Blogok

Csodás az őszi éj, türemlik égre hold.

Sötétben ébredő parányból gyúlna fény,

ha el nem rejtené felhők mögé a holt

tüzet, világok vélt szavát, ígéretét...

Jön elébem, fut a Múzsám,
s megáll az ész, nincs szemérem,
forró vágytól pezseg vérem,

Idén az Ősz korán vénül,

A hajnal fagyosra kékül,

Reszketnek a fellegek,

Portyára les a hideg.

——–

Ősz fáján sok munka terem,

Káosz van, meg késedelem,

Sok adminisztráció,

Szinte semmi ráció.

—–

Zord, lassú, tohonya napok,

Őszi sejtelem gomolyog,

Gyürkőzünk a hegyre fel,

S a szobor nem énekel.

——

Idén az Ősz korán vénül,

A Nyár mindig hamar évül,

Nem marad utána más,

Jéghideg realitás.

—–

Dermedt őszi tapasztalat

Fürkészi a hideg falat;

Alkonyórán

Lét zaja csendesül alkonyórán,
leszáll a nap nyugat horizontján.
Mielőtt álomba szenderülne,
megfürdik lángok közt elmerülve

Fényözönét ömleszti a tájra,
izzón röppen alkonyi szikrája.
Sugara hegy ormát aranyozza,
leszáll a földre az égi pompa.

Ám eljön az este lopakodva,
mint tolvaj, kincseit elrabolja.
Éj sötét bársonyán szerteszórja,
hold vándor hajnalig útját rója.

Schvalm Rózsa

H.Gábor Erzsébet

Látod, eljött az ősz is

Látod, eljött az ősz is

ráncot redőzve ránk,

isszuk a mézteánk,

velünk vénül a kőris.

Hajlott háttal a tél lenn

figyel, aggódva néz,

öreg, eres a kéz,

egyre forog az érem.

Tudom, vége lesz lassan,

ámít az idő még -

semmi nem számít  rég,

csak egy: veled maradtam...

2013.10.05.

Az természetes volt, hogy az elkészült aknafolyosók esetében a gyújtózsinórok sem maradhatnak szabadon. De hogyan léptetjük őket ki onnan?

Nézd, hogy nélküled mivé lettem,
őrült tangót jártunk mi ketten.
Álmokkal kihímzett éjszakánk,
szerelem-lepelt terített ránk.
 
Vad vágyaink máglyáján égtünk,
tudtuk, egyszer ez lesz a végünk.
Halványuló látomás vagyok,
belül pirít a szégyen, sajog.

Hamvába hullt szerelmi lángunk,
kínzó múltunkért nem sóvárgunk.
Nem tangózom, nincs édes-kettes,
szívem bánatkövekkel terhes.

H.Gábor Erzsébet

A fűz szerelme

A fűzre lomha, méla bú borult,

az este néma hurka rászorult,

hiába vágyna fényre, nem lehet,

reménye mindörökre elveszett.

Szerelme volt a lenge, déli-szél,

a selyme csalfa, bókja égig ér -

Galád!  S a balga fűzfa hitte azt,

csak ő, ki hozza majd a szép vigaszt.

Ölelte őt a szél, s ha dalra kélt,

a lombja tündökölve úgy remélt,

s karolva „férfiját”a gyenge ág,

a szíve tudta, hogy csak erre várt.

Kilencvenhatodik rész

Az erkölcsi világrend őrének ugyan Istent tekintjük, de semmiképpen sem a régi vallási elképzelések személyes Istenét, aki felhőtrónon szemléli a világot angyalok és szentek közepette – mint azt a középkori népies vallásosság vélte – hanem a bennünk lakozó isteni elv megszemélyesítőjét, aki isteni mivoltától függetlenül – sőt talán éppen attól vezettetve – elválaszthatatlan részét képezi az emberi lényegnek. Az ember nem isten, de hordozója az isteni princípiumnak, ha akarja, ha nem.

Monoton kopognak álmos esőcseppek.

Rozsdás könnyek a vakult üvegű ablakon.

 Megsárgult fényképeid elém repítettek

ahogy mezítláb sétálsz, a fényesre koptatott

macskaköveken. Szalma hajad összeállt,

-oldalra hajtva fejed,- nevetve ráztad le permetét a nyárnak,

 mint virgonc tacskó kölyök...szanaszét repítetted.

Te vagy a Nő, az örök szépség. A legszebb mese,

leírhatatlan történet, hideg varázslat a forró homlokomra...

Repülj, repülj még, csak most az egyszer!

Engedd, hogy hűsítsen szárnyaid suhogása,

Körülvesz áldott percekkel,

Követ fényes tekintettel.

—–

Perc-mosollyal hozzám simul,

Oltalmaz láthatatlanul.

——-

Létből boldogságot fakaszt,

Életben, reményben maraszt.

——-

Kutyusaim üdvözlete,

Otthonom finom melege,

Feleségem tekintete…

—-

Isten a Jelenben

Éltet;

A jelenben

Ragaszkodik hozzánk

Az Élet.

H.Gábor Erzsébet

Őszi aranyban

Őszi aranyban állnak a fák,

ág-boga szűri Nap sugarát,

ünnepi díszük a lombkorona,

gyűlik a földön a dús nyoszolya.

Múlik az élet, hull a levél,

friss leheletnek selyme elér,

érzi a szívem a gyenge nyarat,

dél szele, langy keze, megsimogat.

Nézem a fénylő, szűz pocsolyát,

s benne, a huncut nyár mosolyát,

bomlik a kéreg a fák derekán,

duzzad a barna a gesztenyefán.

XIX. RÉSZ

Hogy a frissen érkezők a színpadias látvány helyen mit pillantottak meg, az Magliani meséjéből közvetlenül nem derül ki, de összerakhatjuk.

Még egyszer a színpadi szituáció:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó”

A következő mondatban Magliani a dezinformáció nagyon is modernnek tűnő változatával él: megenged magának egy hatalmas csúsztatást:

„érkezik Guzics és Angelo.”

Íriszek selymes szirmaiba rejtelek,

lekésett szavak csüngenek ajkamon.

Párnámon keserű könnypacák terjednek,

szegényes számvetés készül irkámon.

Cseperedő esti homályba képzellek, 

Ha egyszer arra visz utam,

ahol a szerelem lakott,

ablakán bekopogtatok,

szomjamat oltó, hűs kutam.

Ha kérdi, ki vagyok, ki az?

Vállára röppenek csendben,

s ő tudom, felismer engem,

azt mondom: madárszívem az!

De sokat daloltam róla!

S repítve himnuszát a szél,

fénytükrű tenger lett az éj,

Ha eljössz hozzám,
boldogan néznek majd meg
ablakszárnyaim.
 
Feléd integet
a vén diófa is, ha
házam nem leled...
 
Öreg hársfám is
megérzi, hogy ma eljössz.
Néked illatoz.
 

Koromszínű fellegek

Borítják az egeket;

Tán nem halljuk,

Ha Isten szól,

S ezért nincsen

Felelet.

—–

Fellegszínű őszi nap,

Kárognak a madarak;

Holt-volt Nyárnak

A vén Idő

Sír-obeliszket

Farag.

—–

Koromszínű fellegek

Szállták meg az egeket;

Kapzsi jelen

Pénzre tátott

Világ-jövőt

Emleget.

—–

Hallgatag felhő-sorok,

Távolban köd vigyorog;

Globalizált

Rossz hatalmak

Öltönyös gyomra

Korog.

——-

Szemének íriszébe nézve a múlt dalol,

munkás évek gördülnek le a hegyoldalon.

Gyermeki kacaj csendül a régi ház mögül,

apai lelkét a szeretet lengi körül.

Fáradt testben, égő szívvel kedvesét nézi,

közös boldogságukat vidáman idézi.

Gyorsan pergő életfilmje lassacskán megáll,

életünk rendezőjével a mennyekbe száll.