Blogok

Januári csúf eső,

Bánatok csorognak,

H.Gábor Erzsébet

Te vagy

Új tavaszokban a rügyfakadás,

friss patakárban a vízcsobogás,

rózsakehelyben az illatanyag,

hajnali reggelek harmata vagy.

Nyár erejében a lánglobogás,

tűzparipák heve, lódobogás,

búzamezőkön a szőke kalász,

illat a réten - a tarka varázs.

Ősz idejében az őszibarack

dús aromája - az íze malaszt,

tél hidegében a szűz havazás,

vörhenye tűzben a rőzseparázs.

Szó melegében a lágy puhaság,

 Mysty Kata
 Halak vagyok
 
 Halak vagyok ,
 gondokban úszom,
 horgászszívre vágyom,
 nékem is van álmom!
 
 Halak vagyok
 csalit nem akarok,
 horgászok barátaim,
 víztükrén álmaim!
 
 Mondd, aki zavaros
 vízben halászgat,
 vajon kinek árthat...
ha nem magának?
 
 Úszhat árral szemben ,
 csak vigyázzon...
 Talán cápa várja,
 s az nem barátja!

Szabadságra születtél,

de más lett a világ,

széthullott életed

kötés nélkül, rabság.

Hajad, lásd, már hófehér,

és bocsánat, hogy élsz,

tévútra tévedtél,

már semmit nem remélsz.

Úgy élsz, mint számkivetett,

fasor-vég a hazád,

vagyonod cipeled,

lesz még egy éjszakád?

Fellobban még szívedben

sok régi szép emlék,

egy utolsó lelegzet,

s a szabadság már tiéd...

XXXIV. Rész 

Miért gondolom azt, hogy nem sokkal élhette túl a merényletet?

MystyKata
Versmatiné
 
Epigramma
színre lép,
térdre rogyva,
 megkísért.
Ostorának
vége pattan
felröpül,
s az ég felel!
 
Dalban ritmus,
ropja tánc-ház!
Díszlet rejti
"Kedves" álmát.
Síppal-dobbal
kísérgeti,
plakátján meg
dobra veri.
 
Lenge láng,
torz ideák,
Miért oly
tétovák?
- Szavalnak
 elégiát,
s tetemre hívják
a melankóliát.
 
Szárnyaló
tercinák;
levegő-

Elállt a szél és csendre int az este.
Hallgassuk együtt! Jöjj hát kedvesem!
Leülünk szépen, lassan elmerengve;
Kezeidet a kezembe veszem.

Emlékszel? Régen, holdvilágos estén,
ugyanígy ültünk, álmos ég alatt.
Én szemeidbe, te magasra néztél;
de én is megláttam a csillagokat.

Gyere hát édes, csak még egyszer újra!
Hisz énnekem semmi más nem maradt.
Üljünk le szótlan, új reményre gyúlva!
Csak mi ketten… A csillagok alatt…

H.Gábor Erzsébet

Ahol a könnyek gyöngye gyűl

Ahol a könnyek gyöngye gyűl,

ott lakom én most legbelül,

ahol a szó már mit sem ér,

ahol csak halvány hit remél.

Ott vagyok én most egymagam,

ahol a búnak súlya van,

s amerre sápadt fény terel,

s ahová nem jössz mégsem el.

Keretbe teszem e képet -

szélben hajlik a nád,

ahogy a természet ébred,

nap ontja lágy sugarát.

Rezzent a víz tükörképet,

széttör sok parti fát,

nézem az égszínű kéket,

száz madár mondja dalát.

Nyár festett zöldet és kéket,

arany búzakalászt,

lángoló pipacsmezőket,

vízcseppben kelt szivárványt.

Tóban csobbanó emlékek,

magasban gólyapár,

 - magamnak keretbe tettem,

s dísziíti lelkem falát.

Túrtői holtág, 2013. 07. 12..

Kaptam valamit, mit eddig még sosem,

vágyat, ölelést, sok csodás titkot,

valami furcsa szál húz hozzád közel,

s a hamvadó tűz újból fellángolt.

Száz csillag rezgett éjtáncot felettünk,

oly közel volt, és nevetett a hold,

mi csak öleltünk és mindent feledtünk,

megszűnt a jelen, s tovatűnt a „volt”.

Kaptam tőled valamit, s most őrizem,

mint csillogó igazgyöngyöt tárlón,

cserébe magamból - mindent vétkezem,

életed többé soha ne fájjon.

Örök ifjak álmot szőnek,
és a vágy nem hagy alább,
a vén madárijesztőnek
megtetszett egy szalmabáb.

Bár játszotta még a menőt,

H.Gábor Erzsébet

Már nem lesz több tavasz

Te balga, vén „lator”,

hiába rejted el,

a rózsa illatol,

a bűnös meglakol,

a néma nem felel.

Az este már hideg,

s te langyért kuncsorogsz,

az ágyad oly rideg,

de éltet még hited,

s a nyálad is csorog.

A szomszéd zöldje kell,

s a szirmos, lágy virág,

a vérbő, friss eper,

a színe ingerel,

hát állj le vén „svihák”,

és érd be ennyivel!

Az igazságot úgyis tudom,

hazudj hát szépet nekem!

Hazudd, hogy lesz forró a nyár,

s engem is vár még szerelem.

Az igazság úgyis csak fáj.

Hazudd, mit nem mondott  

senki még, hazudj álmot,

hogy szép legyen az éjszakám,

hazudd, hogy velem szép volt.

Az igazság úgyis csak fáj.

Hazudj jövőt és holnapot,

mondd, hogy szép lesz a reggel,

és én majd útnak indulok  

feléd, színes reményekkel.

Az igazság úgyis csak fáj.

Hazudj, hazudj, hazudj!

Mint strucc, dugom fejem a homokba,

nem látok, nem hallok, nem gondolok

a reménytelennek tűnő holnapokra,

inkább alszom, s álmaim boldogok.

Megszűnik a létezésnek való világa,

a nappal lenyelt súlyos, nehéz falatok,

pihentető álom kellemes magánya

hív, s elsüllyednek a hétköznapok.

De felkel a nap, kinyitja szemem,

fülembe kiáltja parancsszavát:

Te csak adj, a lelkedet is add el,

míg el nem jön a végső éjszakád.

Sorok közé kódolt rejtjelek,

mint cseperedő versben írt

titkos üzenet, mi eljut oda

hozzád, lőtávolságon is túlra,

és nem lesz számvetés soha,

könnyünkből nem lesz papíron paca,

de szemünk íriszében feldereng

még az a holdvilágos fényutca,

a majdnem lekésett busz is mára

 
Csepp vagyok, ékkő, pókselyem szálán
őszi fuvallaton jó utitárs;
nedveit vesztett tengeri szárán
jajduló ízik-roppanodás
vagyok neked.

 
Nádfurulyának halk susogása,
mely a füledbe rejtezne bele,
majd szerelemselymes simulással
borzongja testedet estefele,
s hagyod nekem.

 
Hetyke rigódal májusi bokrok
rejtegető, reves ágbogain;
víznek esése mélybe, ha csókol
völgyet a hegy szurdok-fogain -
vagyok neked.

Mikor a csend körülölel;
…
Hallod, hogy messze énekel,
s egy dalt dúdol az esti szél.
Vele egy kis tücsök zenél,
felhangzik lágyan egy ütem,
halkan dobol a szíveden,
feletted ezer csillag ég,
kéklőn fénylik a messzeség,
az öreg hold is felragyog,
s mosolyognak a csillagok.
Ez a szép érzés felemel;
…
mikor a csend körülölel …

Mysty Kata

Természetrajzunk

Az őszinteség éhe,
az elfogadás léte !
Bont-ront az elmúlás,
felépít a ragaszkodás.
 
Álmainkkal élünk
és vele is halunk.
Ez a természetrajzunk;
ezért is szárnyalunk.
 
A Télből kihajlunk,
lépre csalva hazudunk.
Csak földig hajolunk,
és a porba hullunk.

Nem élek, nem halok, örök fényben vagyok
aranyban bíborban, mégis elhamvadok...
Erőmet ne kívánd, életem ne csodáld,
harmatvízen élek, napsugár vacsorán...
Ragyogását élem szerelmes Napomnak