SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 34.
34. Rész
A múlt század elején az avantgárd minden idők leglátványosabb lázadását indította a művészet és irodalom hagyományai, illetve intézményrendszere ellen. A lázadás az előző évtizedek alatt helyenként valóban dogmatikussá merevedett akadémista hagyományrendszert támadta elsősorban, igen széles arcvonalon. Az egyes irányzatok egymással is ellentmondásban voltak, helyenként igen zagyva kiáltványokat és manifesztumokat tettek közzé, egymással és a tradíciókkal vívott harcuk során a művészet és irodalom státusza mind zavarosabbá vált, és a mai napig az is maradt.
Nem véletlen, hogy az avantgárd egyetlen jelentős, világirodalmi érvényű alkotást sem volt képes létrehozni. Olyan művek születtek, és váltak világirodalmi értékké, amelyek többé-kevésbé magukon viselik az avantgárd hatásait, de olyan remekmű azonban egy sincs, amely teljesen az avantgárd elvei szerint íródott volna.
Az avantgárd a pusztítás jelszavait hangoztatta, és ebben minden értelmes határon túl is ment. Lerombolta egyebek között:
v A hagyományos poétika elvrendszerét
v A líra erkölcsi megalapozottságát.
Mindkettőért nagy kár. A poétika ismerete voltaképpen a költő mesterségbeli tudásának fokmérője. A XX. századig magától értetődő volt, hogy a nagy költők egyúttal a költői mesterség legjobb művelői is. Olyan eddig fel sem merült, hogy a költőnek – nem kell tudnia verset írni…
A korszak jelentős költői különböző mértékben építették be életművükbe az avantgárd elemeit, és ezek segítségével, de a líra hagyományos értékeire támaszkodva tudtak szintézist alkotni. A magyar költészetben erre József Attila életműve a legjobb példa.
A vers olyan kötött szövegforma, amelynek az európai kultúrában több ezer éves története van. Természetesen létezik a világban az európai verstől eltérő verselési rendszer, nem is egy, de azoknak is megvan a maguk hagyománya.
A szabadvers nem azonos az avantgárd verseléssel, korábbi fejlemény, kialakítása még az amerikai költő, Walt Whitman nevéhez fűződik. Whitman műveire még nem jellemző a „modern szabadvers” riasztó túlírtsága, még nem olyan izzadságszagú rémségekkel terhelt, képzavaros szövegrengeteg, amivé emez napjainkban vált.
A szabadverset ma is igen sok verstan kárhoztatja – nem véletlenül. A líra alapvető értéke a formált tartalom. A formátlanság – ahogy a szabadverset a legtöbb művelője gyakorlatuk alapján értelmezi – a legtöbb esetben a tartalmat is felhígítja. Ennek példáit ma gyakorta láthatjuk.
Whitman verseiben mindig van valamiféle ritmus, valami szabályosság, ezeknek a műveknek van szerkezetük. Annyira, hogy nála a szabadvers voltaképpen a hagyományoktól eltérő, új verselési rendszernek is értelmezhető. Az avantgárd nyomán elharapódzó szabadversek zöme azonban formátlansággal, káosszal pótolta – a formát. A verses forma, a kötött szöveg a maga szigorú szabályaival erőteljes tömörségre nevel. A költőnek meg kell a formával küzdenie, ami forma, tartalom, nyelvi kifejező eszközök és versforma állandó harcát jelenti alkotás közben. Ebből fakadnak a jó versek eredeti képei, szokatlan kifejezései. A jó vers a benne foglalt üzenet koncentrációjához képest rendkívül tömör, ez adja erejét.
Az avantgárd által napjainkra divatossá tett szabadvers az esetek többségében „megmenti” a költőt a formával vívott közdelemtől. A végeredmény általában szánalmasan túlírt, nyúlós-nyálkás prózaszerű szöveg-egyveleg.
A forma tönkretételével együtt járt a líra erkölcsi talapzatának megsemmisítése. A kettő együtt lapjaiban támadta meg – és támadja ma is – a költészetet.
Az erkölcsi alapzat tönkretétele a szubjektivitás irányából érkezett. A versben élő szubjektum hatalmasra puffaszkodott, minden tekintetben túllépte önnön határait – és nem jutott sehová. A lírai én semmiféle felelősséggel sem tartozik, nem is hasonló viselni egy mákszemnyit sem, még saját szövegével szemben sem. Az expresszionizmusból eredő „automatikus írás” – az irodalomtörténet legnagyobb tévedéseinek egyike – még tovább torzította a líra elveit (is). A fogalom André Bretontól származik. A tudatalatti spontán kivetítésével akart valamiféle „esztétikai szabadságra” szert tenni. az erkölcsöt pusztán levetendő konvenciónak tekintette.[1]
Elképesztő írói melléfogás. Hatása máig tart. Ma is él a központozatlanság nyegle „művészi” divatjában. Amikor látjuk, milyen komikusan küszködik némelyik kanonizált költő a saját központozatlan szóhalmazával, jusson eszünkbe, mikor esett irodalom és líra torkának ez az ostobaság.
Alkohol, kábítószer „ihletet adó szerepéről” nem szólnék különösebben, a benne foglalt emeletes butaságot csak az nem veszi észre, aki nem akarja.
Az avantgárd a líra számára egyértelműen zsákutcának bizonyult. Különösen máig ívelő kihatásaiban. „Megdöntötte” a lírának szinte összes fontos alapelvét, létrehozott egy sajátos antiköltészetet, amely az irodalmi életben hatalomra jutva a mai napig akadályozza az igazi líra fejlődését.
Emellett viszont azt is el kell ismerni, hogy az avantgárd számos olyan újítást is hozott a lírába, amelyeket ma már lehetetlen nem tudomásul venni, és nem alkalmazni. A leendő magyar költészetnek integrálnia kell belőle mindent, ami hasznosítható, és ilyen nem kevés van. Nem egyszerűen a múlthoz akarunk visszatérni, hanem tartalom és forma összhangja és a közönséggel való kommunikáció visszaállítása mellett korszerűen újra kell fogalmaznunk mindent, ami fontos.
Például:
v Szerelem
v Szeretet
v Család
v Emberség
v Hazafiság
Hogy csak a legfontosabbakat említsem.
A korábbi korszakok egyetlen költője vagy esztétája sem fogadhatná el a mai kanonizált líra „elveit”. Sok más nép mai költői és gondolkodói sem fogadják el. Ahol még tekintélye van a tradicionális nemzeti lírának, ott ezeket magától értetődően utasítják el. Lehet, hogy nálunk különösen szélsőséges kizárólagossággal kerültek uralomra az avantgárd elindította „eszmék”, számos európai országban is elhangzanak néha olyan vélemények, hogy a tőlünk érkező szövegek „nem alkalmasak a kommunikációra”, de a kanonizált költészet másutt is ugyanezen elvek alapján működik. Intézményrendszere kiterjed az egész világra, és nem nehéz felismerni, hogy miféle politikai csoportokhoz áll a legközelebb.
A kanonizált líra intézményrendszere sajátos szövetséget alkot mindenféle más lírával, és a tradícióval szemben is.
Ennek magyarázatául nem elég az, hogy a jelenlegi kanonizált líra poétikáját és esztétikai elvrendszerét semmilyen korábbi korszak poétikájából és esztétikájából sem lehet levezetni. Ezen még túlteszik magukat a „fejlődéselv” hangoztatásával, ami gyakorlatilag – goebbelsi típusú propaganda „érv”. Ha összevetjük mai kanonizált líránk alkotásait bármely megelőző kor lírájának tisztes átlagával, nemigen hisszük, hogy előbbi az utóbbihoz képest „fejlődést” jelez, akkor sem, ha gyakran ismétlik. Ezt mára a kanonizált költészet mögött álló infrastruktúra is megértette, és az irodalomtörténet szinte teljes szétverésével válaszolt. Antiköltészethez anti-irodalomtörténetnek kell járulnia.
Mindez mára lett igazán világos.
Még a hetvenes években is azzal védekezett szinte minden kritika ellen a kánon, hogy „a költészet nem szállhat le, nem alacsonyodhat le a tömeg szintjére”. Mára már mindenki tudja, hogy ennek a lírának a „színvonala” csak képzelt magaslat, virtuális dombocska. A kanonizált líra nem a Parnasszuson van, hanem a kommunikáció vakfoltjában. A Lótuszevők szigetén felejtette magát.
A neoavantgárd uralmát felváltó posztmodern talán ezért próbálkozik némelyik klasszikus versforma felújításával – a parttalan szubjektivitás azonban megmaradt.
A lényeg nem változott, hiszen a kanonizált líra egyfajta ellenköltészet, és csakis ehhez való eszközökkel őrizheti meg hivatali hegemóniáját.
Hivatali hegemónia?
A hagyományos líra alapja az emberi lényegben összpontosul, amelynek nincs kézzelfogható valósága. Belső emberi tartalmak, érzelmek, akarat, gondolatok, remények, félelmek. Az avantgárd parttalan szubjektivitásával széttörte ezt, és nem tudott mást a helyébe állítani, mint valami konkrétan „evilágit”. Ha a költészetnek nincs a világban küldetése, akkor nem is áll meg önmagában. Ha belső emberi támasza nincs, hatalmi támaszra van szüksége. „Lírai műalkotás az, amit a líra intézményrendszere annak nyilvánít.”
Az erkölcsi megalapozottság helyébe így jöhetett az intézményi-hivatali „elv” – mert nem jöhetett más. Így állhatott elő olyan helyzet, hogy „korszakos jelentőségűnek” lehet minősíteni olyan alkotókat, akiknek a műveit a nagyközönség zöme nemcsak egyöntetűen elutasítja, hanem igazából figyelemre se méltatja.
A hivatali költészet csak profán költészet lehet. Ennek természete pedig az önmagába zárkózás, önfelszámolás. A parttalan szubjektivitás elefántcsonttornya.
A líra feladata az emberi lényeg, a belső emberi tartalmak kifejezése. Ez anyagi, nem kézzelfogható. Nem is piacosítható. Valami más, több attól.
Folytatása következik.