Blogok

Csak kicsiny kék virág vagyok a fűben lenn,
sokáig vártam, hogy valaki megérintsen.
Csendben tűrtem sorsomat a rózsafák között,
mígnem kék szirmaimra az ősz költözött.

Illatot sem adott nekem a teremtő,
de reméltem, hogy egyszer még hozzám is eljő...
felemeli szomorú fejem a szerelem,
vége a nyárnak, s már dér ül a fejemen.

A méteres gazban nem talált rám senki,
kiszáradt a föld, a tél jön eltemetni.

Budapest, 2014. 02. 23.

A fülbesúgás volt elébb,
picinyke vétkek vallomása,
mégis, úgy pirultunk belé,
mint szűz angyalkák földi mása.

Karzatról dörgő szózatok
fázós-ijesztőn ránk dörögtek,
kezdtünk már eszmélni, mi rossz,
de a jóról se tudtunk többet.

Füzetnek kapcsa, emlékkönyv
lakatja zárta még magába,
s a szamárfül is kerek, gyöngy
betűket rejtett általába’.

És bakfissá nőtt a puttó,
mutáló kamasszá a másik,
idétlenek voltunk, suttyók,
a titkok súlya nőtt rogyásig.

Lehull a rőt levél, peregve hull,
akárha égi kertek álmodnának
halált; a semmibe borongva.

Az éji Föld is, súlyosan forogva
a csillagok között, magányba fúl.

E kéz is, és a többi; minden részben
a látható anyag hervad, elhull,

de mégis, ezt a fonnyadást az Úr
mi’ gyengéden ölelheté kezében…

(Szöllősi Dávid nyersfordítása alapján)

Rainer Maria Rilke:
Herbst

Die Blätter fallen, fallen wie von weit,
als welkten in den Himmeln ferne Gärten;
sie fallen mit verneinender Gebärde.

Szamuráj-kegyetlen szívnyilallásban
lótuszvirágkehely. Csendje könnyel nyugtat.
Leszakított karma felhőderengésben.
Sercegő bogár szárnya lámpafénybe fullaszt
meg nem született reményfoszlányokat,
elsóhajtott utolsó riadalmat, szemretinaképekkel.
Felfordított idő-jajszavak ölelésében.
Be nem fejezett mozdulatokkal mesélt történetek...

Tavaszi fényben
fűrdetem arcom,
felhőt ringat
lágy puha szél.

Hajlong a nyárfa,
táncol a lombja,
rezzen az ágon
ezüst levél.

Illattól bódul
száz kicsi méh,
örömöm csordul,
az élet él.

Fekszem a fűben,
ajkamon csókod,
éber az álmom,
május mesél.

Május-völgyben

Távoli, zord

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Istennek nincs marketingje,

Nem profitra hajt az Ég,

Én nem ringatok magamban álmokat,

nevetni talán már sosem fogok,

egy könnycsepp csillan, mint gondolat,

s közben egy régi dalt dúdolgatok.

Engem már senki nem fog úgy ölelni,

mint, amit egy lány megálmodott,

mit rontottam el, hogy nem tudnak szeretni?

Ez a sorsom, már marad örök titok.

Mit szánt nekem az élet, Isten a tudója,

miért kerülnek el a boldog napok?

Sorsomnak lettem udvari bolondja,

s én már csak sírni tudok.

A magyarországi török uralom fináléja az 1697. szeptember 11-én vívott zentai csata volt. Savoyai Jenő úgy döntött, nem várja be a kissé lemaradt hadtápot, hanem minden teketória nélkül, menetből támadja meg az éppen a Tiszán átkelő oszmán hadat – amivel a Habsburg-birosalom történetének legjelentősebb győzelmét aratta.

Legszentebb bűnöm lettél,
áttetsző remény.
Tűzhajnalokra virradó,
falatnyi gyümölcskenyér.
Ha nem szeretnélek,
lehet, szégyelleném;
életemben egyszer hazudtam érted,
te hófehér,
nekem fogant,
púderillatú pillanat.

Az égboltozatot áthasítja
egy csillagszekér,
míg a képzelet hozzád vonja ujjamat.
Mire virrad, tökéletesre rajzol;
milyen szép vagy,
hozzám a legirgalmasabb,
langyoshúsú nevetés.
Talán meghagy
szeretni a holnap.
Nevelnélek, mint szőlőszemet,
és ha belőlem fellélegeznél,

Nekem az ég sokszínű szövet,
arany s ezüst fénnyel áttört,
az éj, a fény és a szürkület
kék, matt és sötét ruhákat ölt.
Lábadhoz teríteném mindet,
de nálam csak álmokat találsz.
Lábadhoz hát álmaim terítem,
s lágyan lépj, mert álmaimon jársz.
            
              *
formahűbb változat:

Lét-tengeren gond-hajó;

Az Élet makacs folyó.

"Pajtás,daloljunk szép magyar hazánkról",
még nem láttunk belőle szépet,s  eleget...
Érte nyíljon száz szóvirág a szánkról
szárnyaljon lelkünk is mint a képzelet...
Erdők, mezők, hegyek-völgyek lankák,
rejtenek mókust, szarvast, őzeket
A szelíd folyókat vízi-népek lakják
és ég felé nyúlnak a dérrel ősz hegyek...
Itt nincsen oroszlán, csak farkas, néha medve...
Nyúl, ha zavarják, riadtan szalad.
Fajdkakas dürrög, ha szerelmes a kedve
úgy becserkészné a szép fajd-tyúkokat...
E széles világon annyi szép és jó van

Édeni szépség

Orgonaillatban fürdik a hajnal,

liliom mámorral vegyülve bódít.

Levélre, virágra gyöngyharmatot hint.

Gyémántja csillan a felkelő napban.

A forgatókönyv előre meg van írva,

lehet, mi még nem tudunk róla,

csak játszunk a magunk módján,

nevetünk, vagy sírunk a következő strófán,

a szereplők mindig mennek-jönnek,

szavakat dobálunk, folynak a könnyek,

eljátsszuk a hőst, majd várjuk a tapsot,

ünneplünk együtt, és bedobunk egy snapszot.

Élünk és halunk, fordul a színpad,

reflektorfények gyúlnak és hunynak...

aztán, a végén felhangzik a végszó,

hiába dolgozik oly lelkesen a súgó...

sötétség borul a színi világra,