Utad merre vezet?
Vándor, az utad merre vezet,
az irányt jól választottad meg?
Mélyből tekints a magasba fel,
fénylő vezércsillagod keresd!
Arra haladj, amerre mutat!
Mit fel nem ér a képzeleted,
tárja titkait a végtelen.
,,Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem. "
Ady szavai zsongtak a fejemben,
Míg szememet lehunyva tartottam,
Hallgattam a bokrok suttogását,
Őrzöm azt a szirmot - legféltettebb kincsem -
ami a tavaszból nékem megmaradt,
s lélekpihéidet, egyebem már nincsen
a lombtalan, csontos, őszi fák alatt.
Nyomaszt e sivárság, jő a téli álom,
s már hólepel alatt sír a pusztaság;
de szemsugaraid én még visszavárom,
napfényes nyaram tán újragyújtanák.
2013. nov. 29.
Száznegyedik rész
A magánember lelkileg és fizikailag sérülékeny, esendő, tévedésre, hibára, bűnre hajlamos. Lehetnek rossz napjai, rossz pillanatai. A viselkedésén azonban – ha semmi jóvátehetetlen nem történt – utólag módosíthat, tévedéseit, hibáit jóváteheti, korábbi elhatározásait megváltoztathatja, véleményét korrigálhatja.
Szomorú és hideg volt az ősz.
Búslakodva hajlongtak a fák.
Jöttére a tél szelének ők,
eldobták az ékes koronát.
Minden megváltozott egyszerre.
Egyszerűen nem tehettek mást.
Haragudtak rég az emberre.
Felrúgták, mi addig volt szokás.
Nem becsültük meg őket. Bizony
nem figyeltünk eléggé rájuk.
Nem hallottuk, hogy suttogják titkon,
gyermekként, mit úgy beléjük vájtunk.
- Ennyire nehéz lenne? - kérdezte a nő lágy, dallamos hangján.
- Micsoda? - tekintetem megrebbent és az emlékek tovatűntek.
Vas csikorog, rozsda őrli éppen,
sáros a nyár ezen a vidéken.
Eső mossa, mélyíti a gödröt,
nem jó vágni, apróra farönköt.
Mert az a fa vízzel megitatva
jó fejszémet, rendre kirúgatja.
Mysty Kata
Az életre fókuszálsz
Kristálygömbbe rejtett
vakító Szép, - Remény!
Égből rajzolsz
képeket,
majd kihunysz
mint a Fény!
Rózsaszínt itatsz,
a széllel zenélsz.
A könnyben egy pillantás vagy,
felszárító messzeség!
Maradsz és uralkodsz
te vagy a Fenség!
Fagyot ásít a november,
Ködfoltok zihálnak,
Csikorgó hideg estében
Duzzognak a házak.
—–
Közelgő tél regulázza
A szomorú fákat,
Délutáni alkonyatban
Sötétlik a bánat.
—–
Szkeptikus ősz ajánlgatja
Jussát az ördögnek,
Gonosz szelek motorjai
Dühödten hörögnek.
—–
Fagyot ásít a november,
Didereg a Lélek,
Minden egyes lépésemmel
Vénülök, ha lépek.
—-
A Tél-zsarnok seregei
Elindultak szembe,
Ilyenkor kell bezárkózn
Várba, szerelembe.
H.Gábor Erzsébet
Égi harangszó
(Az utolsó nyár)
„Égi csikón léptet a nyár,” - kezdte újra Anna a verset, már vagy harmadszorra.
A fotelban ült, Sanyika vele szemben állt, és hagyta, hogy nagyanyja erősen fogva kis kezeit, ütemre, fel alá emelgesse azt.
Imádták ezt a játékot, nem csak ezt a verset, hanem sok-sok másikat is, de ez volt a kedvenc, talán a ritmusa miatt, mert erre olyan jól lehetett „kezezni”. Meg, volt ennek egy különös szertartása is.
Óvatosan belekortyoltam a teába és élveztem, ahogy az édes, citromos íz szétárad a számban.
„Déja vu…”
Régebben imádtam, de ma már csak ritkán jutok hozzá… Hiánycikk lett, mint oly sok minden mostanság. Fájdalmas sóhajjal engedtem el az emlékeket…
Elhamvadtak üszkök, lángok,
elsimultak gyűrött ráncok.
Felhők oszladozni kezdtek,
kinyílottak tündérkertek
Elcsitult az Ég haragja,
föld a tengert befogadta.
Nap és Hold is egyezségben
váltják egymást, fenn az égen.
Csillagok nagy teret kaptak.
Egész éjjel ragyoghatnak...
Megnyílott sok "lélekbörtön"
gyűlni kezdtek lenn a földön.
Testet öltve új alakban,
sok-sok fajta változatban.
Csúszómászók, hüllők, férgek,
földalatti teremtmények
Szárnyas, patás agyarasok
XXVII. rész
Maglianinak valamikor meg kellett érkeznie Csáktornyára. Nyilván több vadászaton is részt vett, tájékozódott. Volt alkalma alaposan megfigyelni mindent. Ha még nem ismerte Pakát, fel kellett vele vennie a kapcsolatot.
Mysty Kata
Közelít a tél
Újra közelít a tél.
Meleg ruhába takard
be tested,
legalább így védd
"elested!"
Buzogjon véred,
legyen éber léted ,
hátha a jövőt még
megéled.
Közelít a tél,
hervadó testben
lüktet szerte az ér.
Esélyt adhat még a tél ...
Az örök Anyánk
a Természet sok mindent megélt...
Levetkőztek a fák,
lombjukat földre dobták.
Ég felé nyújtóznak,
H. Gábor Erzsébet
Galambbánat
Egy galamb a rőt avarban
éppen étket keresett,
nem dúskált most bő javakban,
mint a gazdag, dús tavaszban -
három napja nem evett.
Szülőhona ez a város,
ide tojta anyja őt,
szántófölddel nem határos,
apró lába sose sáros,
Panelfalván nagyra nőtt.
Ő se hitte tán egy perce;
a szerencse rátekint,
s hogy egy fehér kenyér serce’
pottyan elé még az este,
s nem kell tűrni már e kínt…
A csörgőóra ideges csörömpölése ébresztette Eleket, aki úgy érezte, hogy alig pár perccel azelőtt aludt el. Csaknem hajnalig dolgozott, az utóbbi időben rendszeresen hazavitte az intézetből a felgyülemlett papírmunkát. A társintézetekkel való kapcsolattartást kezdettől fogva ő rendezte, és amióta aligazgatónak választották, a szervezőmunka oroszlánrésze is ráhárult. A főnöke munkája szerinte eltörpült az övé mellett, hiszen a koros elnök-vezérigazgató az utóbbi időben csak a protokollal foglalkozik, személyisége az intézmény védjegyévé vált.
- Miért? - Ariel hangja halk volt és szomorú. Összeszorult a torkom.
- Az érdekel téged, hogy miért mentem el?
Keserűen elmosolyodott.
- Biztosan erre is van egy izgalmas történeted, de... Mondd, miért jöttél vissza?