Blogok

Monoton kopognak álmos esőcseppek.

Rozsdás könnyek a vakult üvegű ablakon.

 Megsárgult fényképeid elém repítettek

ahogy mezítláb sétálsz, a fényesre koptatott

macskaköveken. Szalma hajad összeállt,

-oldalra hajtva fejed,- nevetve ráztad le permetét a nyárnak,

 mint virgonc tacskó kölyök...szanaszét repítetted.

Te vagy a Nő, az örök szépség. A legszebb mese,

leírhatatlan történet, hideg varázslat a forró homlokomra...

Repülj, repülj még, csak most az egyszer!

Engedd, hogy hűsítsen szárnyaid suhogása,

Körülvesz áldott percekkel,

Követ fényes tekintettel.

—–

Perc-mosollyal hozzám simul,

Oltalmaz láthatatlanul.

——-

Létből boldogságot fakaszt,

Életben, reményben maraszt.

——-

Kutyusaim üdvözlete,

Otthonom finom melege,

Feleségem tekintete…

—-

Isten a Jelenben

Éltet;

A jelenben

Ragaszkodik hozzánk

Az Élet.

H.Gábor Erzsébet

Őszi aranyban

Őszi aranyban állnak a fák,

ág-boga szűri Nap sugarát,

ünnepi díszük a lombkorona,

gyűlik a földön a dús nyoszolya.

Múlik az élet, hull a levél,

friss leheletnek selyme elér,

érzi a szívem a gyenge nyarat,

dél szele, langy keze, megsimogat.

Nézem a fénylő, szűz pocsolyát,

s benne, a huncut nyár mosolyát,

bomlik a kéreg a fák derekán,

duzzad a barna a gesztenyefán.

XIX. RÉSZ

Hogy a frissen érkezők a színpadias látvány helyen mit pillantottak meg, az Magliani meséjéből közvetlenül nem derül ki, de összerakhatjuk.

Még egyszer a színpadi szituáció:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó”

A következő mondatban Magliani a dezinformáció nagyon is modernnek tűnő változatával él: megenged magának egy hatalmas csúsztatást:

„érkezik Guzics és Angelo.”

Íriszek selymes szirmaiba rejtelek,

lekésett szavak csüngenek ajkamon.

Párnámon keserű könnypacák terjednek,

szegényes számvetés készül irkámon.

Cseperedő esti homályba képzellek, 

Ha egyszer arra visz utam,

ahol a szerelem lakott,

ablakán bekopogtatok,

szomjamat oltó, hűs kutam.

Ha kérdi, ki vagyok, ki az?

Vállára röppenek csendben,

s ő tudom, felismer engem,

azt mondom: madárszívem az!

De sokat daloltam róla!

S repítve himnuszát a szél,

fénytükrű tenger lett az éj,

Ha eljössz hozzám,
boldogan néznek majd meg
ablakszárnyaim.
 
Feléd integet
a vén diófa is, ha
házam nem leled...
 
Öreg hársfám is
megérzi, hogy ma eljössz.
Néked illatoz.
 

Koromszínű fellegek

Borítják az egeket;

Tán nem halljuk,

Ha Isten szól,

S ezért nincsen

Felelet.

—–

Fellegszínű őszi nap,

Kárognak a madarak;

Holt-volt Nyárnak

A vén Idő

Sír-obeliszket

Farag.

—–

Koromszínű fellegek

Szállták meg az egeket;

Kapzsi jelen

Pénzre tátott

Világ-jövőt

Emleget.

—–

Hallgatag felhő-sorok,

Távolban köd vigyorog;

Globalizált

Rossz hatalmak

Öltönyös gyomra

Korog.

——-

Szemének íriszébe nézve a múlt dalol,

munkás évek gördülnek le a hegyoldalon.

Gyermeki kacaj csendül a régi ház mögül,

apai lelkét a szeretet lengi körül.

Fáradt testben, égő szívvel kedvesét nézi,

közös boldogságukat vidáman idézi.

Gyorsan pergő életfilmje lassacskán megáll,

életünk rendezőjével a mennyekbe száll. 

Hat évtized igazolja múltamat,
nem érdekelt, mi lapul a pult alatt.
Ha csak tudtam, elkerültem én a bajt,
remélve, hogy ami letört, újrahajt.

Kacagva messze szállt a nyár,

helyére hűvös költözött,

mélyült a bánat árka már,

fakóvá, bússá vált a táj,

az évszak gyászba öltözött.

Siratva sorsát állt az ősz,

vágyait vad szél fújta szét,

fentről egy tündér látta őt,

hatalmas, színes szárnya nőtt,

s csodákat tenni útra kélt.

Szánta az árvát már nagyon,

szárnytollán, lángló’színt hozott,

aranyport szórt rá gazdagon,

ünneppé vált az alkalom,

sötétbe napfényt így lopott.

Pompába bújva állt az ősz,

Nem tudtak az angyalok könnyeket ejteni.
Leomoltak a menny-biztos menedékek,
szárnyak nélküli kisbabák lettek csupán.
Szemük égi fénye sötétben rejtekezik
Tekintetükben a kozmosz üressége
Hideglelősen vigyorognak és bután...
 

Csendes őszi Lét pereg,

Benne őszi emberek;

Barátságos verőfényben

Múlt Jelennel

Enyeleg.

—-

Szeptemberi avaron

Sétálgat a nyugalom;

Csendes őszi hétvégémen

Bach zenéjét

Hallgatom.

——-

Csendes őszi délután

A felleg pihen talán,

Minden reggel kopogtatunk

Az Időnek

Ajtaján.

A magyarok és horvátok felháborodtak a vasvári békekötésen. Egyetértek velük, magam is arcpirítónak, kétszínű, gyáva és erkölcstelen lépésnek tartom, erről már annak idején Hohenlohe altábornaggyal is beszélgettünk. Az pedig, hogy ehhez a nevetséges békéhez megszerezték a császár megerősítését is, csak Lipótnak a trónra való alkalmatlanságát bizonyítja. Amúgy is papnak nevelték a rendkívül csúf, csenevész, hitvány és féltékeny természetű uralkodót, most pedig különféle tehetségtelen csoportok koronás bábfigurája lett.

Szerettem hajad hullámzó moraját,

szíved vágyának vergődő sóhaját.

Aranyszirmú emlékek szitáltak ránk,

szivárványmágnes vonzotta össze szánk.

Piszok borította szerelmem álmát,

Kilencvenötödik rész

 Ha a líra helyzetét igazán alaposan mérlegre akarom tenni, sokkal mélyebbre kell tekintenem.

A líra minden irodalmi műfaj között a legszemélyesebb, és a legegyetemesebben személyes, a legközvetlenebbül kötődik emberi mivoltunk belső szerkezetéhez. Tárgya a nyilvános személyesség. A személyiséget is, a közösséget is az érzelmeken keresztül képviseli; mint az emberi lényeg személyes és közösségi oldalának legmeghittebb kifejezője.

Most ha hangzik

Most ha hangzik a szó, mélyen szívbe ható,

add meg, Uram, halljam, hitem mában valljam!

Kegyelem hangja az, mentő, vigaszt adó,

Te akaratodban legyen bizodalmam.

Harag napja ha jő,  tűzben gerjed heve,

emésztetik  abban ország, s az egész föld.

Isten igazságos, az Ő célja nemes,

hamuból a gyémánt ragyog tisztán fénylőn.

Útján hozzáfordul majd a tévelygő nép.

Közös akarattal, megtisztult ajakkal,

segítségül hívja, szólítja szent nevét.