SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 7.

A nyugat Európáról alkotott képe finoman szólva is csökevényes. Ez napjainkra sem változott.

 

A nyugaton írott Európa-történetek és a „közös” történelemtankönyv jelenleg forgalomban lévő tervei ugyanebben a nyavalyában szenvednek. Egyik sem több mint az angol, francia német és olasz történelem mai másodrangú business szempontok alapján zanzásított szintézise némi németalföldi, skandináv és spanyol adalékokkal meghintve. Ilyen történettudatból merítenek bölcsességet Nyugat-Európában, aminek számos riasztó következménye látható – az önveszélyes politikai és gazdasági döntésekkel együtt.

 

Európa története ennél sokkal több. Beletartozik még az oroszok, lengyelek, csehek, magyarok, meg a többi közép-európai nép története, a balti és a balkáni népek története. Ezek együtt teszik az európai történelmet és az európai kultúra történetét. Az Európa-jelenség csak mindezek ismeretében érthető. A sok nyelv, sok kultúra az életképesség jele, a világ egyik legtávlatosabb erőforrása a jövőre nézve. Eltékozlása, az ostoba „minek ilyen sok nyelv, beszéljen mindenki angolul” szemlélet csak eltékozolná semmiért a világ egyik legfontosabb területét.

 

„Megkezdődik a történelem uralma, és az ember, igazi lázadásához hűtlenül, puszta történelmével azonosulva, a XX. század cinikus forradalmainak szenteli magát, amelyek minden erkölcsöt tagadva, kétségbeesetten keresik az emberi nem egységét, bűnök és háborúk kimerítő kavalkádjában. A jakobinus forradalomra, mely meghonosítani igyekezett az erény vallását, hogy rá alapozza az egységet, cinikus forradalmak következnek, akár jobboldaliak, akár baloldaliak, s ezek a világ meghódítására törekszenek, hogy megalapítsák végre az ember vallását. Ami pedig Istené volt, ezután Cézárnak jár.”[1]

 

A világ meghódítása. Az ember azt gondolná, valóban nincs új a Nap alatt. Egy profanizálódott, Isten nélküli világban Isten helyét bitorolnák az emberistenek. Saját mitológiákat alakítanak. Van már kommunista mitológia, fasiszta mitológia, liberális mitológia. Némely istenség poklot rendez be a világban az olyan emberek számára, akiket ki akar zárni saját mennyországából.

 

Helyenként mintha Orwell világának egyes elemei válnának valóra. Hányféle „újbeszéd” alakult ki röpke egy évszázad alatt?

 

Volt fasiszta újbeszéd, kommunista újbeszéd; szemünk láttára alakul a liberális újbeszéd…

 

Az emberiség egysége régi vágyunk, de korántsem mindegy, hogy milyen lesz. Ha ugyan lesz valamikor.

 

A fasiszták eleve kirekesztették a saját utópiájukból az emberiség nagyobbik részét. A kommunisták menet közben haragudtak meg azokra, akik nem akartak velük tartani az ő vértengerből kibontakozó profán, kommunista mennyországukba. Ma ott tartunk, hogy a liberálisok kezdenek megsértődni azokra, akik nem akarnak az ő utópisztikus „szép új világukban” élni.

 

A különféle ideológiák hívei saját logikájuk szempontjai alapján határozták meg, milyennek kell lennie az emberhez méltó jobb, világnak. Amikor megfogalmazták, tüstént dogmává kanonizálták, aztán abban a meggyőződésben, hogy a többi embernél mindent jobban tudnak – elvégre ők az emberiség „élcsapata” – gyorsan hozzáfogtak a megvalósításnak. Toronyiránt, erőszakkal.

 

Látták a célt. Nem válogattak az eszközökben. Azokat a cél úgyis szentesíti. A cél az emberiség történetének „utolsó nagy fordulata”, és a dicsőség pillanatában minden harcosnak kijár a profán üdvösség. Nem számít, mennyi volt az áldozat.

 

És most?

 

A piac is csak utópia, tiszta, steril formájában sohasem létezett. A „posztindusztriális társadalom még inkább utópia.

 

Az ideológia sokkal változékonyabb annál, mint amilyennek látszik. Tanúi vagyunk annak, hogy a politikai baloldal miként bújt ki bőréből, miként öltött magára másikat, és miképpen kezdte hirdetni korábbi meggyőződésének ellenkezőjét.

 

„A piaci ideológia különböző formái előtt kapituláció – úgy értem, a baloldal részéről, hogy másokat már ne is említsek – alig észlelhető, de riasztóan egyetemes jelenség volt.[2]

 

Ma már a baloldal világszerte olyan piaci ideológiát harsog, amely semmivel se különb annál, amit annak idején igen öntudatosan és határozottan cáfolt és ítélt el. Fredric Jameson nem állja meg ironikus kommentár nélkül:

 

„…a szocializmusnak igazából magához a szocializmushoz sincs többé semmi köze.”[3]

 

Igazából nem kell ezen nagyon csodálkoznunk, mert a kommunista és a piaci ideológia felépítésében, elveiben, érvrendszerében nagyon is sok a hasonlóság. Mindkettő többé-kevésbé „tudományosan” próbálja eladni nekünk a saját utópia-áruját.

 

„…ma az oligopóliumok és multinacionális cégek világában szabad piac nem létezik.”[4]

 

A társadalmi totalitás egy-egy modelljét kínálja fel a kommunizmus is, a piaci ideológia is.

A „személytelen piac” Istent akarja helyettesíteni, pedig éppen olyan utópia, mint a kommunizmus. Az állami beavatkozás - a néhai jóléti állam alapja – tilalma mára dogmává vált; a „szabad piacot” ténylegesen uraló magántőke olyan mértékben az államok fölé kerekedett, hogy nemigen lehetséges.

 

A „globalizált liberális piacgazdaság” éppen annyira vonzó utópia, mint a világkommunizmus.

 

Ez lenne a cél?

 

Nem a cél számít, hanem az eszköz. Olyan célt érhetünk el, amelyet az eszközeink lehetővé tesznek. Az eszköz határozza meg a célt.

 

Nem mondtunk le az emberhez méltó, jobb világról, de nem hisszük, hogy azt erőszakkal, erkölcstelen eszközökkel meg lehetne teremteni. A jobb világ maga a fejlődés, nem a technika, nem a tudomány, hanem egyszerűen az ember fejlődése.

 

Nem hiszünk abban, hogy „az emberi természet” eleve piacra, kapzsiságra, vagy gyűlölködésre és háborúra volna „determinálva”.

 

Ma már látjuk, hogy semmiféle doktrína nem fog soha jobb világot teremteni a Földön az ember számára. Az ilyen utópiák megvalósíthatatlanok, vagy ha mégsem azok, nincs bennük köszönet.

 

Nem erőszakkal kell a szebb jövőt keresnünk, az emberiség valódi egysége sohasem valósulhat meg fegyveres hódítás vagy gazdasági expanzió által. Nem a cél az elsődleges, az oda vezető út az, ami fontos.

 

Ehhez csak egyetlen eszközünk van: az erkölcsi világrend.

 

Az erkölcsi világrend, amely nem függ attól, hogy Isten létezik-e vagy sem; és attól sem, hiszünk-e benne vagy sem.

 

Az erkölcsi világrend pusztán arra épül, hogy van-e ebben a pillanatban a világban olyan ember, aki erkölcsösen cselekszik. Elég, ha csak egyetlenegy van. Erkölcsi kérdésekben a többségi elv nem meggyőző – ahogy sok egyéb kérdésben sem. Ha csak egyetlen ember erkölcsösen cselekszik, az erkölcsi világrend magától értetődően létezik, és minden tekintetben szükségszerű.

 

A művészet látszólag megteheti, hogy nem vesz tudomást az erkölcsi világrendről, de akkor csak álművészet lesz belőle, üres kulissza, amely az erkölcsi távlatokat nem láttatja, hanem eltakarja, vagy éppen tagadja.

 

Folytatom a párbeszédet Albert Camus művével.

 

„A XX. század forradalmárai mindenesetre Hegeltől kölcsönözték fegyvertárukat, mely az erény formális alapelveit végleg elpusztította.”[5]

 

Hegel egy szerencsétlen kijelentése vihart indított el, vagy legalábbis hivatkozási alapot szolgáltat a mai napig „a művészet vége” hisztéria számára.

 

„Remélhetjük ugyan, hogy a művészet tovább emelkedik és tökéletesedik majd, formája azonban már nem a szellem legmagasabb rendű szükséglete. Bármily remeknek mondjuk is a

görög istenképmásokat, bármily méltó és tökéletes ábrázolásban jelenjék is meg előttünk az Atyaisten, Krisztus, Mária: mindez nem segít, nem hajtunk térdet többé előttük.”[6]

 

Hegel filozófiai rendszerébe a művészet nehezen illett, a jövőről alkotott elképzelései értelmében a művészet funkciót váltott volna, abban azonban semmiképpen sincs igaza, hogy a művészet már „nem a szellem legmagasabb rendű szükséglete”.

 

A művészettel kapcsolatban nem Hegel tévedett a legnagyobbat. Ne feledkezzünk meg Platónról.

 

A művészet – és benne a költészet bizony ma is „a szellem legmagasabb rendű szükséglete”, vagy legalábbis az volna, ha létezne olyan költészet, amely képes ennek a feladatnak megfelelni.

 

Hegel kijelentésével a legújabb korban rútul visszaéltek.

 

„A transzcendencia nélküli történelem látomását őrizték meg benne, mely örökös tagadásban és a hatalom erőinek harcában foglalható össze.”[7]

 

A művészethez való viszony a polgári társadalmak érzékeny pontjai közé tartozik. mondhatná úgy is, a gyengeségeik közé. A „világban az üzlet a legfontosabb” elvével a művészet óhatatlanul konfliktusba kerül, ha a feladatát teljesíti. A helyzete nehéz.

 

„A Művészet minden akarása egyre élesebben szembenáll a tőke tendenciáival. Ezért ennek a társadalomnak már nincs lényegével összeegyeztethető pozitív megbízatása a valóságos művészet számára. Míg egyre inkább van megbízatása, pontosabban megrendelése az antiművészet gazdagon burjánzó válfajainak.”[8]

 

Ezerféle álművészet virágozhat, sőt a művészet örve alatt, megfelelő kapcsolatokkal szinte bármi megtehető. Hivatalossá, támogatottá is válhat szinte bármilyen álművészet. Azzá is válik. Az álköltészet is. Problémák vannak azonban a következőkkel:

 

Ø  Az emberi lényeg kifejezése

Ø  Az ember közösségi mivoltának képviselete

Ø  Az ember személyes és közösségi integritásának őrzése, újrateremtése

Ø  Az emberiség sorsa iránti felelősség

 

Legfőképpen pedig, ami mindezekből következik:

 

Ø  Az erkölcsi képviselete.

 

Azt a művészetet, és még inkább azt a költészetet, amely ezeket a feladatait elhanyagolja vagy megtagadja, rossz művészetnek, illetve rossz költészetnek kell tartanunk.

 

Folytatása következik.




[1] Ugyanott, 159.

[2] JAMESON, Fredric – A posztmodern, avagy a késő kapitalizmus kulturális logikája, Fordította ERDEI Pálma, Jószöveg Könyvek, Budapest, 1997: 70.

[3] Ugyanott

[4] Ugyanott, 74.

[5] CAMUS, i. m. 162.

[6] HEGEL, Georg, Wilhelm, Friedrich – Esztétikai előadások, I. kötet, Fordította ZOLTAI Dénes, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952: 105.

[7] CAMUS, i. m. 162.

[8] ANCSEL Éva, i. m. 271.