SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 27.

27. Rész

 

Érdemes ezen elgondolkodnunk. Akármennyire is furcsának tűnik, de az emberi fejlődésnek a mai napig sincs valódi definíciója. Mit is szokott a tudomány fejlődésnek tekinteni? Általában a következőket:

 

v  Az anyagi javak gyarapodását, sőt egyszerű felhalmozódását.

v  A technika fejlődését.

v  A gazdasági mechanizmusok fejlődését, a termelés növekedését.

v  A tudomány módszereinek fejlődését, eredményeinek gyarapodását.

 

Ezek valóban az emberi fejlődés igazi mércéi?

 

Ha valóban azok volnának, az emberi történelem szemlélete sokkal egyszerűbb volna. Különböző anyagelvű felfogások képviselői jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálták is érvényre juttatni ezen felfogások valamelyikét. A két utolsó évszázad bővelkedett efféle teóriákban. Leginkább a pozitivizmus és a marxizmus, meg a hozzájuk kapcsolódó egyéb nézetrendszerek.

 

Ezek a történetfilozófiai építmények általában elhanyagolható jelentőségűnek tekintik, a költészetet – ahogy egyáltalán a művészetet is – ellentétben a roppant fontos, mindenek alapját képező gazdasággal.

 

Ma is van olyan gondolkodó, aki az emberi fejlődés lényegét az anyagi javak, a termelés növekedésében, vagy éppen a technika eszközök tökéletesedésében véli felfedezni. Ezek az elméletek napjainkban helyenként át is lépik az abszurditás határait. Olyan közgazdász is van – nem is kevés – aki azt állítja, hogy az emberi erkölcs, viselkedés, tolerancia, műveltség, jog és becsület alapja nem más, mint – a gazdasági növekedés. Ennyire egyszerű volna minden. Ha van gazdasági növekedés, az emberek varázsütésre toleránsabbak, erkölcsösebbek és megértőbbek egymáshoz, engedelmeskednek a jognak, csökken az erőszak, rohamtempóban fejlődik a tudomány és a művészet. Ellenben, ha a gazdasági növekedés megáll, az emberek azonnal egymásnak esnek, nem törődnek joggal és erkölccsel, őrült módon elharapódzik az erőszak és a szörnyűségeknek nincs határuk.

 

A fejtegetésekben tagadhatatlanul van igazság. Gazdasági növekedés idején a társadalom megnyugszik, a jog konszolidálódik, az erőszak visszaszorul, legalábbis az esetek többségében. Ha azonban a gazdasági növekedés megáll, azonnal csőstül szakadnak a bajok az emberekre. Infláció, drágaság, létbizonytalanság, munkanélküliség, és a mindezekkel törvényszerűen együtt járó elkeseredés.

 

Csakhogy…

 

Mindez korántsem bizonyítja, hogy az emberi fejlődés lényege a gazdasági növekedés. Legfeljebb azt, hogy az ember kevésbé indulatos, ha van mit ennie, hiszen a gyakorlatban a gazdasági növekedésre való hivatkozás pontosan ezt jelenti.

 

Nyilvánvalóan összetévesztik az okot az okozattal. Nem arról van szó, hogy a gazdasági növekedés megoldaná az emberiség összes hétköznapi és államközi jogi, erkölcsi, személyes és egyéb természetű problémáját, hanem arról, hogy a gazdasági prosperitás idején ezeket a gondokat sokkal könnyebb kezelni, mivel megvan a türelem anyagi alapja. Amikor ez elfogy, kiderül, hogy a gazdasági növekedés a problémákat nem oldotta meg, csupán a szőnyeg alá söpörte őket, a – gyakran több évszázados – konfliktusok parazsa még nem hűlt ki, azok még mindig léteznek, csak arra várnak, hogy az indulatok elszabadulásával eszkalálódhassanak. Nemcsak, hogy nem oldódtak meg, az esetek többségében még súlyosbodtak is.

 

Újra felvetődik a kérdés: miféle gondokat oldhat meg egyáltalán a gazdasági növekedés? Igazából semmit, de keretet adhat a problémák valódi megoldásához. Tragikus, hogy az ilyenkor mindent háttérbe szorító piacelvű gondolkodás a gyakorlatban ezt többnyire megakadályozza.

 

Arról nem is beszélve, hogy számos ellenpéldát mondhatunk olyan helyekről és időszakokból, amikor és ahol pedig éppen gazdasági növekedés zajlott.

 

A gazdasági növekedés tényezőjét, mint az emberi fejlődés alapvető motorját bátran elvethetjük.

 

Hogy állunk a technika fejlődésével?

 

A legtöbb gyakorlati tudomány jelenleg is ezzel méri a fejlődést. A régész számára a tökéletesebb eszközök fejlettebb gondolkodást, fejlettebb társadalmat, és fejlettebb embert is jelentenek. A legújabb kor emberi fejlődését is zömmel a technikai eszközök tökéletesedése, az új találmányok megjelenése és elterjedése alapján kezeli – gyakran kritikátlan hozsannázással – a történettudomány.

 

Az ilyen szemlélet persze a költészet – vagy egyáltalán a művészet – jelentőségét néhány vállveregető közhellyel véli elintézni. Vagy azzal se, egyszerűen elfeledkezik róla.

 

Pedig ez a szempont még kínosabb.

 

Fejlettebb-e emberi értelemben véve az a nép, amely jobb eszközöket készít, mint a másik?

 

Fejlettebbek vagyunk-e emberileg és erkölcsileg, ha autóval járunk, és nem szekéren?

 

Fejlettebbek vagyunk-e attól, ha mobiltelefont használunk vezetékes helyett?

 

Fejlődött-e erkölcsi értelemben az emberiség az utóbbi évezredekben? Hát az utóbbi évszázadokban?

 

v  Emberségesebbek vagyunk-e egymáshoz?

v  Tisztességesebbek vagyunk-e a magánéletben, illetve az államközi kapcsolatokban?

v  A jelenlegi államok hatalmi játszadozása mennyivel erkölcsösebb, mint a több ezer évvel ezelőttieké?

 

Rendkívül fontos kérdések. Ha csak az utóbbi kétezer esztendőt számítjuk – mondjuk időszámításunk kezdetétől – azt tapasztaljuk, hogy a kiindulóponthoz viszonyítva a technika fejlődése minden téren óriási. Az ember életének külső keretei hallatlan mértékben változtak meg.

 

Amennyiben az ember által előállított eszközök – a technika – tökéletesedése egyúttal az emberiség valódi fejlődését is jelenti, úgy ennek megfelelően azt kellene látnunk, hogy az utóbbi kétezer év elsöprő erejű technikai fejlődésének megfelelő emberi-erkölcsi fejlődés is végbement.

 

Így volt?

 

Nemigen.

 

De – hogy biztosak lehessünk a dolgunkban – nézzünk néhány példát:

 

Fejlődött-e az emberiség attól, hogy a kétezer évvel ezelőtti emberiséggel ellentétben mára „megszűnt” a rabszolgaság?

 

Valóban megszűnt? Nem létezik-e ma is számtalan államban, még jogi értelemben is? Nem létezik-e számos álcázott formában is?

 

Mesterségesen alacsony béreket fizetni, és az embereken folyamatosan élősködni vajon nem a rabszolgaság álcázott változata? Annál még „gazdaságosabb” is, hiszen a rabszolgatartó már attól is megkíméli magát, hogy el kelljen tartania a rabszolgáját és annak családját. Ha az ellátást pénzösszegre változtatjuk, az tetszés szerint pofátlanul csökkenthető.

 

Fejlődött-e erkölcsi értelemben egyáltalán az emberiség?

 

Talán látunk erre néhány apró jelet. Leginkább azt, hogy a háborút ma már erkölcsi értelemben elfogadhatatlannak, erkölcstelen állapotnak tekintjük. De ez is csak a jelen emberiség egy részének filozófiai felfogása, a többi vígan lövöldöz, még Európa közepén is, ahogy a közelmúltban nem egyszer megesett.

 

Van persze látszatfejlődés is…

 

Eltöröltük a halálbüntetést?

 

Semmit sem jelent. A halálbüntetés magán értelemben továbbra is érvényben van, és alkalmazza is, aki elég elvetemült, vagy elegendő pénze van hozzá. A halálbüntetés eltörlése csupán jogi aktus, és nehéz nem akceptálni a téma szkeptikusainak véleményét, akik úgy vélik, a halálbüntetés eltörlése egyáltalán nem a humánum megnyilvánulása, csak azt a célt szolgálja, hogy a világ „elitjéhez” tartozó nagytőkések és pénzemberek akkor se kerülhessenek életveszélybe, ha a Föld bármelyik országában átmenetileg fölébük kerekedne a törvény.

 

Ha azt képzeljük, hogy a magánemberi erkölcs, szülő-gyermek és férj-feleség viszonylatában mégiscsak fejlődött az emberiség, nagyot kell csalódnunk. Ha szétnézünk, látnunk kell, mennyire elenyészően kevesen vannak azok, akire a véleményünket építhetjük. Ha tovább is vizsgálódunk, szemügyre vesszük a múltakat, meg kell állapítanunk, hogy régen is, az ókorban is, a középkorban is voltak igazán példás és szép házastársi és szülő-gyermek kapcsolatok, az ilyenek aránya ma sem nagyobb, viszont napjainkban is előfordulnak a legrémesebb szörnyűségek. A családra a gazdasági változások alapján ráaggatott szociológiai és egyéb elméletek érvényessége nem meggyőző.

 

Kénytelen vagyok megállapítani: az elmúlt két ezredév alatt a világban korántsem játszódott le olyan emberi-erkölcsi fejlődés, amely arányban állhatna a technika fejlődésével.

 

Más szempontok is az ellen szólnak, hogy a technikai eszközök tökéletesedését az emberiség általános emberi fejlődésének lehessen beállítani.

 

A technikai fejlődés csak kevés embert érint, és minél inkább specializálódik, minél bonyolultabbá válik a technika, annál kevesebbet. A világ jelenlegi technikai fejlődése – hiába él a Földön több milliárd – csupán néhány tízezer ember munkájának eredménye. A többiek csak annyiban hordozói a technológiának, hogy kezelni tudják a termékeit, de képtelenek lennének reprodukálni. Az emberek zöme nem képes annyi idő alatt futni a százat, mint a világcsúcstartó, így annak eredménye az emberiség egészére nézve nem releváns.

 

A technika fejlődése nem jelenti az emberiség egyetemes fejlődését.

 

Egyáltalán annak tekinthető-e?

 

A múltból vannak olyan információ-foszlányok, amelyek arra utalnak, mintha bizonyos időszakokban kimondottan korlátozták volna a technika fejlődését. Vajon véletlenül?

 

Nem csupán Hérón gőzgépére gondolok itt. A mai hivatalos magyarázat, hogy „nem ismerték fel az akkori primitív gondolkodású emberek a technika fejlesztésének lehetőségét és jelentőségét” természetesen marhaság. A régi korok embereinek gondolkodása semmivel sem volt alantasabb a miénknél. Vajon miért ódzkodtak a technikától?

 

Miért voltak tele régi vallási előírások a fémeszközök tilalmával? Miért tiltották a fémek használatát? Féltek tőle? Az nem magyarázat, hogy nem ismerték, különben miért tiltották volna? Miért? Talán éppen azért, mert ismerték?

 

Miben nyilvánul hát meg az emberi fejlődés?

 

Folytatása következik.