Blogok

Kisíratlan szemed az összes csillag,
kínoktól duzzadó, lángoló pokol.
Otthont adtál anyátlan álmaimnak,
s arcomra percenként rácsodálkozol.

Csak a közönyös kényszer lehet bénább,
mint ahogy mellőled menni készülök.
Én nem nézek rád, s te sem nézel énrám,
vétlen öklünk még egymás szívén dübög.

Hát nem hallod vergődő csókjainkat,
mikor a vágy saját ajkába harap?
Önmagunk keserű undora ringat,
míg dolgos ereinkre virrad a nap.


Réted vagyok, s mert nem könnyezel, szidlak.

Mysty Kata
Szent e kép
 
Tündérkertben elringat,
pillangót, bogarat,
Szent e Szép, és ekképp
mind ide , elénk omol.
Szent e kép, képregény..
Láb alatt  tavasz fenyér
lelkünknek árama!
Remegünk hangtalan.
Megérni,mily' csodás,
és megélni, áldomás.

Mysty Kata
A szent Szép

A régi tűznek hűlt helyén
beskatulyázva tűrtem én,
fura bogár egy tű hegyén;
hű, de vén!

Ha kérdezed, mit értem el:
egy árva szót sem érdemel!
A sors most mégis mérlegel -
érdekel?

Hát bizony, kedves emberek,
tükröm nevetve hempereg,
mert benne most is egy gyerek
szenveleg!

De arcomon a fényderű,
pipámban ég a békefű;
járatom helyiérdekű:
vén, de hű!

2014. márc. 30.

H.Gábor Erzsébet
Egy az utunk
 
Nincs már nékem utam, csak ez az egy - feléd.
Sorsomat, életem, hitem teszem eléd,
leülök hát melléd százéves rögökre,
nélküled elvesznék talán mindörökre.
 
Hogyha mellettem vagy, velem van az öröm -
azt, hogy még így szeretsz, ezerszer köszönöm!
Te vagy nekem már csak, és te voltál mindég...
Hogyha forrás lennél, csak belőled innék,
 
vagy ha kenyér lennél, foszlós bélű étek,
éhem csillapítni csak téged ennélek.
Hogyha fáznék, és te, Napként rám ragyognál,

Mysyt Kata:
Aranyló szálon
 
A Nap aranyló szálán
repültem,
Aranyágán is ültem,
Felettem
aranyeső lebegett,
angyalszárnyon
égbe vitt fel
engemet.
 
Szikrázó napfény tört át
a hajnalon
tiszta könnye áradt
mosolyomon,
selymével érintett,
átkarolt,
s a fényében vidámság
araszolt.
 
Vágyat is röpített
a képzelet,
meg is kopogtatta
lelkemet ,
Súgta, hogy jön még
egy pillanat,
s ez hozza el
nyugalmamat!

Mysty Kata : Se jobb, se bal, - elég!
 
 
"Hiszek, - segíts győzni hitetlenségemen!"
Olyan nehéz a kérés, az erőtlen esedez.
 
Fecseg, bemocskol a felszín, tömör és kőkemény,
Ékköves, fénylő vak szörny. - Szemfényvesztés!
 
Elűz ezer kétség. Megcsal sok hiú remény.
Vadul evez  aki, s akit vezet; - se jobb, se bal. Elég...
 
Benned a szó tocsog, megszívat. - Íze édeskömény.
Lefőz, elvakít az egyhangúság.Kifestő már a törvény.

Én nem kerülhetem meg.

—-

Viszlek.
Viszlek a hátamon téged,
ki földhöz-éghez egyformán hű lett,
milyen háborítatlan közöttünk
a rend. Néha hátranézek,
pipacsszirmon lila lepke illeg,
hajnalra könnyebb leszel idebent.

Viszlek.
Túl a dombokon szárnyaid
betakarnak, majd átölelnek, úgy
várom, hogy szólj. Kérdezz, vagy válaszolj.
Egyre magasabbra jutunk.
Már régen fölém hatalmasodtál,
akár a Nappá gömbölyödött csend.

Viszlek.
Látod? Előttünk már a Menny.

Kedves Barátaim,

kerestem, van-e valamilyen blogbejegyzés arról, hogy újra együtt vagyunk (lehetünk), de nem találtam...

Így ezúton mondom el, mennyire örülök, hogy ismét elindult ez a portál, mekkora öröm volt számomra, amikor a Facebookon megláttam Judit felhívását, és idekapcsolva magam is észleltem az újrakezdést.

Nagyon köszönöm mindenkinek, akit illet...!!!

Nekem sokat jelentett, és őszintén szólva kevés olyan oldalt ismerek, ahol jóindulattal, segítő szándékkal és nem utolsó sorban hozzáértéssel fogadják a verseket, a színvonalról nem is beszélve.

Szénporos ébredésem keresztüljár,
világunk meghasonlás nélküli lett,
úgy hulltál rám, mint kiforgatott zsoltár,
mint fényszilánkokban fürdő sziluett.

Kinyílott neked minden ódon ajtó,
csókjaid fészkelnek sejtjeim között,
a csend, a magát bőkezűn hullajtó
csitulatlan vágyunk halmán felnyögött.

Mint táguló tükör, cinkosul ragyog,
csillagait félti a végtelen űr,
Szíriusz-szemedben mindenség vagyok,
míg egymást szeretjük itt védtelenül.

Mysty kata
Nagyböjti szelek

 
Nagyböjti szelek;
elszántak, fölkentek,
éledő tavaszt
tápláló lélegzet.
 
Szigorral söprik ki
a tél hulladékát,
hibátlanul végzik
az évszaknak dolgát.
 
Keményen, kacagva
zúgnak, sújtanak,
Mint ahogy harangnyelv
kénytelen felpattan,
 
Tisztítva mocskoktól,
lépésről lépésre,
S ott végig Nap ragyog
hosszában-széltében.

H.Gábor Erzsébet
Ritmus az utca kövén
 
Hallod a dalt? Sír! Száll fel a Mennybe, s fénykapuján át
vágyva, az Úr fele tart, s kérni a jót - odaáll.
Múlt szele fúj egy régi mesét, dús éjjelek álmát,
ringat a szó, muzsikál, s szélparipán tovaszáll.
 
Istenem add, hogy szép szavaimnak kútja legyen mély,
annyira kellene még, nélküle dúl az aszály,
hűs hidegéből inni a bort, az lenne a szent vér,
s hogyha a tűz heve gyúl, nyílik a dalra a száj.
 
S kottakövekből rakni hazát - az lenne a szentély,

SZÁZTIZENKILENCEDIK RÉSZ

Mysty Kata
Rablelked is szemeted
 
   Szerelmes levél sarjad, nézd ott fenn a fán,
üzenetet röpít felénk a böjti szélmadár!
Bűnkamrákból kiirtva bűzlő szennyeink,
Zöld palástot terít ránk, a remény fényeit.
 
Siess, ne várj, már bűnhalmaz ül testeden!
Tisztítsd a szíved, hisz - rablelked - is szemeted!
Nyíló világ egy tövises ág és szeretetvirág,
Töltsd  bensőd abból, amit Krisztusunk kínál!
     Ne nyomja le mélybe életedet sem gonosz, sem hiány.