Blogok

Messzi-mami

 
Én vagyok a Messzi-mami,
kocsim röpít hozzád, ami:
suhan velem dombok között,
s látom az ősz... átöltözött.
 
Felvette a meleg ruhát,
fehér bundát, csudi-puhát,
jóllakottan  gömbölyödött,
jégcsapokkal lámpán bökött.
 
Visszafelé (ahogy megyek)
már nincsenek hófellegek -
leolvadt a tél ködmöne...
figyelem: a tavasz jön-e.
 
Na, de nem ám, csalafinta,
szélvédőmön eső-minta -

Máglyatűz

Az édes ajkadon fogant szavad
fülembe súgva szívemig hatolt
– belé azóta új szerelmet olt –,
s nem éri tűz a lepkeszárnyamat.
 
De szívem, ó, az árva, ócska rom
a suttogó  varázsra lángragyúlt,
el is feledte már, hogy fájt a múlt,
s ma máglya ég e boltos udvaron.
 
Reá vetek megunt üzelmeket,
lobogva füstbe száll egy árnyalak,
ne vétsen újra ily hibát a vak!
 
S te óvd tovább tüzem, ha kell neked!

Jégcsipkét lehel

Hópaplanban alszik most a hegytető,
szív remeg, szerelmi vágyat sejtető.
Kint szegény Holdunk a fagyban elalél,
ablakunkba jégcsipkét lehel a tél.
 
Könnyű álom úszik fönt az ég alatt, 
lám az ősz kabátja mára szétszakadt.
Tölgyfaágon gubbaszt künn a jégmadár,
míg a kert alatt Karácsony jő ma már.
 
 

Nullpont


Hogy mért akartál mindenáron menni,
utólag én azt meg nem mondhatom,
mert nem maradt a vágyott célból semmi,
csak folt a földön, szürke porhalom.

Útközben égett el vagy lángja sem volt?
Hiszen vetett a szíved pár lobot,
s féltőn borult le rád a tiszta mennybolt...
Most már magad hiába vádolod.

Mint tó, amit december fénye rezget,
olyan szemed, ha néha feltekint;
de lásd meg újra: nincsen vég, csak kezdet,
s ha hinni tudsz még, indulj el megint!
 

Szerencsecsillagom

Amíg kezem kezeddel összeért,
botorka lábam olykor elbotolt,
ha bánatomra zárva volt a bolt,
szomszédba én se mentem ötletért.
 
Az asztalunkra lágy, fehér kalács,
a fekhelyünkre tiszta párna jut, 
de pajkos Ámorunk se zár kaput,
a kertje nyitva még, nincs rajta rács. 
 
Elégedetlen ember nem vagyok,
szerencsecsillagom te vagy nekem, 
rajongva száll a hálaénekem, 
vidor szemed szeretve rám ragyog.
 

Ezerszáz év árnya, fénye

Ezerszáz év árnya,
Fénye;
Már mindet érteni kéne...

Ami volt régen árulás,
Az ma profán fontoskodás.

Ami szépet a Múlt mutat,
Az ma nemzeti öntudat.

Ezerszáz év minden árnya
Nincs Múlt börtönébe zárva.

Ezerszáz év minden fénye
Talán a Jövő reménye...

Már mindet érteni kéne,
Ezerszáz év árnya,
Fénye.

Dérvirágok nyílnak

Múlt ködébe tűnt a szép majális,
égi réten néma léptű Hold oson,
csillagágyon szunnyad rég a nyár is.

Rozsdaszín magány ül kinn a tájon,
súlytalan rigófütty ring a bokrokon,
dús avarlepelre hull az álom.

A sors akarja tán

Tudod, kicsim, a sors akarja tán,
hogy önhevét e tűz őrizze még!
Csapong a fény legényszobám falán,
szemedből tündököl az őszi ég. 
 
A rózsa mind kinyílt az udvaron,
a kerti vízesés csobogva szól, 
ily boldogan sosem ölelt karom, 
s e szív, a szívem újra lányt rabol! 
 
Tudod, kicsim, te vagy ma mindenem, 
sok régi búra, bajra ír, vigasz, 
e zord világ ezernyi színt terem, 
s a tűnt idők meséje mind igaz!
 
 

Karácsony szent örömében

Karácsony szent örömében
Nyugszik a Lélek - szerényen.

Kinti profán riadalmak
Tulajdon zajukba halnak.

Remény szülte kicsi tervek
Jövő-lakukba sietnek.

Múlt-kockák Jelenre lelnek;
Virulnak régi Szerelmek.

Nyugszik a Lélek szerényen,
Karácsony szent örömében.

Lesz még idő?

Szeretni hívsz, nem mondok én nemet,
e zord világ maholnap eltemet.
Batyunk nehéz kolonccal van tele,
magunk cipeljük azt a hant fele…
 
Nem is tudom, tovább miért viszem,
gondot visel reám egy égi szem!
Aranyra hajt a kapzsi és ledér,
a szív, a szíved ennél többet ér!
 
Szeretni hívlak én, gyűlölni kár,
a sors kegyetlenül kimért, szikár.
Tanulj meg élni, óvni kell a jót, 
segítve mind a gyenge fáradót!
 

Karácsony

H.Gábor Erzsébet
Karácsony
 
Mitől vagy Karácsony, te, a legszebb ünnep?
Mint létnek a levegő, s víz a szomjazónak, 
úgy kell a melegség szívünknek, lelkünknek.
Amikor köröttük szeretteink ülnek,
és a meghitt szavak tiszta szívből szólnak,
 
nincs, ami felérne hozzájuk, tán semmi!
Szeretettengerben megmártózni százszor -
időtlen időkig jó lenne ott lenni,
egekig szárnyalva örülni, nevetni,

Mióta egyszer

Mióta egyszer összeért kezünk, 
mióta egyszer egybeforrt a szánk,
azóta szívrepesve vétkezünk, 
de még az Ég is úgy tekint miránk,
hogy megbocsájtja mindenik hibánk. 
 
Rossz ember nem lehet, ki így szeret,
komisz haragra, búra nincs idő; 
a jóra, szépre úgy enged teret 
a vágy, hogy érte nem szorít cipő,
és nem repül felénk ma semmi kő. 
 
E fény aranyba vonja álmaink,
e frigyre szent pecsétet így veret; 

Oldalak