Susognak az őszi lombok,
Lassan lehull a levél,
Életútján minden ember
Maga módján mendegél.
—–
Vénül az őszi verőfény,
Néha feltámad a szél,
Az örök ősz öröklétről,
Örök emberről regél.
——-
Magyar őszünk keveset szól,
Szinte sohasem nevet;
Látott már magyar elmúlást
Magyar földön eleget.
—–
Susognak az őszi lombok,
Rövidülnek a napok;
Ember vagyok, apa vagyok,
Férj vagyok, magyar vagyok…
(„ha ital vagy, szódavíz, én
leszek benne málnaszörp.”- Sea Miller)
Úgy egészítjük ki egymást,
mint muzsikaszó a muzsikást.
Ha fészek lennél, én vörösbegy,
katicabogár te, és én petty.
Te levélrügy, én virágbimbó.
Légy vasderes, én leszek hintó.
Ugye, milyen egyszerű ez?
Kellesz, mint sírhoz a fakereszt,
hőseposzban Iaszónnak hajó,
mesekirálynak cukorhoz só.
Lennél fenyőfa, én fényfüzér,
lennél koncert, s én jegyüzér.
Elkopó éj hűs bársonyát
ölelgeti egy szürke dallam,
benne fonódik össze halkan,
s felerősödik mind tovább
kukazörgés, láb dobogása,
autógumik surrogó nesze,
s a kiskocsmába gyors felesre
betérők pohárkoccanása.
Zörgő tolókocsikról sóhaj
vegyül a klíma-mormolásba,
s a szomszéd beteg horkolása
vágódik, mint kés-metszett jó vaj.
Szűnő műszak. Friss váltása
gyógyszert számol, reggelit oszt;
felnyalják a tegnapi koszt,
s vonulhat a slepp, Úr áldása.
Bő két hete Bán Mórt (polgári nevén Jánost) interjúvoltam a gyulai Mogyoróssy Könyvtár dísztermében.
(Hogy miért Mór? Talán Jókai inspirálta Jánost? Esetleg az első ismert magyarországi író, a néhai Maurus pécsi püspök?
Az előre kigondolt kérdések közt ez is szerepelt, de nem tettem fel, mert félrevitte volna a diskurzust.)
Hosszan beszélgettünk, talán kissé túl hosszan is. A közönség zöme azonban bírta, az érdeklődés nem lanyhult.
Tükörbe nézek – te nézel vissza rám.
Két csillagodban ott vagyok.
Létemnek aranyló alkonyán
úgy leltem magamra benned,
mint hangjegyekre a dalok.
Mint mikor harangok énekelnek,
torkomból úgy szólal szavad,
s míg vélem itt e földön élsz,
nélküled nem vagyok egész,
nélkülem nem lehetsz magad.
Ha fújdogál a huncut őszi szél,
a rőtre vált levél nekünk dalol.
Veled bolyongok én, miénk az est
avarba szórt szavam tiéd ma még...
A vágy, ha ránk simulna hagyd nekünk
a mámorát, hisz életünk rövid.
De sorsom útja véget ér ma már,
szerencsecsillagom leáldozott.
H.Gábor Erzsébet
Hallgat lenn a méla lomb
Hallgat lenn a méla "lomb",
sárba fojtva bánatát,
féreg rágja már a fát -
háta hajlik, vén a domb.
Mókus ugrik - rút idő -
jó lenne egy szem dió,
gazdag húsát enni jó,
mély odúba kúszik ő.
Bükkfa, tölgy, és fenyves is,
lakja itt a hegytetőt,
szél fú őszi keszkenőt,
foszló ködben elveszik.
Száraz ágon rút levél,
bú borul a tájra már,
elmúlásnak árnya jár,
Próbákra hív
Néha próbákra hív az élet,
tőrébe csal orvul a sátán.
Hazug szava csábit megtéveszt,
hálót sző körötted az ármány.
Elrabolja lelked nyugalmát,
beteggé tesz az aggodalom.
Kelti benned a bűn tudatát,
s hogy nem nyerhetsz már bocsánatot.
Egyenlőtlen ez a küzdelem,
nem győzhetsz magad erejével.
Igaz hit pajzsa a védelem,
szemben az ellen fegyverével.
A kert ma néma lenne, tücske sem zenél,
de halld e béna zajt,
az őszi jajt, a rőt levél neszét!
Szorong a nyármadár,
akit, ha vére hajt, szeretni visszajár.
De szárnya tolla hull ma szerteszét,
futóbolond cibálja, kerge szél.
2013. okt. 25.
Kilencvenkilencedik rész
A fentiekben többször elmondtam már, hogy a líra a személyes nyilvánosság művészete, tárgya pedig a nyilvános személyesség. Ebből adódóan a líra kiindulópontja mindig konkrét és személyes, de ez a konkrétság és személyesség a közösség irányába mozdul, arrafelé alakít ki „szabad vegyértéket”.
Szerelmet szeretnék néked vallani,
de íme apad a míves szófolyam,
ami benned szívvirágokat nyitna.
Mégse ily küszködést akarsz hallani,
korholom is magamat gyér szavamért.
Verseim selyemfonatú indáját
csalom elő, hogy ringasson féltőn.
Mysty Kata
Lyukas zászlók, meg rongyos ballonok,
Az Idő gyomra korog;
S a történelemmé vált Múlt
Már nem háborog.
—-
A történelmünk súlyos hegyvidék,
Méltóságteljes,
Tiszteletre méltó
Csúcsok tömkelege,
Messze magasban Hitünk fellege,
S a Magyarok Istene
Ott van vele.
——-
Történelmünk
Sziklás,
Meredek csúcsban
végződik
Kurtán,
S ormán
Magunk vagyunk
A Vulkán.
——
Lyukas zászlók meg rongyos ballonok….
Az Idő felénk támolyog,
Csülökcsonti Gerzson
birtoka egy garzon,
kitölti terét teljesen,
nem fér belé egy bolha sem,
s ha terjedelmes fenekét
betolja, fut a hangyanép.
De megfordulni nem tud már,
ki is, be is tolatva jár.
Az ám!
XXII. Rész
Paka és Magliani a földön fekvő, erősen vérző, haldokló Zrínyi mellett. Mindketten nyakig véresek…
A gyilkosságot már bevégezték, Zrínyi valószínűleg menthetetlen. Ebben a pillanatban azonban még mindig lebukhatnak. Magliani haladéktalanul visszaküldi az érkezők közül a veszélyesebbiket, az ifjabb Guzicsot.
Guzics talán csak egy pillantást vethetett Zrínyire, és azonnal látta, hogy nagy baj van. Magliani talán csak ennyit mondott neki:
„- Baj van! Szólj a többieknek!”
Guzics már száguld is vissza, lóhalálában.
H.Gábor Erzsébet
Kifosztva
A tűz cikázva átszaladt,
mint őrült, aki megvakult,
a fáradt kérgű fák alatt,
mint láva dúlt az áradat,
a kert is fojtó lángba fúlt.
A csűrben zsákos búza volt,
az évi termés nem kevés,
a szél a tűznek udvarolt,
vörösre fújta úgy dalolt;
és Mennybe szállt a „szent vetés”.
A gazda szörnyen szenvedett,
csak nyelte forró könnyeit,
nem hitte el - az nem lehet,
hogy minden, minden elveszett!
Ünnepen ünnepi szeretet
legyen bennem és veled...
Ünneped emelje lelkedet,
szolgálja üdvösségedet...
/Mysty Kata/
Platánfák bíbor ruhái sárgaságba estek, majd az
eres gally-karok csupaszon megremegtek.
Levetkőztek, mert le kellett.Úgy dideregtek...
Az ősz és a szél, ledér játékba kezdtek,
úgy ünnepeltek.Vad táncot járt a két csibész.
Sötét-szemű felhők tornyosultak haraggal,
sírni szomorú könnyeket. Sűrű lett a lég,
lebegve szitált a reggelre tejködöt.
Megtiprott százszorszépek sóhajában
különös izgalommal cikázik valami parányi fény.
A félhomályban érzem csak, nem találtam
biztos pontot, kapaszkodót. A remény él,
bár megbonthatatlan a kétely óceánja...
Már-már "visszafordulok",s az égi hatalom érzi ezt.
Haragom múlóban, virágjaim jó útak felé tértek;
léleknyi harmat, zöld meder-ország, csodás élet.