SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 1.

Mottó:
 
"A kultúra úgy siklik a századokon át, akár jelképe, a kígyó: ki-kibúvik bőréből. Amit külső ismertetőjelének hittél, ami felé már messziről tisztelettel közeledtél, arról igazán csak a szentségtörő megtapintáskor derül ki, hogy üres bőr." (ILLYÉS, Gyula 1976: I/ 218.)[1]
 
Mi a költészet értelme, funkciója manapság? Miféle költészet születik napjainkban, amikor a költői tevékenység tömegessé vált? Ezrek írnak ma verseket magyarul. Mitől lesz, mitől lehet ma valaki költő?
 
Ezzel szemben: miféle irodalmi műalkotásokat nyilvánított értékké napjainkban és a közelmúltban a hivatalos kánon? Milyen művekre hivatkozik, milyen művek képezik ma a „hivatalos” irodalmat, amely a kulturális intézményrendszerbe „hivatalosan” be van ágyazódva? Egybeesik-e a kettő?
 
Pesszimista akadémizmus?
 
A művészet történetében már volt egy olyan korszak, ami merőben az intézményrendszerre, a hivatalos infrastruktúrára támaszkodott, amelyben a művészek a korabeli „művészeti világ” elvárásai alapján alkottak és minden lehetséges díjat elnyertek, amely nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, amely korának hivatalosságában kizárólagosságra tört, és amely – az utókor szemében hamis művészetnek bizonyult.
 
Az akkori hivatalosan remekműnek nyilvánított alkotások zömét ma még csak másodrendű műnek sem tekintjük, a zömük rossz, édeskés, jellegtelen, hamis műpátosszal telített giccs.
 
Az akadémizmusról van szó, a XIX. század második felének a hivatalos művészetszemléletben uralkodó irányzatáról.
 
Az akadémizmus elsősorban a festészetet szállta meg. az államok által fenntartott akadémiákon (innen az elnevezése) oktatott és támogatott manírban működő művészeket tejben-vajban fürösztötte a korabeli hivatalosság. Ők voltak a modern kor művészetének első „nemzetközi sztárjai”, vásznaik roppant összegekért keltek el. Műveik zöme azonban állami vagy intézményi megrendelésre készült, középületek díszeinek szánták őket. Világszerte még ma is sok hivatali helyiségben megtalálhatók. Európában is, Amerikában is.
 
A kor számos jelentős esztétikai értékítélete mára semmissé lett. A korabeli festészet alkotásai közül a művészettörténet nem azokat tartja számon, amelyek a kor hivatalos elismeréseit kapták, és nem azokat a szerzőket tekinti a kor legjobb alkotóinak, akik a hivatalos díjak tömkelegét vehették át. Helyette olyan alkotók és olyan művek képviselik a művészettörténetben a korszakot, amelyeket a maguk idején lesajnáltak, kigúnyoltak, esetenként még üldöztek is.
 
Hogyan lehetséges ez?
 
Ezek szerint a hivatalos értékítélet nem jelenthet garanciát a műalkotás értékére nézve?
 
Rossz és értéktelen lehet valami,
 
Amit rajongva dicsérnek a korabeli legtekintélyesebb kritikusok?
Amiről áradozik korának sajtója?
Amit tanszékek, akadémiák, művészeti intézmények istenítenek?
Ami díjak tömkelegét hozza alkotójának?
 
Igen, lehetséges. Az akadémizmust kifütyülte az utókor minden infrastruktúrájával, kapcsolatrendszerével, díjaival együtt.
 
Milyen következtetést vonhatunk le ebből?
 
A művészi minőséget nem garantálja semmiféle „művészeti” hivatalrendszer, semmiféle hivatalos infrastruktúra, sem pedig a nemzetközi kapcsolatok rendszere. Egy egész korszak hivatalos művészete kerülhet mindenestül a süllyesztőbe.
 
A hivatalosság támogatása történelmi léptékben kimondottan hátrányosnak bizonyult az akadémizmus művészete számára. Egyoldalúvá tette, emiatt kiüresedett, és egy ellenkező előjelű egyoldalúság elsöpörte a színről. Mert egyáltalán nem biztos, hogy az akadémizmus művészetének minden alkotását és minden alkotóját végérvényesen el kellene vetnünk.
 
Ez a tanulmány azt a koncepciót képviseli, hogy jelenlegi hazai kanonizált költészetünk zöme hasonló posványba tévedt, mint annak idején az akadémista művészet jelentős része. A mai magyar kanonizált líra hivatali intézményrendszerében és infrastruktúrájában él, a közönséggel komoly kapcsolata nincs, tartalmi értelemben régen kiüresedett, közönséges formalizmussá degenerálódott, a költészet egyetlen funkcióját sem képes betölteni, jelentős minőséget nem képvisel.Közönséges alibi költészet, amelyet – az egykori akadémizmushoz teljesen hasonló módon – pusztán a köré épülő és belőle élő intézményrendszer tart életben.
 
Jelenleg a magyar líra hivatalos intézményrendszere az egykori akadémizmushoz hasonlóan szintén egy kiüresedett, küldetés és fontos mondanivaló nélküli lírát kanonizál azzal a különbséggel, hogy a régihez képest tartalmi és esztétikai értelemben ez egy „ellenkező előjelű akadémizmus”, egy mélységesen pesszimista akadémizmus.Akkor is annak kell tartanunk, ha a világ más országaiban is hasonló líratípusokat kanonizálnak.
 
A tanulmány első felében bizonyítani fogom, hogy a mai kanonizált líra filozófiai, esztétikai és művészetfilozófiai értelemben véve is kiüresedett, a második részben pedig megmutatom, miféle rendkívül alacsony nívón álló szövegeket próbál értékké avatni.
 
A záró részben arról beszélek majd, hogy – miközben jelenlegi hivatalos, kanonizált líránk a lótuszevők szigetén felejtette magát – kialakulóban van egy új, sokkal komolyabb érdeklődésre számot tartó, a közönséggel kommunikálni tudó kortárs magyar költészet.
 
Egykor kanonizált, mára elfelejtett magyar költészet
 
Az egykori akadémista művészet legnagyobb része mára világszerte feledésbe merült, már ami az akkoriban hivatalosnak tekinthető irányzat esztétikáját és legtöbb alkotóját illeti. Nem merültek azonban feledésbe az ide kapcsolódó nemzeti történelmi festészetlegszínvonalasabb alkotásai. Ezeket az egyes európai nemzetek fiai a mai napig nagy becsben tartják. Nálunk is, másutt is. nemzeti galériák féltett kincsei.
 
Megmaradtak, tisztelet övezi őket, csak az irányzat nemzetközi jellege, kapcsolatrendszere, a hozzájuk tartozó esztétikai felfogás merült feledésbe.
 
Ez igen fontos figyelmeztetés, jelzi, hogy a nemzeti identitás még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz, mint a globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos kozmopolita szólamok.
 
Erre nem árt figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi perspektívát jelentő globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya mellett lehetséges.
 
Láthatjuk, hogy a XIX. század második felének hivatalos művészeti világát egyértelműen uraló akadémista művészet értékét, tekintélyét vesztette, a művészettörténeti gondolkodás gigantikus csődnek, téves szemléletnek, értéktelennek tekinti.
 
A magyar közgondolkodásból is kiesett, egyes művészek bizonyos művei azonban – Madarász Viktor, Benczúr Gyula stb. – továbbra is tekintélyt élveznek, részei a nemzeti azonosságtudatnak. Tanítjuk is őket, nem is, de legfontosabb alkotásaikat minden művelt magyar ismeri.
 
Az akadémista festészet zöme azonban vitathatatlanul kiesett a köztudatból. Hát a korabeli költészet?
 
Gyakorlatilag az is. A mai tananyagból úgy tűnik, szinte egyetlen költőnk sem volt Arany és Ady között, holott százával alkottak. Jelenlegi irodalomtörténeti felfogásunk ezek zömét a feledésre ítélt „népnemzeti irányzat” körébe sorolja, és szemérmesen megjegyzi róluk, hogy annak idején őket támogatta a média, ők kapták az állami és egyéb elismeréseket, őket ünnepelték a tanszékek és hivatalos irodalmi társaságok. Őket ismerte el a hivatalos irodalmi élet, ők ágyazódtak bele a kor intézményrendszerébe. Ezek közül legfeljebb Pósa Lajost és az Adyval polemizáló Szabolcska Mihályt szokták megemlíteni, előbbit lesajnálva, utóbbit démonizálva.
 
Mára elfeledtük őket.
 
Valóban mind annyira rossz volt?
 
Kik voltak a korszak legnépszerűbb magyar költői? Érdemes néhányat felidézni közülük. Most nem Szabolcska Mihályról vagy Pósa Lajosról beszélnék, róluk eleget hallunk, ha pejoratív értelemben is. Olyanokat sorolnék, akikre nem emlékszünk.
 
Íme, kiátkozott költőink névsora:
 
 
Ábrányi Emil
(1851-1920)
 
Róla Hegedűs Géza így ír A magyar irodalom arcképcsarnokában:
 
„Vannak merőben érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem, ő volt a forradalmi emlékek őrzője; mindehhez briliáns formaművész, igazi jó költő.”
 
Ábrányi Emil írt Ady első kötetéhez előszót. Kosztolányi Dezső igen elismerően írt róla. Ennek ellenére teljesen kiesett az irodalmi köztudatból. Ha a verseit olvasgatjuk, és látjuk, hogy verszenéje is, képalkotása is, verselési stílusa is, mondandója is milyen mértékben kötődik kora értékrendszeréhez, készen áll a sommás magyarázat. Valóban vannak nála émelyítő, édeskés, túlírt strófák, sorok. Más szempontból azonban úgy vélem, egy, a jelenleginél kevésbé egyoldalú magyar irodalomtörténeti köztudatban helyet érdemelne.
 
 
 
Czóbel Minka
(1854-1943)
 
Hegedűs Géza értékelése:
 
„Czóbel Minkáról akkor már évtizedek óta nem beszéltek, nem írtak, verseit nem olvasták. S mindmáig sem szoktunk visszaemlékezni rá, hogy a modern magyar költészetnek, Adynak és a Nyugatnak az egyik legfontosabb előfutára volt, sok olyasmit kezdeményezett a XIX. század végén, ami abban az időben merőben új volt nálunk és csak a Nyugat nemzedékénél vált irodalmi gyakorlattá. Czóbel Minka pedig túlélte kortársait, túlélte utódait, túlélte utódainak utódait, és vénséges vénen úgy múlt el, hogy szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki magyarul, franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati nyelvekre, nyugati moderneket fordított magyarra, először szólalt meg magyarul a franciás dekadencia hangján, szinte előzmények nélkül elkezdett magyar szabad verseket írni. Helye a klasszikusaink között volna - és már életében ismeretlenné öregedett. A mi nagyon igazságtalan kritikánk és igazságot nehezen tevő irodalomtörténetünk is kevés jelentékeny költővel volt oly méltánytalan, mint Czóbel Minkával.”
 
Nyilván sok túlzás van abban, amit Hegedűs Géza ír – de akad igazság is. A jelenlegi irodalomtörténetünk fél szemére vak.
 
 
 
Dóczi Lajos
(1845-1919)
 
Hegedűs Géza:
 
„Van úgy, hogy egy nagyon okos, jó ízlésű és személyében igen rokonszenves embert tévedésből széles körök egy ideig nagy írónak tartanak. Még némi világhír is kijuthat neki. Az ilyen köztévedések általában jellemzőbbek a korra, mint magára az íróra, de az is kétségtelen, hogy akit egy kor különböző rétegű közönsége egy pillanatra a szívébe zár, annak van valami sajátos tehetsége, és pályafutása a későbbi idők számára is irodalomtörténeti dokumentum. Hiszen a magyar irodalom egésze semmivel sem volna másabb Dóczi Lajos nélkül, de ha nem ismerjük példátlan irodalmi és közéleti karrierjét, nehezebben értjük meg a kiegyezés utáni évtizedek közízlését.”
 
A maga idején nagyon elismert költő és világhírű drámaíró. A csók című vígjátéka bejárta annak idején a világszínpadot. Nem szűkölködött díjakban és előkelő kapcsolatokban.
 
Ki hallott róla?
 
 
 
Endrődi Sándor
(1850-1920)
 
Hegedűs Géza róla is igen elismerően ír:
 
„Volt néhány esztendő Arany János halála és Ady Endre megjelenése között, amikor nem egy jó ízlésű, irodalmat szerető és olvasó ember Endrődi Sándort tartotta az akkor élő legjobb magyar költőnek. Még az olyan jelentékeny költőtársak is lelkesedéssel írtak róla, mint korábban Reviczky, később Kosztolányi. Gyors elfeledettsége, költői életművének kimaradása irodalmi köztudatunkból ugyanolyan érthetetlen és indokolhatatlan, mint Ábrányi Emilé.”
 
Újabb, a maga idején elismert költő, akit elfeledtünk.
 
 
 
Lévay József
(1825-1918)
 
Költő, műfordító, számos díj birtokosa. Közöttük volt az Akadémia nagydíja is, ami jelentőségben ma nagyjából a Kossuth-díj megfelelője lehetett.
 
Hegedűs Géza véleménye:
 
„Lévay József költői életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki csak jókat, elismerőket, nagyra becsülő szavakat írt és mondott - és hat évtizeddel a halála után, miközben arculata egészével változott meg a világ, miközben régi értékek bizonyultak értéktelennek, és üldözött eszmék igazultak meg, ha újraolvassuk Lévay József verseit, még mindig csak olyasféle jelzőkkel illethetjük, mint "jó költő", "hibátlan költő", "jó ízlésű költő", "vonzó, rokonszenves, tisztességes, emberséges, színvonalas ember".”
 
Lévay Józsefnek csupán egyetlen verse maradt fenn, azt mindannyian ismerjük: Mikes. Szép, erőteljes költemény, különösen a felütése. Az felejthetetlen. A mindenkori antológiaszerkesztők beidegződése, vagy a puszta véletlen őrizte meg.
 
 
 
Makai Emil
(1870-1901)
 
Költő, drámaíró. Mellesleg: nyelvzseni.
 
Hegedűs Géza:
 
„Két lírai kötete, a Margit (1896) és az Újabb költemények (1899) olyan indulást jelez, amely a férfikor delére igazi nagy költőt ígér. Énekek éneke című verses regénye (1893) az új magyar verses epikának legszebb darabjai közé tartozik, hatása lírai, akárcsak Kiss József legtöbb elbeszélő költeményének, de azoknál modernebb, városibb életérzést fejez ki. Kiss József talán őt kedveli és becsüli legjobban ifjú neveltjei között, és 1897-ben a huszonhét éves fiatalembert maga mellé veszi helyettes szerkesztőnek.”
 
Kora egyik legtehetségesebb fiatal költőjének és drámaírójának számított. Fertőző betegségben hunyt el.
 
Ha tovább él, emlékeznénk rá?
 
 
 
Rudnyánszky Gyula
(1858-1913)
 
Hegedűs Géza véleménye:
 
„Rudnyánszkyval felettébb mostohán bánt az irodalmi emlékezet; még a neve is csaknem feledésbe merült. Pedig néhány költeménye a századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között, mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Ő az összekötő láncszem Reviczkyék újat akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt.”
 
Ady Endre kritikájából:
 
„Rudnyánszky különb volt az összes korabeli Arany és Petőfi epigonnál, kik hírre, polcra vergődtek, s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is.”
 
Ennek ellenére ő is kiesett az irodalomtörténeti köztudatból.
 
 
 
Tolnai Lajos
(1837-1902)
 
Arany János tanítványa volt Nagykőrösön, sokan benne látták a következő nagy költőt. Nála talán más problémák akadtak.
 
Hegedűs Géza:
 
„Ha Tolnai Lajos harmincéves korában meghalt volna, az irodalomtörténet úgy emlékeznék rá, mint az Arany Jánost követő költők egyik legtehetségesebbikére, aki még a ballada műfajában is tudott nagy mestere mellett újat adni. De Tolnai Lajos hatvanöt éves korában halt meg, és ezért már senki sem emlékszik a jól induló költőre, mert a regényei körül kerekedett botrányok, majd a bátor írónak kijáró tiszteletteljes emlékezés a késői, a harcos Tolnai Lajos emlékezetét rögzítette az irodalmi köztudatban.„
 
Volt pap, egyetemi magántanár, egyszemélyes lap szerkesztője. A politikában azonban nem tartott a közéletet uraló Deák-párttal:
 
„Tolnai még a kiegyezés előtt tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, elismert költőnek-írónak számított. Eszményeivel sem volt semmi baj, hiszen ő is mindvégig Arany Jánost tudta költői példaképének és Kemény Zsigmondot regényírói példájának. Csakhogy 1867-ben bekövetkezett a kiegyezés, és ezt a negyvennyolcas hagyományú Tolnai keservesen vette tudomásul. Nem tudott hallgatni, és nem tudott nem nyitott szemmel nézni.”
 
Így már sokkal érthetőbb, ha háttérbe szorult, de ez a figyelmünket tüstént ráirányítja a közélet intézményeinek, elsősorban a médiának a felelősségére. A sajtó a modern élet királycsinálója, ezen szerepével gyakran él – és még gyakrabban visszaél.
 
De ezt sem tekinthetjük abszolút igazságnak, hiszen Vajda János benne maradt az irodalomtörténeti köztudatunkban, holott neki szemernyivel sem volt jobb sajtója, mint Tolnainak.
 
Ez semmit sem von le abból, hogy Tolnai aligha van jelenleg a helyén. Egy majdani – kevésbé féloldalas és nem „posztmodern” jellegű irodalomtörténeti felfogásnak sok dolga lesz még vele.
 
 
 
Vargha Gyula
(1853-1929)
 
Tipikusan olyan költő, akit a kor elkényeztetett, ezért mára a „maradi, konzervatív irodalom és költészet” egyik szimbólumává vált.
 
Hegedűs Géza Vargha társadalmi kapcsolatait húzza alá:
 
„Vargha Gyula költői tehetségét első jelentkezésétől kezdve osztatlanul tudomásul vette az a maradi, majd egyre indulatosabb reakciósságba csapó költészet, amelynek versenytárs nélkül a legjobb, legmélyebb költője volt, és az a haladó költészet, amelynek ellenfele, majd haragos ellensége volt. Mint a pénzügytan és a statisztika tudósa, elismert tekintélyként emelkedett a Statisztikai Hivatal igazgatói rangjáig és a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöki székéig. Mint közéleti férfi, Tisza István politikai körének legtiszteltebbjei közt foglalt helyet, aligha volt nála műveltebb férfi a kormánypárti képviselők parlamenti széksoraiban, és mint a Kereskedelmi Minisztérium politikai államtitkára, nem is találhattak volna nála alkalmasabb szakembert, aki tudományos színvonalon érti a kereskedelem ügyeit, és lelkiismeretes főtisztviselőként tekinti át és irányítja egész hivatali apparátusát. „
 
A közéleti pozíciók erőteljesen meghatározzák a karaktert. Vargha Gyula a kor kanonizált költője. Ezt Hegedűs Géza is hangsúlyozza:
 
„Minden társadalmi elismerést, kitüntetést megkapott, mindig irodalmi nagyraértékelésben volt része még ellenfelei részéről is.”
 
Nem ismerős? A mai kanonizált költészet nagyágyúira nem ez a jellemző?
 
Ők is megkapnak mindent – annak függvényében, hogy a kapcsolatrendszerben milyen helyet foglalnak el. A hivatalos dicshimnuszok akkor is zengedeztek a kanonizált költők műveiről, ma is. csupán a stílus változott: akkor émelyítően édeskés hazafias pátosz, ma idegen szavakkal tűzdelt, mesterségesen agyonbonyolított nyelvi ködösítés. A lényeg azonos: hivatali farkcsóválás.
 
Vargha költészetéről például ezt írta a kor egyik vezető konzervatív irodalmi lapja:
 
„„a népies nemzeti költészet hagyományainak legművészibb folytatója”
 
Ma ez a mondat vörös posztónak hangzana. Ebben csak az gondolkodtat el, hogy semmit sem, vagy csak igen keveset mond Vargha műveinek lírai minőségéről.
 
A lírai minőség területén nincs értelmezve az, hogy valamelyik vers „reakciós”, vagy „haladó”. A szerző politikai hovatartozása nem képezi az értékelés alapját. Nem politikai, hanem erkölcsi alapállást kell vizsgálni, hogy a mű üzenete összhangban van-e az emberiség morális egységének elvével.
 
Itt nyilvánvaló zavar van, ezért lentebb írnom kell a lírai minőség ismérveiről, mibenlétéről.
 
 
 
Zempléni Árpád
(1865-1919)
 
Hegedűs Géza:
 
„Különös, szinte érthetetlen sors jutott ki Zempléni Árpád költészetének a magyar irodalomban. Egy igazán tehetséges, kitűnően felkészült költő, aki élete néhány évében igen népszerű volt az olvasók körében, testi halálától kezdve úgy kiesik az irodalmi köztudatból, hogy nemsokára a szakembereken kívül azt sem tudják, hogy élt, és költeményeit - amelyek nemcsak irodalomszakmailag jól megcsináltak, hanem a tömegek számára is nagyon érdekes olvasmányok - évtizedszámra nem adják ki újra, nem olvassa senki.„
 
Végtelenül tanulságos Hegedűs Géza véleménye. Ezek szerint teljesen kieshetnek a köztudatból költők, akik minden tekintetben értékeset alkottak?
 
Íme, az elátkozott költőink listája:
 
Ábrányi
Czóbal
Dóczi
Endrődi
Lévai
Makai
Rudnyánszki
Tolnai
Vargha
Zempléni
 
A lista korántsem teljes. Kizárólag olyan költők nevét tartalmazza, akik bekerültek Hegedűs Géza összeállításába, tehát valamiféle halovány emlékezetük maradt. Voltak még mások is?
 
Igen, akadtak. Az ismertebb neveket mellőzöm. Kihagyom a korábbi kánonok akkor „korszakos jelentőségűnek” aposztrofált dinoszauruszait is, amilyen például Pekár Gyula volt. Csak néhányat sorolok fel minimális kommentárral:
 
Ifjabb Ábrányi Kornél
(1849-1913)
 
Országgyűlési képviselő, a Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja, a Pesti Napló szerkesztője.
 
Balázs Sándor
(1830-1877)
 
A Nemzeti Színház könyvtárnoka, a Kisfaludy-, Petőfi- és Kemény Zsigmond társaságok
rendes tagja.
 
Bársony István
(1855-1928)
 
A Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja. Életében negyvennégy kötete jelent meg.
 
Bartók Lajos
(1851-1902)
 
A Kisfaludy- és Petőfi-társaság tagja
 
Dalmady Győző
(1836-1916)
 
A Kisfaludy-társaság tagja
 
Dömötör János
(1843-1878)
 
A Kisfaludy-társaság tagja
 
Horvát Boldizsár
(1822-1898)
 
A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti, a Kisfaludy-társaság rendes tagja. Az Andrássy-kormány igazságügyminisztere.
 
Jakab Ödön
(1854-1931)
 
A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja. A hazafias költészet elismert alakja. 1920-ban életművéért a Petőfi Társaság nagydíját kapta meg.
 
Kozma Andor
(1861-1933)
 
A Kisfaludy-társaság rendes tagja. Egyik versét Jászai Mari szavalta el operaházi díszelőadás keretében.
 
Némethy Géza
(1865-1937)
 
Egyetemi tanár, az MTA rendes, majd tiszteleti tagja, a Kisfaludy-társaság rendes tagja.
 
Szávay Gyula
(1861-1935)
 
Kereskedelmi és iparkamarai titkár,  a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja, utóbbinak 1920–1925 között főtitkára. Lírai munkásságát 1924-ben a Petőfi Társaság Petőfi nagydíjával tüntették ki.
 
Egy szóval se mondtam, hogy jó költők voltak. Azt se, hogy rosszak. A korabeli kánon értékesnek tartotta a munkáikat. A mai nem is emlékszik rájuk. Így együttvéve „holt költők társasága”.
 
Ebben nyilvánvaló része van annak, hogy 1945 után brutálisan eltörölték az előző korszakok magyar irodalmi kánonjait, a túlélő írókat és költőket minimum háttérbe szorították. Alaposan átértékelték a múltat, ebből pedig nagyon is egyoldalú irodalomtörténet alakult ki. Nem esztétikai, hanem politikai alapon szelektálták a magyar irodalmi hagyományt.
 
A rendszerváltásig mindez rögződött, azután pedig – úgy maradt. Az irodalom területén semmiféle rendszerváltás nem történt, az intézményrendszer ugyanaz maradt.
 
Van azonban egyéb ok is. úgy tűnik, a mindenkori irodalmi kánonok sorsa a törvényszerű pusztulás.
 
Folytatása következik.





[1] ILLYÉS, Gyula Itt élned kell. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976: I/ 218.

 

Hozzászólások

Csilla képe

Nagyszerű, mintha a Szerelem és líra esszésorozat folytatása lenne. Olyan rég próbál uralkodni a költészeten a pesszimizmus, szinte nehéz elképzelnem is, hogy 'ellenkező előjelű', bár hasonlóan üres, giccses műveket is kanonizáltak egykor. Hacsak nem a megrendelésre írt dicshimnuszokra gondolok. 

Köszönöm az 'elfelejtett' költők bővített névsorát is. Utánakerestem már a múltkor a tíz kiátkozottnak, remek költők.

 

hubart képe

Mindig örömmel olvasom irodalomtörténeti, esztétikai tanulmányaidat. Nem könnyű téma ez, mert a különböző korok, alkotói csoportosulások, és az egyes kritikusok is  más-más véleményt fogalmaznak meg, amelyek a jóhiszemű vélemények mellett elég gyakran érdekorientált szemléletet is tükröznek. Nagyon jó a festészet analógiája, ott talán még markánsabb a konfrontáció, mint az irodalomban, éppen ezért jól szemlélteti a jelenséget.