Blogok

SZÁZHARMINCEGYEDIK RÉSZ 

Kerteken túl, a domb alatt
szeleburdi szellő szalad.
Felsöpri a gyalogutat,
nap tüzének fügét mutat.

Ifjú lánynak szépet mímel,
csak egy masnit csenve ím el.
Sunyin sejtet suttyó elánt,
a Nyár talán még rá se ránt.

Vagy csak úgy tesz, hisz sejti ő,
lejár egyszer ez az idő,
és nem vihet majd semmit el,
hogyha egyszer búcsúzni kell.

Egyelőre ő itt az úr,
peng a kedve, úgy, mint a húr,
nem szokása sírás, rívás,
- fújjad komám, rigóprímás!

Törleszkednem kellett volna?

Álltam volna az akolba?

A vasvári béke híveinek publikációi még manapság is igyekeznek velünk elfogadtatni a suttyomban kötött egyezményt. Érvrendszerük a szokásos sablonokra épül, sőt mintha még rá is erősítenének. A már rongyosra koptatott „szükségszerűség” mellett persze nincs egyebük, legfeljebb hangzatos szólamaik.

 2. változat

Hiszek – mert hinnem kell,

Magyar jövendőben,

Mintha ez az éjjel álmodóbb volna,
cigánykerék előttünk a szerelem,
mire a halálnak bepanaszolna,
ágyat vetek neked forró ölemen.

Tekintetünk túlsózott sápadtarany,
mi egymásért folyton viccelni fogunk,
míg magadra húzod jégvirághajam,
ki merné lerombolni hű templomunk?

Lassan elszökik belőlünk a szépség,
de csintalan lelkünk lángol a szérűn,
sugárzunk, mint két haszontalan szentkép -
reggelre rendezetlenül, nagyképűn.

És ha kiégünk majd, mint a lámpabél,
piros bohócorrot mázol ránk a tél.

Versem ötleté H. Gábor Erzsébet Nagyanyám című verse adta. 

II. György angol király egyszer azt vette a fejébe, hogy a londoni St. James parkot francia díszkertté alakíttatja át. Exluzív, látványos parkot akart, kizárólag az udvar és a legelőkelőbb királyi vendégek használatára. Ez persze azzal is járt volna, hogy a londoni közönséget kizárják kedvelt pihenőhelyéről.

A Lét maga a végtelen,

A törvény és a rend;

Mysty Kata
Költővé válsz...
 
 Költővé lenni,  belső kényszer ?
Mint egy közkedvelt zeneszám,
kedveltté és énekké válsz.
Nap mint nap a vers,
csak az  hív, az  maraszt,
Sajgó és tüzelő érzés ölel;
rabul ejtő "Múzsa - közel"!
Költővé olvasod magad,
tetszésre tollat ragadsz!
Lelket tápláló kosztokat,
és gyönyöröket osztogatsz.
Pedig eszed ágában sincs...
Költővé válsz, elolvasnak,
bizalmuk mily hatalmas kincs!
Nincs más, - jobb ajtó, se kilincs.

SZÁZHARMINCADIK RÉSZ

Nem értem én a béna mért nem áll fel,
s miért nem él a tűz a vak szemén?
Felégetett mezőn miért van árnyék,
s az arcomat miért nem éri fény?
 
Miért van az; hiába szól a dallam,
süket fülekbe zárva ténfereg.
Kiáltanék; figyeljetek reá most!    
De hangomat nem érti senki meg.

Nem értem én miért a pénz hatalma,
ha szív nem áll a gondolat mögött.
S miért a lét, ha útja ismeretlen?
Bolyongva lépked álmaink között.

Sohasem a holt anyag,

De mindig a Lélek,

Mysty Kata
Kerítésen, fákon!
 
Igazi volt! Pajkos, démoni
nevetésből sírás lett, majd
hancúrozás, futás, és bocsi...
 
   ha most már rosszul.. emlékszem rád...
Te a félszeg, én bátor, merész.;
versenyben az, aki élen járt.
 
A sarkalló  játékszenvedélyt,
sok ötlet, s még több követett,
kerítésen, fákon, szerteszét!
 
   Botorkált velünk jókedv és remény,
önfeled móka, - virgonc ; soha
nem fárasztó napi esemény.
 
Gyermekek voltunk, - úgy igazán,

Alkonyórában nőnek az árnyak,
közelgő sötét félelmet sugall.
Lélek mélységén rettennek bátrak,
ha végzet szele sejtelmet fuvall.

Soha nem késő, míg a szív dobban,
homályból fénybe utat keresni.
Fordulni, ha kell száznyolcvan fokkal,
éjszaka egén csillagra lelni.

Schvalm Rózsa

(2014-07-09)

Módosítva: