Karmol az északi szél, fenekednek a légben a pelyhek.
Meztelen ágak ölén, fészkel a hajnali dér.
Földre peregnek a reggeli csöndben a lábam elé, és
törnek a léptem alatt. S csipdesi arcom a szél.
Lassul a léptem. Gondolatomban a régi teleknek
színei szólnak a múlt nyitva hagyott kapuján,
s újra idézve a gyermeki tél meleg álmait, én csak
állok a hóba feszült, erdei út derekán.
Januári reggelen
A világunk jégverem.
Puha bőröd bársony barka,
lágyan érint, simogat,
finom szellő édes csókkal
borzolja a hajamat.
Szemed fénylő napsugárként
nevet bele szemembe,
búgó gerle hangján szólítsz,
gyere kedves, ölembe.
Válaszomat küldöm néked
pacsirtaszó énekkel,
napsugár nyit virágkelyhem,
dongó méhként csal ide.
Mysty Kata
Édesapám, Te szültél!
Futsz, - öledben
gyermeked,
Tudod, hogy meg
te mented.
Vész közeleg,
utol ér...
Nyel, folydogál...
torka ég,
Vér kibuggyan,
ér pezseg,
Elfolyik, de
lesz, adod!
Nem is kérdés,
gyermeked -
"pici élet"!
Életed!
Bármi áron,
megmented!
Így nem válik
vér vízzé...
Édesapám
Te szültél!
Szürke, álmos a hajnal,
kárörvendnek a varjak,
a horizonton még tétova
a küzdelmes holnap.
Kiégett, üszkös tarló,
amott lángoló sivatag,
az égen csak fekete felhő,
már nem kel fel a nap.
Forró és véres a tenger,
belefulladt az ember.
Megállt az idő, s az óra
sem ketyeg, nem lesz
többé ünnep a szeretet,
csak az álom, mi még
valaha szép lehet.
Maszkokra égett
emberi arcok
a hamu alatt,
jéghideg a nyár,
kopár fák sírnak
Kikopott nadrág az életem,
most keresek színes foltokat,
hogy legyen még vidám énekem,
elég pár tarka rongydarab.
Még félsz. Mert ugye nem mered álmaid úgy kimutatni.
Lám csak, rád pirit “ócska kuruzsló”! Vallani “színre
színt” kér;égre a zöld borulatban fátylat. Eresznek,
nap tüze ellen! Látni a lelket, dalra fakadni?
Néked a dallam kellem, bűbáj, jószagu isten-
áldás,bőkezü érdem! Fülnek is angyali szép szó...
Mert ha a „tálentum” sikeréhes, csak divatot szül,
meglovagolva a könnyű pénz, s ama üzleti szellem
ferde világát...tudd, hogy ez így, nem lesz maradandó.
Volt egy kislány, ki valamit akart,
mondták: majd festő lesz – biztosan.
Csak élt, úgy hitte boldogan.
Teltek az évek, jött egy fiú,
úgy gondolta, Ő a nagy Ő!
Vagy nem is gondolt semmire,
csak hagyta, hogy legyen…
Néha úgy hitte, boldog, sokszor meg sírt,
csak mindig várt még valamit…
Álarcot öltött, nevetett,
s közben nevelt, nőttek a gyerekek.
Vitte az élet, nem jutott sehova,
elszálltak a szép álmok, ki tudja hova.
Most ül, és már nem vár,
nem szól, csak belül fáj!
Ha egyszer a közeledbe érek,
nem ment meg semmi tőled.
Forgunk csak együtt körbe-körbe,
magaddal viszel - mindörökre.
Alattunk kavargó, sötét alagút,
csak Isten a tudója, hova jutunk,
de mindez már nem érdekel,
csak engem szédülten ölelj!
Hajnal van. Hunyorogva vacog, mert fázik a lelkem.
Izzadtan kusza perceim - álomtól viselősen -
jégkását terelő szelet űznének tova kőre, s
minden zöldre, ha szürke szitál rájuk kora reggelt.
Úgy bánom, ha rekedt lesz a hangom lágy kopogása,
s nem bókol, zavaró-kavaró csend nélküli érce
- színe fakó, karcolva fakaszt vádat, s lihegést, de
enyhül, amint ördögszekerek pompát imitálnak.
Ülj ide Holdanya! Lávaszemednek a harmata csillog;
szunnyad a kis szoba, asztalon alszik a penna, a tinta,
elhagy az ihletem, álmokat írni ma dalba se indok,
unja az óra, de leng a nagy inga, a réz falihinta.
Pislog az utcai lámpa, ma fényeket ontani restell.
Octavio Paz: La rama
Canta en la punta del pino
un pájaro detenido,
trémulo, sobre su trino.
Se yergue, flecha, en la rama,
se desvanece entre alas
y en música se derrama.
El pájaro es una astilla
que canta y se quema viva
en una nota amarilla.
Alzo los ojos: no hay nada.
Silencio sobre la rama,
sobre la rama quebrada.
Az ág
Fenyőn, magasan, valahol,
egy szökött madárka dalol.
Trillája fájón reszkető …
Míg álom uralja éjszaka testemet,
addig alszanak csendben a holnapok.
A sötétköpenyű este, bár még reményt teremt,
ám megint jönnek azok a ismét-fájó, vesztett nappalok..
Szavak nélkül ébredő reggelek,
mint napszámba kényszerült szolgarobot
éltem, a boldogszágsziget már régen megrepedt,
s darabjainkat az áramlás egymástól, túl messzire sodort.
Budapest, 2013. 04. 24.
Kevés a tér
nincs egy hely
egy félreeső sarok
ahova olykor elbújhatok
a levegőben vibráló elektronok
úgy érzem, nemsokára kitör a vihar
nem kell már sok idő, s akkor felrobbanok!
utána nagy csend, tisztul a levegő
széthulló darabjaim keringnek
úsznak a hatalmas térben
ringatózom szépen
a végtelen
űrben
Száztizenkettedik rész
Mysty Kata
A percek is órák
Hallgatag,
átkos most ez a tél,
jégszín.
Pereg álmos,
ónos eső.
A tetők hattyúk,
csak lépem a zegzugot,
és hogy utánam jöjj,
nem kérem.
Nyeljen a város,
majd az inas
csend nézi,
amint rám bús,
remegő zuhog.
Tedd ki a napra fekete ingedet,
s keverj napsugárból rá tarka színeket.
Sötét szemüveged törd apró szilánkra,
színes üvegen át nézz a világra.
Fogadd hát el a feléd nyújtott kezet,
s észre fogod venni, hogy van, aki szeret.
Tudom, mily erős a sötétség hatalma,
de győz a fény, ha lelked is akarja.
Budapest, 2014. 01. 23.
Még rakoncátlan, nyers
A friss Erő,
De néha már megáll a levegő.
Már felszikráztok,
Mint a csillagok;
Isten áldása Rajtatok
Ragyog.
Hit, tehetség boldog jövővé válik;
Vigyázzatok rá,
Éljetek sokáig!
A világ jelen-múlt kínjait nyeli,
Boldogságotok jobbá teheti.
A felelősség tisztességet hordoz;
A bátorság a hűség önmagunkhoz.
Akármilyen nyirkos idő jöhet;
Mindig nagyon jó látni
Titeket.
A fények kihunytak.
Elhalkult a város.
Éjjelente szívem
borzasztó magányos.
Mégsem szomorkodom.
Örülök a csendnek,
hisz alszanak most mind,
Akik engem vernek.
Ököl nélkül ütnek.