyötörte, mehetett a vágóhídra. A kis termetű öszvér, miközben a Jancsi a közös gazdaság rabja. Az üres szekeret sem tudta elhúzni, ínsorvadása volt. Küzdelem, küzdelem, az apa, a férfi, aki keményen állja a sors ökölcsapásait, aztán most – forradalom. Édesapa nem nyughat. Mi is hát az a forradalom?

Már a megelőző napon, az iskolában is furcsa dolgok történtek, amelyek soha azelőtt. Óra közben kopogtak az ajtón, majd belépett Stettner István. A tanácselnök kissé meggörnyedt vállakkal vonult a tanári asztalhoz, rákönyökölt, mert a tanító nem tisztelte meg azzal, hogy felállt volna, kezet sem nyújtott neki, így társalogtak csendben, a gyerekek csak annyit láttak az egész jelenetből, hogy mesterük többször is határozott nemet int a fejével. Az elnök elvtárs, mint egy megvert kutya, csendben vonult ki, de még ugyanazon a napon kétszer tért vissza. Harmadszori megjelenésekor már szinte szűkölt, megalázkodott, letérdelt a tanító elé, úgy könyörgött, imádkozott.

- Kérlek, Pista! Te tanító vagy, rád hallgatnak az emberek. Csitítsd le az indulatokat, ha én állok ki eléjük, engem megölnek!

Perjés csendben, szinte csak a fülébe súgva válaszolt.

- Túl sok padlást söprettél le?

Stettner Istvánt a Józsaháza és Somfalva közti Körtéspusztáról telepítette át a párt, mint kitűnő kádert, ha tán öt vagy hat elemit végzett, mit számított az, ha politikailag megbízható. Remek végrehajtó volt így is, ha a beszolgáltatást kellett felügyelnie, a számára idegen parasztok fájdalma, éhsége, panaszai hidegen hagyták. Ha a beszédeit leírták, akkor is csak nyögve tudta elmondani például április negyedikén, ha a hős szovjet katonákról kellett megemlékeznie, olvasni sem tanult meg igazán. Most itt remeg, retteg a népharagtól.

Másnap reggel a hat-tíz éves gyerekek körében is nyugtalanság vibrál. A lelkész Andris fia a legtájékozottabb, ő a rádióban is hallotta a lövések hangját, Budapesten már hatodik napja ropognak a fegyverek. Elmarad a szorzótábla reggeli skandálása, amit azelőtt minden nap megkövetelt tőlük a mester, fújták is rendesen, a nagyok már hiba nélkül. A tanító is késik, egyre csak késik. Azon dolgozik a tanácsházán éppen, miként lehetne eloszlatni azt a képtelen pletykát, hogy ő és a kommunisták fegyvereket rejtegetnek, hogy lőni fognak, ha bármire sor kerülne. Amikor aztán megjelenik, mindenkit hazaküld azzal, hogy délután két órára térjenek vissza.

- Menjél, fiam, ott a helyed! – mondja Balla a kis Tamásnak. – Nekem dolgom van, látod, a Rózsa…

Igen, a fiatal növendékállat szinte borjú még. Újabb csapás az édesapára. A Rózsát valami iszonyatos agyi betegség támadta meg, orrürege undorító sárga váladékkal telt, lélegzése nehéz és hangos, láza a halálos mértéket közelíti. Apa az állatorvost várja. Tamás pedig megy, a mondott időben ott áll a többiekkel a mester mellett, együtt indulnak el a kultúrházhoz, ahol már gyűlik a tömeg. Forradalom, forradalom. Mi is hát az a forradalom? Valamiféle mámor lehet, állapítja meg, látva a gyülekező felnőtteket, a bor nélkül is csillogó szemeiket. Váratlanul megvillan előtte Bapczi Kálmán és Stettner István alakja a hirtelen támadt tülekedésben. Mindenki egy ember köré áll, és elcsendesedik. Lóránt Antal a vízelvezető árok fölötti hídon áll, és dörögni kezd a hangja.

- Talpra magyar, hí a haza…

Ez hát a forradalom? Mint 1848 márciusa. A szavalat elhangzása után néma, komor sorba rendeződik a tömeg, elöl a nemzeti trikolór zászló Tamás unokatestvérének, a hajdani árvának, Idának a kezében, mögötte az emberek. Elindul a menet az alvég felé. Tamás a mester közelében halad, tekintetét járatja körbe. A tanító bácsi jobb kezét Évike fogja, kicsi lányarca sugárzik, apja mosolyog. Balról, kicsit mögötte a két rettegő hatalom, Bapczi Kálmán és Stettner tanácselnök. Némán, maguk elé meredve menetelnek sodortatva a tömeggel. Tamás azt hiszi, tán ők is forradalmárok, nem fogja fel, hogy miért éppen ott, a mester közelében mennek, hogy számukra most éppen a mindenki által tisztelt, egyetlen ember a fedezék egy láthatatlan ellenséggel szemben. Senki sem bántja őket, a mámorittas áradat nem ellenük tüntet.

Nem sokáig néma a tömeg. Valaki a sor közepén hirtelen dalba kezd.

- Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott regimentje.

Máris százötven ember torka zúgja tovább.

- Ha még egyszer azt üzeni… Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.

A dal végén ugyanaz az ember új nótába kezd, a tömeg pedig vele együtt fújja, Tamás is szinte belefeledkezik.

- Süvegemen nemzetiszín rózsa…

Ez lehet tehát a forradalom, de mi az a szabadság? Eddig csak tilalmak, kötelmek és engedélyek közepette élt. A magyar szabadság, igen. Apja nem volt szabad. Apjának nem volt szabad elhozni a sajátját a közösből, közvagyonrablónak bélyegezték. Apja magyar, de mitől magyar a szabadság?

Az alvégen, házának kapuja előtt áll Zsámbor Istvánné Irma asszony. Komor tekintettel pásztázza a felvonulókat, akik éppen ott fordulnak meg, mint a kígyó, ha magas, kemény akadályba ütközik. Mintha semmit sem értene, vagy tán nagyon is ért mindent. Csak azt nem, hogy sógorasszonyának, komaasszonyának sógorát, komáját, apjának ellenségét, Balla Dénest miért nem látja köztük. Neki kellene most a menet elején haladnia, a leghangosabbnak lennie. De nincs, sehol sincs, nincsenek ott a két év előtti, többi közvagyonrablók sem, csak a zászló Balla unokahúgának a kezében.

A menet pedig hömpölyög az úton, egészen a falu felső végéig. Elhalad a tanácsháza, majd Doba Károly portája előtt. A ház néma, az udvar néptelen. Pedig nincs a menetben egyetlen Barna, egyetlen Doba, egyetlen Zsámbor sem. Ott vannak a bezárt ajtók, ablakok mögött. Félnek, és várnak. Senkinek sem hiányoznak. A felvégen megfordulván a Kossuth-nóták közé már hangosan skandált rigmusok keverednek. Valaki elkiáltja magát.

- Egy, kettő, három! Eső után késő az ernyő, akasszák föl Gerő Ernőt, népnek kenyeret, Rákosinak kötelet!

Aztán újra kezdi, már vele zúgja az egész tömeg. Balla Tamás is, Perjés Éva is mámorittasan. Ők tán a legifjabb forradalmárok. Tamás a tekintetével Bapczi Kálmánt keresi, az kényszeredett mosollyal visszanéz rá. Az ő szája is mozog a rigmusra.

- Népnek kenyeret, Rákosinak kötelet!

Újra a nóta, aztán újra a rigmus, most másképpen.

- Üresek a vagonok, mehetnek a davajok. Népnek kenyeret, Rákosinak kötelet!

Igen, a davajok. Talán erről szól a magyar szabadság. Meg Rákosi pajtásról a csillagos éggel a baracskai börtön és a mezők fölött. Így alakul, nyer értelmet lassan Balla Tamásban a forradalom fogalma.

Visszaérnek a kultúrházhoz. Mindenki a nézőtérre vonul, a színpadon asztal és székek, ott ülnek a forradalom vezetői. Kondráth Sándor kőművesmester nyitja meg a nagygyűlést, majd felkéri Perjés István tanító urat, szóljon a jelenlévőkhöz. Rábólintott hát végül a mester a tanácselnök rimánkodására.

Néma csend kíséri, amint a nézőtérről a színpad lépcsőjén fellépked. Tamás talán soha nem szerette ennyire az oktatóját, mint most, valósággal issza a szavait, megnyugtatják. Óvakodjunk az indulatoktól, a faluban senkinek ne essen bántódása! A rádióban hallott követelésekkel egyetért, engedjék szabadon Mindszenthy bíborost, legyen ismét szabad kinek-kinek a vallás gyakorlása, a gyermekeknek a hitoktatás. A termelő szövetkezeti tagság legyen önkéntes, aki akar, maradjon, aki nem, az kiléphet. Nemzeti Bizottságot kell választani, álljon hát fel a jelölőbizottság, tegyenek javaslatot a tagjaira. Közfelkiáltással percek alatt kész, s amíg a megválasztottak tanácskoznak, az elnöki asztalnál ülő idegen, aki talán a cserdomonyi járási székhelyről érkezett, felteszi a kérdést.

- Mit kíván a magyar nemzet? Bárki mondhatja, a tanács titkára pedig jegyzi a követeléseket.

Aztán hangzanak sorban a kiáltások a nézőtérről.

- Alakuljanak újjá a régi pártok!

- Szüntessék meg az ávót!

- Az orosz hadsereg hagyja el az országot!

- Vallásszabadságot!

Tamás már tudja, mi a forradalom. Visszatér a jelölőbizottság, elnöke egymás után mondja a jelöltek neveit, mindegyikre elhangzik az éljen. Ki legyen a Nemzeti Bizottság elnöke? Valaki elkiáltja Koffán Dániel nevét, s a tömeg vastapssal, éljenzéssel válaszol. A megszólított ott ül közöttük, lassan feláll, a sírás fojtogatja, miközben a színpad felé ballag. Koffán Dániel, aki maga ajánlotta fel birtokát az új államnak, mégis kuláknak minősítették, akit Tamás naponta, késő délutánokon látott elcsigázottan hajtani a kerékpárját, mikor harminc kilométeres útjáról, a szénbányából hazatért. Könnyeivel küszködve köszöni meg a bizalmat, a somfalvi lakosok szeretetét. Koffán Dánielt, akit a fényes szelek vihara a tenger mélységeibe vetett, most az örvénylő, felszabadult indulat egy emberi torokból kiszabadult kiáltással a hullámok tetejére taszított, a falu első emberévé tett, pár percig nyilvánosan emlékezik.

- Mindenki tudja, hogyan lehetetlenítettek el. Úgy kellett kiszöknöm a faluból, hogy valahol munkát találjak, még a barlai bányába is utánam nyúltak, emberi hitelemet rontották, ellenségnek kiáltottak ki. Pedig barát voltam, mindig is barát. Most sem haragszom senkire.

Elmondja a Nemzeti Bizottság általa elképzelt programját, mindent a jogszabályok szerint intéz, a téesz tagjai maradjanak együtt, a magnak a földbe kell kerülnie, ő csak akkora földet kíván vissza, amelyet a saját kezével megművelhet, mindezt persze csak azután, ha már érvénybe lépett az új jogszabály. Taps kíséri a színpadról lefelé jövet.

Új programpont következik, alakuljon újjá a Független Kisgazdapárt! De hol van Balla Dénes? Még mindig az állatorvost várja. Küldöttet menesztenek érte. A hívásra jön, felmegy a színpadra, bejelenti a párt megalakulását, aztán siet haza a beteg növendékállatához.

Valaki ismét dalba kezd. Tamás ezt a dalt nem ismeri, sohasem hallotta még, de megragadja, a refrén ismétlését csengő fiúhangján már a nagyokkal együtt énekli.

- Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, élned, halnod kell.

Szétszéled a tömeg, nyugalom száll ismét Somfalvára.

Tamás másnap délután kihajtja teheneit legeltetni, a józsaházi út szélén őrzi őket, mikor apja szekere tűnik fel a fordulóban. Apa az oldalakon keresztbe vetett deszkán ülve rá sem néz, szótlanul, tán könnyeit rejtegetve megy el a fia mellett a józsaházi henteshez tartva. A szekér két oldala közt a Rózsa fekszik, haláltusáját vívja, még egészen ki sem nőtt két szarvának a csonkja véres. Tülkeit leégette a láz

Hozzászólások

lnpeters képe

Néha alig van időm rá, de nagy örömmel és érdeklődéssel olvasom, Tibor. Kiváló regény.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

vati képe

Örülök, hogy tetszik, Lacikám, hamarosan ismerőssé válik, hiszen az utolsó fejezetek színpadi változatát Deus ex machina címmel már korábban elküldtem neked...

Varga Tibor

Szepesi Zsuzsanna képe

Igen, kemény. A kor pedig...

Szepesi Zsuzsanna

Gyönyörűen megírt borzalom,...sajnos nekem is van  róla keserű ""élményem.""köszönöm,hogy olashattam üdv

lnpeters képe

Tibor, erről a regényedről szeretnék majd komoly kritikát írni, de - ahogy most látom az elfoglaltságaimat - nyárnál aligha hamarabb...

Pete László Miklós (L. N. Peters)