Blogok

Mítosz bátyó októberben

Mítosz bátyó októberben
Keresi, hol van az ember...

Az Ősz csendesen mendegél,
Hull az elsárgult falevél,

Világ-sebek felfakadnak,
Üres szavak elszáradnak,

Halott félkész-szerelmeket
Nevet ki az utcagyerek,

És protokoll-beszédeket
Les az éhes egér-sereg,

Avarba gyúlt hazug álmok
Birtokolnák a világot,

De szárnya nő a szép
Tettnek;
Valahol
Mindig
Szeretnek...

Mítosz bátyó októberben
Már tudja, merre az
Ember.

 

Hét törzs volt, vagy hét nemzetség?

Hét törzs volt, vagy hét nemzetség?
Bár sokan készpénznek vették

Azt a bizonyos hét törzset,
Írtak róluk kéket-zöldet,

Történelmünk mélyére ült,
S mára szinte bele kövült

A történettudatunkba,
Bele száradt az agyunkba

A hét törzs, s a hét törzs neve.
Nem kérdőjeleztük sose,

Pedig tán mégse törzs volna.
Konstantin "genea" szava

Sohasem jelentett törzset,
Hanem csupán nemzetséget,

S a hét név nem a törzseké,
Hanem csupán személyeké.

Mysty Kata: Kőre hulló

Kőre hulló őszlevél,
Maradj velünk, ne menj még,
A kő marad, megtart, véd,
Hátán hordoz, mint a lét.

Kőre hajló szenvedély,
Az életünk nagy esély,
A szolgálat egy küzdés,
Ott maradni, ahol élsz.

Kőbe vésett ígéret,
Elfogadni 'ki képes?!
Aki erre nem méltó,
Úgy hívják, hogy tékozló!

Fagyos jövendő didereg

Fagyos jövendő didereg;
Hitek nélküli emberek

Menetelnek csont-szegényen,
Fagyos kopár szürkeségben.

Kalandozó végzet-örvény
Kering a pokol peremén,

S taplószáraz eszme-sereg
Játszik profán ördögöket...

Hallgatnak az őszi egek;
Fagyos jövendő didereg.

 

Ha mindenki csak azt tenné...

Ha mindenki csak azt tenné,
Amit tenni kell,
Akkor minden úgy lehetne,
Ahogy lenni kell.

Ha mindenki szívvel tenné,
Csak azt, ami jó,
Jobb és békésebb lehetne
Ez a Földgolyó.

Ha mindenki azt gondolná
Mindig, ami szép,
Egyetértésben élhetne
Valamennyi nép.

A világ egy szebb Jövőre
Ébredhetne fel,
Ha egyszer mindenki csak azt
Tenné, ami kell...

 

R/idegen

 
Félrenézés, félmosolyok...
(Ironikus "füst" gomolyog.)
Szájhúzgálás, szemforgatás -
olyan, mint egy arcon-csapás.
 
Lekezelő tekintetek
kereszttüzén átbliccelek -
dehogy veszek jegyet erre...
csapnék egyből a kezemre!
 
Barátságtalan a világ,
gúny tipor el és hamisság -
fordulhatok akármerre...
ember embert hagy átverve.
 
(2023. október)

A "primitív finnugorok" és a "fejlett indogermánok"

Ez csak elfogult szemlélet,
Nem igazi őstörténet,

Prekoncepciózus mese,
Nem igaz egy mondata se.

A "fejlett indogermánok"
Hiedelme repedt bádog;

Nem élők, de nem is holtak;
Ma se élnek, sose voltak...

A "primitív finnugorok"
Helye üresen ácsorog,

Ők sem Isten végső érve,
Csupán a bot másik vége.

E kettő csak zsák, meg a folt;
A valóság?
Másmilyen volt.

 

A Történelem nem végzetfolyam

A  Történelem nem végzetfolyam...

Nem rossz, kiagyalt szükségszerűségek

Nyílegyenes medrében fut előre,

Ahogy azt némely történész-zsenik

Elképzelik.



A Történelem

Az Idő Folyója,

Kiszámíthatatlan,

Akár az

Alkotója...



A fátum

Maga az antihumánum;

Nem víz, nem agyag,

A legrosszabb anyagtalan anyag,

Szellem-forgács,

Íróasztalok éjjeli agyréme,

Csak puszta látszat,

Ember alkotta

Vén darabont a vár fokán

Vén darabont a vár fokán
Puskáját tölti szaporán,
Lenn támad a török.
"Rohanhatsz rám, hitvány pogány,
Lehet kezedben jatagán,
Úgyis beléd lövök!"

Jön már roham roham után,
Friss vérfoltok a vár fokán,
A muskéta dörög.
"Acsarkodhatsz, mint a fene,
Rohamozhatsz, de ide be
Sohasem jutsz, török!"

Falvak helyén lett pusztaság,
Szántóföld helyén puszta fák,
És ritkul a magyar,
Menekül, aki nem bolond,
S a falon néhány darabont
Mégis Hazát akar...

A Múlt helyén csak ravatal,

Évszakok /Ősz/

Kertek alján már az ősz csatangol,
tolvaj lépte surran hangtalan,
harmatkönnyet csen a pirkadattól,
érett ajka néma, s daltalan.
 
Nyurga fákon remegnek a lombok,
nyári bársony bimbókon dülöng,
ég kékjén a felhők tépett rongyok,
csöppnyi szellő sértetten dühöng.
 
Fohászt ásít öreg templom tornya,
fényre vágyik ma az imaszék.
Nem zajong most lelkemben tivornya:
Jöjjetek hát emlékek, mesék.
 

Vízöntő poétikája

Vízöntő poétikája
Nem magányos, hanem árva.

A cikornyát nem kedveli,
Örömét csak abban leli,

Ami egyszerű, és igaz.
Ami tavasz, legyen
Tavasz,

Ne puszta allegória,
S a Létnek legyen
Dallama.

A profán világ vén katlan;
Csak a Remény halhatatlan.

Vízöntő poétikája
Nincs elefántcsontba zárva.

Nincs pléh csillag, kitüntetés,
Se idegen szavas fecsegés,

Nem szolgál rossz hatalmakat;
Elitekre semmit nem ad.

Nem akadémikus műnyelv,

Fáradt hét nyugalmas vége

Fáradt hét nyugalmas vége;

Péntek éjszaka van végre...



Nagy változás-tömkelegek

Kerestek maguknak helyet



A puszta hétköznapokban;

Október jött sebbel-lobbal.



Az Ősz az asztalon hever,

Múltat, Jelent, Jövőt kever.



Lélegzet jön hétvégére;

Fáradt hét nyugalmas vége.

Októberi csendes őszben

Októberi csendes őszben
Csípni kezd a dér,
Hidegek a virradatok,
Hull a falevél.

Melankolikus napsütést
Szélkoncert kísér,
Valahol a láthatáron
Dörömböl a tél.

Októberben minden egyes
Remény hű barát,
Melegíti lelkünket a
Szeretetkabát.


 

Hektór leghosszabb beszéde

Védem Tróját, amíg élek;
Csak az én dolgom, ha félek.

Trója városa
A Hazám,
Amíg élek, számíthat rám.

Míg lélegzem, le nem dőlhet,
Állni fog, míg meg nem ölnek.

Bár a túlerő brutális,
Amíg élek,
Lesz Hazám is.

Nem érdekel pénz, sem érdek;
Védem Tróját, amíg élek.

 

Mi nem engedünk el Lelket

Sosem engedünk el
Lelket;
Bármilyen probléma kerget.

Amióta élünk, adott
Isten nehéz feladatot,

S adni fog majd ezután is...
Nem hátrálhatunk meg máris...

Az anyagelv tanácstalan:
Neki nem pótolhatatlan

A világon soha senki,
Nem is érti, mit kell tenni;

Akit akar, úgyis elvet.
Mi nem engedünk el
Lelket.


 

Urál vidéki szellem-őshazák

Urál vidéki szellem-őshazák

Ágrajzos honjukban gubbasztanak,

S mint a holt anyag,

Eloszlanak.



Holt létükre nagyon sokáig éltek,

Bár annyit sem értek,

Mint a tömérdek papírhulladék,

Mely utánuk selejtezésre vár...



Szaktudomány erőszakolta légvár.

Doktrínáktól terhes mellébeszéd

Hajigálta nevében szerteszét

A krónikáink őstörténetét,

Arany, Jókai hiába tiltakoztak,

Szavuk mit sem ért,

Az ősz könnyei

H.Gábor Erzsébet
Az ősz könnyei
 
A fák ruhája rőt vörös,
a táj színesbe öltözött,
a földön hant a dús avar,
mely minden szennyet eltakar.
 
A lét pihenni vágyna már,
homályos köd a láthatár,
a felhők teste megdagad,
kövérkés cseppek hullanak.
 
A foszló szőnyeg ázni kezd –
én itt maradok bármi lesz,
vizes a ruhám, rám tapad,
reszket a lét fák alatt.
 

Oldalak