Shakespeare: XXIX. szonett

(fordítás)

Veszítve, jaj, szerencse s nép kegyét, 
csak egyre sírok árva voltomon,
hiába száll egekbe szép beszéd,
magamra nézve sorsom átkozom.

Irigylem azt, ki tud remélni még,
ki több, avagy csak népszerűbb talán,
művész, tudós, vagy más személyiség,
s nem irkafirka áll az asztalán.

De míg magamba nézek megvetőn,
eszembe jutsz, s a lelkem általad
(pacsirtaként e földi rút mezőn
csapongva száll) a mennybe áthalad.

A hű szerelmed nékem annyit ér,
a sorsom el nem adnám trónokért.

És az eredeti: 
 

When in disgrace with fortune and men’s eyesI
all alone beweep my outcast state,
And trouble deaf heaven with my bootless cries,
And look upon myself, and curse my fate,
Wishing me like to one more rich in hope,
Featured like him, like him with friends possessed,
Desiring this man’s art, and that man’s scope,
With what I most enjoy contented least;
Yet in these thoughts my self almost despising,
Haply I think on thee, and then my state,
Like to the lark at break of day arising
From sullen earth, sings hymns at heaven’s gate;
     For thy sweet love remembered such wealth brings
     That then I scorn to change my state with kings.