Blogok

Élünk, míg rohan velünk az Idő

Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szakállunk kinő,
Míg Télre Tavasz,
Utána nyár szalad,
Míg hervatag Ősz után Tél marad,
Míg meg nem áll velünk
A Pillanat.

Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szorít a cipő,
Amíg az esztendőink száma nő.
Az idő meg nem áll,
Mindig véget ér a Nyár,
És mindig újra visszatér
A Tél.

Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg van hozzá
Erő,
Míg egyszer el nem nyel a temető.
Tovaszalad a legszebb
Pillanat,
Csak szürkülő emlék,

Úttörök voltunk hajdanán

Úttörők voltunk hajdanán;
Piros nyakkendő...
A szél se fújja már, tova
Vitte az idő.

Mindegyikosztály egy raj volt,
Több őrsre szakad,
S egy iskola dikáksága -
Úttörőcsapat.

Más világ volt, más ifjúság,
Más lelkesedés,
Kevesebb volt a tananyag,
Több a nevelés.

Üttörők voltunk hajdanán,
Semmi fényűzés;
Délután három után volt
Minden őrsgyűlés.

Nem politika-mese volt,
Nem fejtágítás,
Hanem foci, vetélkedő
Vagy kirándulás.

Bár az ideológia

A mítosszal hogy állunk, magyarok?

A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Hogy bőven van nekünk,
Az nem titok.
Több évezredre volna elegendő,
Ha óvnánk,
Vigyáznánk,
Ha féltenénk;
Ha megbecsülnénk,
Ami a miénk.

Hogy másoknak is van,
Természetes,
Mert mindenütt kell, hogy legyen
A nemzettudat számára
Alap,
Ahonnan mindig új erőre kap,
Ha a történelmi hullámverés
Eláraszt, dönt, tornyokat borít,
S elmosná partjait.

Mítosz az emberiség anyanyelve,
Nem szoríthatja ki az anyag elve,
Se gyalog eszű szkeptikusok klubja,

Negyvennyolc áldott emléke

Negyvennyolc áldott emléke
Felröpít minket az égre.

Felröpít minket az égre,
Nemzedékről nemzedékre.

A csillagokat lehozná;
Segít, legyünk méltók hozzá.

Negyvennyolc áldott emléke
Máig ragyog ránk a fénye.

Minket most is égig emel,
Sohasem feledhetjük el.

Szent forradalom,
Vér nélkül,
Lelkünkben soha nem évül.

Jelet ír nekünk az égre
Negyvennyolc áldott emléke.
 

Kora tavaszi éjszakán

Kora tavaszi éjszakán
Holdfény csillan a pocsolyán.

Apró sáros víztükörben
Szemléli magát a jelen.

A boldog hatvanas évek
Önbizalma semmivé lett.

Hetvenes évek scifije
Nem avatott be semmibe

Kilencvenes fordulatok
Fényéből már sár se ragyog,

S a huszonegyedik század
Az értelem ellen lázad.

Bő reményből mind szűkebbre;
Pocsolya a jelen tükre.

Hitványabb jön hitvány után
Kora tavaszi éjszakán.



 

Régi világok lábnyoma

Régi világok lábnyoma,
Rajta évszázadok pora.

Fantom-civilizációk
Tesztelgetik a rációt,

De a legbutább logika
Szemét és fülét becsukva

Doktrínáit fel nem adva
A biztosat is tagadja.

Régi világok lábnyoma
Magányosan, kitagadva,

De soha el nem csüggedve,
Aggódva, figyelmeztetve,

Minket féltve felénk kiált
Hosszú évszázadokon át...

Régi világok lábnyoma,
Alig hallható a szava,

De mégis ő mond igazat,
Többet, mind ezer dolgozat.

Szürkén néz ránk a márciusi ég

Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Gyertyánk talán kissé lassabban ég.
Szent Kikelet!
Telet
Feled
Az Ember;
Létet, jövőt,
Reményt és célokat
Kitűz,
Vagy újra szentel.

Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Egyszer az összes gyertya csonkig ég.
Szent Kikelet!
Virág nyílik,
A derű újra éled;
Ilyenkor érezzük,
Hogy élünk,
Változunk,
Hogy belénk olvadnak a megélt évek,
Hogy csupa újjászületés
Az Élet.

Száz pillanat
Bennünk marad,
A Tavasz meg nem áll.
Mire megszokjuk,

Isten dolgozószobája

Isten dolgozószobája
Sohasem volt kulcsra zárva.

Időn túli pusztaságban,
Hegyek alatt, kicsi házban

Munkálkodik a Teremtő,
Mellette figyel az Idő.

Ötezer évnyi múlt kopog,
De a hibák - ugyanazok...

Nagyon makacs lény az ember,
Fog-e majd fejlődni egyszer?

Új kor, új máz, régi lényeg;
Ugyanazok a kérdések.

Miért szálldos légy a kútra?
Hol és mi futott tévútra?

Isten mindet sorra veszi,
A válaszokat keresi.

Sohasem lesz kulcsra zárva
Isten dolgozószobája.

Hatvankettedik tavaszom

Hatvankettedik tavaszom

Hol vágtat velem, hol oson.



A papír-bölcsesség vacog;

Doktrínákra rég nem adok.



Szánalmasodik a világ;

Érték lett az ostobaság.



Elfeledett múltak alatt

Egyre több lesz az indulat.



Gyorsan szaporodó évek

Lassan öregséggé érnek.



Anikóm itt van mellettem;

Hiszek

Jövőben,

Istenben.



Élve,

Boldogan,

Szabadon...

Réges-régi szép tavaszok

Réges-régi szép tavaszok
Emléke a múltban ragyog.

Ami mára közhellyé lett,
Azt akkor még merni kellett...

A kor most bármilyen átkos;
Volt a kopottsághoz
Pátosz.

Szocializmus a falig;
Trianonról alig-alig,

Arról csupán suttogás van
Otthon a kopott szobában.

Vörös zászló fennen szálldos,
Magán pátosz röppen házhoz.

Brezsnyev-kép, csillag, hivatal...
Vidám voltam és fiatal

Azokon a tavaszokon;
Iskolában, alapfokon.

Mobilról sose hallottunk,

Világvégi csúf eső

Világvégi csúf eső,
Tocsog a határ,
Szaporodnak a pocsolyák,
Égig ér a sár.

Világvégi csúf eső,
Csatakos a kő,
Talán az egész világnak
Kopoltyúja nő.

Világvégi csúf eső,
Latyakos a kert,
Azt hihetnénk, hogy a tavasz
Végleg elszelelt.

Világvégi csúf eső,
Egy csillag se ég,
Azt hihetnénk, előbb-utóbb
Elázik az ég.

Világvégi csúf eső,
Sose szünetel,
Talán minden cseppjével az
Ördög vezekel.

Világvégi csúf eső,
Semmire se jó,
A végén már a szánkban is

Tavasz-templom kapujában

Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő;
Aki most reménykedni rest,
Tél-pocakja nő.

Pesszimista szózatoknak
Most bealkonyul;
Vén globális végzetkészlet
A sutba szorul.

Tavasz-ünnepre készül már
A fáradt világ;
Előbb-utóbb mind virágba
Borulnak a fák.

Újra friss és ifjú arcot
Mutat a jövő;
Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő.

 

Bálványok vén temetője

Bálványok nagy temetője;
Művirág néz mű-esőbe.

Minden sír egy papírhalom;
Régen elszállt a hatalom.

Minden bálvány csendben pihen,
Nem látogatja senki sem.

Bálványok nagy temetője,
Vén cenk az egyetlen őre,

A mostanra kopott ruhás,
Elaggott, sötét árulás.

A nemhit-kerítés törött,
Varjú károg a lomb fölött.

Bálványok nagy temetője;
Nemlét nagy sötét mezője,

Szomorú, mint az emléke,
Nincsen se hossza, se vége.

Bálványsírok hosszú sora,

Atlantisz a lelkünkben él

Atlantisz a lelkünkben él,
Velünk együtt hisz és remél.

Bár idő és víz lepi el,
Időn túlról minket figyel,

Lelkünk mélyéből énekel,
Tudja, hogy nem feledjük el.

Változik állam, hivatal;
A Lélek mindig Jót akar.

Hogyha a Múltunk nem marad
Örök időkre víz alatt,

Hanem jókor kerül elő,
Jöhetne igazi
Jövő.

Korokon át végig kísér;
Atlantisz a lelkünkben él.


 

Ateizmus téli éjszakája

Nem törzsfejlődik fenn a Hold;
Csak anyag, sose volt kobold,
Fényét néhány perc késéssel észlelem,
Miből jön a félelem?

Az anyagfejlődött világ
Sohasem zeng litániát;
Csupán halál van, nincs újjászületés,
Miért a kételkedés?

A tudat az anyag része,
Mint étteremnek a csésze,
Isten nem létezik, csak köd gomolyog..
Akkor miért mosolyog?

 

A néhai Mánuel császár

Dicsőítő költemények
Ezerszer körülrajongott,
Győzhetetlen hérosza,
A hős,
A hatalmas császár,
Az ellenség ostora...
Akit egész életében
Farkcsóválás vett körül,
Mit hagyott birodalmának,
Hazájának
Örökül?

Összeomlás,
Katasztrófa,
Az impérium falában
Alig maradt kő kövön;
Dicsőséges nagy Mánuel,
S utána a vízözön.

Szobor,
Amit a személyes ambíció kőbe vés...
Bálvány volt.
Megtartani
Egy birodalom is kevés...

Szegény néhai Mánuel
A szentséges császár;

Kezdet és Vég - örök titok

Kezdet és Vég - örök titok;
Tudatok és galaxisok

Kezdete talán ugyanaz -
Valahol egy régi
Tavasz...

Nagy big bang volt?
Ősrobbanás?
Vagy esetleg valami más?

Csak a semmi ősrobbant-e,
Vagy valami volt előtte?

Ilyen kérdéseket éltet
Az összes profán elmélet.

Isten hallgat és
Mosolyog;
Kezdet és Vég;
Örök titok.

 

Bizánci történetírók műveit olvasgatva

Középkori romaioszok,
Hol van a birodalmatok?

Pöffeszkedő ál-dicsőség
Túléléshez nem volt elég.

Magányosan semmivé lett;
Többé soha fel nem éled.

Középkori romaioszok,
Hol vannak császáraitok?

Bíbor és arany korona
Eltűnt a semmibe, tova.

Császárok fény-aurája;
Árnyék se maradt utána.

Középkori romaioszok,
Hol van a fővárosotok?

Hiába volt sokszor áldott,
A névvel lelket is váltott,

Alapítóját nem nézve
Másik világnak lett része.

Univerzum, tér és idő

Univerzum, tér és idő;
Szorongat az eszme-cipő.

Önmagáért való létben
A cselekvő sose tétlen,

De a létezés titkait
Doktrínák meg nem fejthetik.

A modern filozófia
Csupán kívülről karcolja

Mint ketrecét a vak menyét;
Isten anyagi tenyerét.

A lét feje hiába fő;
Univerzum, tér és idő...

 

Oldalak