Remény

Nagyapámnak volt egy lova,

Remény volt a neve,

Apró koromban szekerén

Poroszkáltunk vele.

—–

Én simogattam a nyakát,

És ő húzott: Remény,

Húzta kocsinkat dombra fel,

El is fáradt szegény.

——-

Így húz tán még azóta is

Nap mint nap – hegyre fel,

És válaszol, még akkor is,

Ha senki sem felel.

—

A ködbe bújó távlatok

Közt rejtőző Remény

Vezet, mint meghitt gyertyaláng,

Imbolygó messzi fény.