Blogok

Bálványok nagy temetője;
Művirág néz mű-esőbe.

Minden sír egy papírhalom;
Régen elszállt a hatalom.

Minden bálvány csendben pihen,
Nem látogatja senki sem.

Bálványok nagy temetője,
Vén cenk az egyetlen őre,

A mostanra kopott ruhás,
Elaggott, sötét árulás.

A nemhit-kerítés törött,
Varjú károg a lomb fölött.

Bálványok nagy temetője;
Nemlét nagy sötét mezője,

Szomorú, mint az emléke,
Nincsen se hossza, se vége.

Bálványsírok hosszú sora,

Atlantisz a lelkünkben él,
Velünk együtt hisz és remél.

Bár idő és víz lepi el,
Időn túlról minket figyel,

Lelkünk mélyéből énekel,
Tudja, hogy nem feledjük el.

Változik állam, hivatal;
A Lélek mindig Jót akar.

Hogyha a Múltunk nem marad
Örök időkre víz alatt,

Hanem jókor kerül elő,
Jöhetne igazi
Jövő.

Korokon át végig kísér;
Atlantisz a lelkünkben él.


 

Nem törzsfejlődik fenn a Hold;
Csak anyag, sose volt kobold,
Fényét néhány perc késéssel észlelem,
Miből jön a félelem?

Az anyagfejlődött világ
Sohasem zeng litániát;
Csupán halál van, nincs újjászületés,
Miért a kételkedés?

A tudat az anyag része,
Mint étteremnek a csésze,
Isten nem létezik, csak köd gomolyog..
Akkor miért mosolyog?

 

Dicsőítő költemények
Ezerszer körülrajongott,
Győzhetetlen hérosza,
A hős,
A hatalmas császár,
Az ellenség ostora...
Akit egész életében
Farkcsóválás vett körül,
Mit hagyott birodalmának,
Hazájának
Örökül?

Összeomlás,
Katasztrófa,
Az impérium falában
Alig maradt kő kövön;
Dicsőséges nagy Mánuel,
S utána a vízözön.

Szobor,
Amit a személyes ambíció kőbe vés...
Bálvány volt.
Megtartani
Egy birodalom is kevés...

Szegény néhai Mánuel
A szentséges császár;

Kezdet és Vég - örök titok;
Tudatok és galaxisok

Kezdete talán ugyanaz -
Valahol egy régi
Tavasz...

Nagy big bang volt?
Ősrobbanás?
Vagy esetleg valami más?

Csak a semmi ősrobbant-e,
Vagy valami volt előtte?

Ilyen kérdéseket éltet
Az összes profán elmélet.

Isten hallgat és
Mosolyog;
Kezdet és Vég;
Örök titok.

 

Középkori romaioszok,
Hol van a birodalmatok?

Pöffeszkedő ál-dicsőség
Túléléshez nem volt elég.

Magányosan semmivé lett;
Többé soha fel nem éled.

Középkori romaioszok,
Hol vannak császáraitok?

Bíbor és arany korona
Eltűnt a semmibe, tova.

Császárok fény-aurája;
Árnyék se maradt utána.

Középkori romaioszok,
Hol van a fővárosotok?

Hiába volt sokszor áldott,
A névvel lelket is váltott,

Alapítóját nem nézve
Másik világnak lett része.

Univerzum, tér és idő;
Szorongat az eszme-cipő.

Önmagáért való létben
A cselekvő sose tétlen,

De a létezés titkait
Doktrínák meg nem fejthetik.

A modern filozófia
Csupán kívülről karcolja

Mint ketrecét a vak menyét;
Isten anyagi tenyerét.

A lét feje hiába fő;
Univerzum, tér és idő...

 

Meghitt égi csillagfátyol;
Milyen közel...
Milyen távol...

Roppant terek égi útján
Talán csak a képzelet jár.

Honnan jöttünk?
Hová tartunk?
Elég-e a Jót akarnunk?

Éjeinken átvilágol
A szép égi csillagfátyol.

 

Télutói hűvös éjszakákon
Két idő-sarok egymásra borul,
S a magányosan sötét láthatáron
Sok bilincsbe vert emlék szabadul.

A világ elbitangolt ifjúsága
Távoli múltból a jelenre néz,
Rég tudja már, hogy a logika drága,
De a szabadság édes, mint a méz.

Idő résein át néz a jelenre
Sok halhatatlan szerelemvirág,
Kötél feszül szkeptikus háttércsendre,
Ott száradnak a rossz utópiák.

Télutói hűvös éjszakákon
Elszunnyad minden sötét sejtelem,
Hatalom függ egy vékony szalmaszálon,

Csendes télutói napon
Isten ül az öreg padon.

Örök fagyos tél-mesének
Csendes alkonyat vet véget.

Megfoghatatlan jelenek
Tűhegy végén özönlenek.

Jövők egy pont alá férnek,
Éhes múltak enni kérnek.

Isten csak ül
Hallgatagon;
Csendes télutói napon.


 

Születő Tavasz idején
Napsugár február egén.

Még minden jövő nyitva áll,
Félénk remény dallama száll.

Jövő villan,
Remény szisszen;
Néha mosolyog az Isten.

A jövő földje televény
Születő Tavasz idején.

 

Csöndes, öreg február,
Tél sereghajtója,
Télutóba öltözik, ha
Jön a csillagóra.

Szereti, ha csöndesek
A tél végi esték,
Tudja, hogy a harsányságban
Kevés a bölcsesség.

Csöndes, öreg február,
Komótosan ballag;
Lármázik az ostobaság,
Csak az Isten hallgat.

 

Isten semmit sem követel;

Mit sem rendel eleve el.



Nem ír kész forgatókönyvet,

Minden ilyesmit átenged



Nekünk, akármire jutunk;

Ad - amit fogadni tudunk.



Az Ember nemcsak teremtmény,

Hanem Akarat és Remény.



Minden Jövő üres lepel;

Isten semmit sem követel.

Nyűgös, zűrös, hülye napon
A türelem repedt flakon.

A jelen nyikorgó mérleg,
Amin hisztériát mérnek.

Hibbant frontok szaladgálnak;
Logikák élükre állnak.

A szkepszis magát se szánja;
Isten a fejét csóválja.

Feledés ül csapon, papon;
Nyűgös, zűrös, hülye napon.

 

Februárban tavasz köszönt a télbe,
Mindannyian kapaszkodunk a létbe.
Napfény ragyog,
Veréb csipog,
Melegfront gomolyog;
Tavaszt ígérnek végre már a
Dolgos holnapok.


 

Percfolyamok közepében,
Vékony élet-köteléken,

Sosem "a világba vetve",
Időszigeten,
Szeretve,

Múlt-sziklára támaszkodva,
Jövő fél-oszlopát tartva,

Lassan,
De mégis sietve,
Halva,
Életre születve,

Lélekvizek tengerében...
Percfolyamok közepében...

 

Miért ne hinnék, ha élek?
Mindig titok lesz az
Élet.

Az anyag önmagába vész,
Csak a csodavárás merész.

Nem okoskodik, aki bölcs;
Objektív csupán az
Erkölcs.

Istenre figyel
A Lélek;
Miért ne hinnék,
Ha Élek?

 

Tél végi problémasereg
Színezi a fellegeket.

Rossz álmokban sötét árok;
Gond-varjak serege károg.

Száz sunyi probléma éled;
De mégis van tovább
Élet.

Szürkeség.
Eső szemereg.
Tél végi problémasereg.

 

Hatvankét éves lettem én,

Talán túl életem felén;

Kemény

E tény.



Hatvankettőben születtem,

Hatvankét éves ma lettem;

Hordom

Korom.



Nem vár rám se menny, se pokol,

Se a nyomomba nem lohol

Tatár

Batár.



Sose leszek milliárdos

Csak maradok barátságos

Szamár

Tanár.



Kiváltságot sose kértem,

Más kárára sose éltem

Kaján

Kaján.