Blogok

A MÁSIK MAGYARORSZÁG (Vers-kantáta)

Én nem ismerem a sztárok nevét.

 

Nem igazodom ki

Jellegtelen

Arcéleken,

Nem tudom melyik

Egyen-sovány,

Smink-halovány,

Diétázó gebe

Mikor megy oda-ide;

Hogy éppen szakácskönyvet dedikál,

Vagy a Blöff-szigeten csótányt zabál.

Már nem tudom,

Ki kicsoda,

A tévé elé nem ülök oda.

 

Én most is szeretek, hiszek, remélek;

Ahol élek:

Egy másik Magyarhon,

Az meglehet

2011. május 28., szombat

Rossz a világ?

Az meglehet.

Jobb nem is lesz soha;

A jó? Csak amennyit lelünk,

Mindig csak  akkora.

——–

Zord a világ?

Az meglehet.

A Létezés maga,

Ha Élet éppen nincs jelen,

Csupán entrópia.

———

Az Élet rossz?

Az meglehet.

Bár szidni kár nagyon,

Elmúlik önmagától is,

Én ezt még így tudom.

——–

A gonosz győz?

Az meglehet.

De magától soha,

Amennyi teret engedünk,

A boldog kevesek

Szent Crispin napja nem jön bárkinek;

A többiek tán észre sem veszik.

Számukra minden taposómalom,

Csak vonulnak az arctalan napok;

Isten a hamelni patkányfogó,

A világ csak szenvedés,

Meg halál,

Meg - adó...

--------

A boldog kevesek

Tevékeny csapata

Számára mindennap

Újabb csata.

--------

Szent Crispin napja nagy kitüntetés;

Az életünknek célt, értelmet ad,

Hogy e napon együtt harcolhatunk.

Sok ember, aki irigyel,

De fél;

Melankólia, tőled

Kínod bújik bőröm alá csendben,
Úgy terjed, mint az ópium-méreg,
Bomlasztva lelkem feszes rendjét, benn,
Kínod bújik bőröm alá csendben.

Állt ott eddig szoros betűrendben,
Minden, s eszi e csúf lelki féreg,
Kínod bújik bőröm alá csendben,
Lelkem könyvtárát égeti végleg....

Szegény Titanic

Nem a Titanic a felelős,

Hanem a ripők

Gőg,

Amely nagyságos erők,

S eszközök között

Rossz erkölcsi alamizsnát

Kéreget,

S kergeti a nyereséges

Semmiségeket.

—–

Szegény Titanic…

Tehettél volna te is valamit,

Ha vannak veled valakik,

Akikben dereng valami,

Hogy áldott erőd mire volna jó,

Szegény hajó…

———

Ha abban hiszel,

Hogy új világba versengés visz el,

Magad teremted a jéghegyeket,

S a jövőd elreped.

Ádvent van

Ádvent van.

Jóra várunk.

———–

Borongós szürke köpenyben

Sétál az éltes November,

Vállán köd oszlopa;

Dér kavarog,

Mint hajdani

Országutak

Hajdani

Pora.

——-

Égi sóhaj, földi leltár,

Ezerféle titkot feltár.

—–

Égi moraj, földi vétek,

Lelkünk bőrén vastag kéreg.

—–

November csendes hidege

Mesebeli ködös rege.

—–

Ádvent van.

Szépre vágyunk.

——

Mint szakállas, vén hóember,

Ötvenhat dobbanás

Lyukas zászló kivágott ablakán,
Riadt arcok, rohanó tankok,
Időgép sorol képeket némán,
Kiáltásba feszülnek torkok.

Szabad Népből sodort izzó fáklya,
Szeles október, forradalom,
Pesti egyetem zúgó ifjúsága,
Sorsokba fonott fogadalom.

Rádiót gyújtó tüzes beszédek,
Eszme-rendszer ellen küzdő ember,
Corvin közre hulló lövedékek,
Parlament vérében fürdő fegyver.

Őszi remények

Reszketegen fut a sápadt Hold a mogorva, nagy égen;

Felhők öble mögül duzzog az alkonyi szél.

——-

Itthon a két gyerekem, csendben hullámzik a szombat;

Kint a hideg feledés, bent meg a kályha dalol.

——–

Őszi reményeket áld vagy tüntet a csalfa jövendő;

Létünk kincstárát biztosan őrzi a múlt.

——–

Kint a világban düh forr, gyűlik az indulat egyre;

Bajra a baj csörtet, rosszat a rossz követi.

———

Évtizedek telnek, és mindig rossz jön a rosszra;

Zár a hangyavár

Zár a hangyavár

Két kicsi hangya
őszi avarban,
morzsát görget,
könnyen, gyorsan.

Nézd csak, a csápjuk
int a világnak,
fürgén lépnek
csepp kis lábak.

Bolyban a többi
őrzi a várost,
mindjárt zárnak,
tél jön már most.

Elreteszelnek
ablakot, ajtót,
megsürgetnek
minden lurkót.

Két kicsi hangya,
hogy le ne késsen,
szökken, s csúszik
nadrág-féken.

Rács mögött

Az oroszlán ült a párkányon,

a rigót nézte, mint messze száll,

néha kinyílt a kórterem ajtó

s beszólt egy hang: - Józsi mit csinálsz?

de Józsi csak nézett mereven

és az oroszlán lett az esti látomás

a rigó baltával kezében repked

s Józsi nem csinált semmi mást

- ült csendesen, néha biccent a feje,

vicsorra torzult mosolyban él,

hatalmas üvöltéssel az oroszlánra ugrott,

ki a párkanyon fekve csendben henyélt.

A rigó röhögött és rázta a baltát,

Igéd lámpása

Hányszor de hányszor fordultam már hátra,
S újra löktél tajtékzó habokba,
Mondtad, induljak, küldtél messzi útra,
De fegyvert nem raktál tarisznyámba.

Feddő intés volt igéd igazsága,
Hajó orrán szavad mint jelzőfény,
Tudtad, elrontom, vagyok oly izgága,
Hitem segít, s nem húz mélyre örvény.

Tanító erején kénkő viharnak,
Gonosz csáklyája gerincen roppan,
Mondtad, jobb lesz, ha gyötrelmeim múlnak,
S kísértés alatt testem nem rokkan...

Oldalak