Blogok

Erdély

Erdély az ihlet,
Versbe is illett!
Erdély az Élet,
Tejed és mézed!
 
Szent az akarat,
Vért meg nem tagad!
Bár konok, gőgös!
Mint kő a kövön!
 
Szépség és erény...
Te lehetsz, Erdély!
Tollhoz az ecset...
Festői helyek!
 
Ha kell az igen!
Kiállsz egy hittel!"
Azt mondod, s teszed....
Otthonod szeresd!
 
MystyKata : Erdély
 

Ragyog a nap

H.Gábor Erzsébet
Ragyog a nap
 
Kendőbe kötve minden bánatom…
Ragyog a nap, a szél ma dalra hív,
nem kell a könny, az olcsó szánalom,
repülök messze, boldog szárnyakon,
józan eszemmel harcot vív a szív,
 
s hagyom, hogy győzzön - így a jó nekem!
Feléd űz most is, tudva, vársz reám -
tomboló vágyam lángja féktelen,
akár a fülledt, nyári éjeken,
feléget mindent - árja, óceán!
 

Gond

 
Harmatos hajnal kopog az ablakon,
Tudom, mit akar: enyhít a gondomon.
Gyönge még a fény, ilyenkor sötét van,
Segítsen valaki az én bús gondomban!

Ily sötét éjszakám nem volt még nekem,
Aludni nem tudtam, csak szenderegtem.
Hogy jutottam ide, magam sem tudom:
Csak megjelent az a ritka alkalom .

Fehér ruhát viselt, angyal lehetett,
Beteg szívemben szerelmet ébresztett,
Ablakomon már egyszer ő kopogott,
Elment, és itt hagyta nekem a gondot.

Hajnal van, harmatos, és most elindulok,

Te, ember!

 
Te, ember, hogyha felfednéd magad,
mit rejt az elméd és a gyenge szíved,
rettensz, hogy élted, kincsed elveszíted,
mint bimbót őrzöd, s félsz, hogy szétfakad.
 
Úgy tornyosulsz e kis világ felett,
akár a gyermek, játékának őre,
máskor szorongva hullsz az utcakőre,
mint mennyekből kitúrt, alávetett.
 
És átkozódsz, kiért, miért e semmi?
Hordozva kellene kiérdemelni
a jót, a fényt, virágzó boldogan.
 

„A verselő asszonyok”- hoz

 
Fivérem, verselő ember, 
miért látnánk másképp egymást? 
Nőnek szintúgy végig kell futni 
az átkozott versenyfutást…
 
Harcát ugyanúgy vívnia kell 
léttel, halállal, szerelemmel. 
Mért lenne neki könnyebb teher
Ha viselős a költészettel?
 
Tán lágyabb, hívebb nő szerelme, 
de szebb szó száján nem virágzik, 
s nem intenzívebb az érzelme, 
de talán jobban kiviláglik.
 
Foggal – körömmel, szép reményért

Fagycipőben

 
Elég volt már, elég,
e kései télből -
március közepét 
nem látni a dértől.
 
Masszív hóbundában
közelít a tavasz -
február futtában
még néhányat havaz.
 
Szomorú e rideg,
vacogós délelőtt -
a kikelet biceg...
fagycipő reá nőtt.
 
(2018. március elején)
 

Érted kondul

Köszönöm a viszonzást,
A távolból figyelsz rám...
A biztatás jó hatás,
A viszonzás jó bor ám!

Ahogy te írsz, élvezet.
Ahogy zenél a lelked,
A játékod egy Veled!
Utánozni sem lehet.

A harangom épp delel,
Időnként , ha kell , felel.
Érted kondul , - létezem!
Áldozat az életem.

A Lantomon minden szó,
Mint folyónak kincse, - tó.
Mint kenyérben pici só...
Az élethez tartozó.

MystyKata; Érted kondul

Kép
Ágnes B. Erdei

Shakespeare: XXX. szonett

(fordítás)

Merengve sorson, édes perceim
idézem én, a múltam láthatom,
sóhaj fakad veszett reményein,
s tetézi új a régi bánatom.

Titokba néha könnyet ejthetek
az elveszített jó barátokért,
szerelmemért a múltba révedek,
és mindenért, mi már a sírba tért.

A bánatomra újra bú tolul,
a régi kínra újfent kín felel,
panaszra számla jön ma zálogul,
úgy, mintha nem rendeztem volna el.

De hogyha elvezet hozzád az út,
a gondom elvetem, felejtek bút.
 

És az eredeti: 
 

SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 12.

Az 1850-es évek történettudománya kategorikusan tagadta Trója létezését, és a homéroszi eposzokat hiteltelennek, "fikciónak" minősítette. A Homéroszt szerető emberiség fütyült a tudományos vaskalapok véleményére, mert mindig is tudta, hogy Trója létezett. Priamosz és Hektór városának neve olyan mélyen beleégette magát az emberiség kultúrájába, hogy a nevét nem véletlenül őrizte a kollektív emberi emlékezet. Szóba sem jöhetett, hogy a létét megtagadják. Szkepticizmusok, szkeptikusok jöhettek és mehettek, Trója az emberiség közös kincse maradt, és az emberiség sohasem mondott le róla.

A Líra

Mysty Kata
A Líra

Csomagban várakozik,
Nem viszi el a derűt...
Kendő, sál, árva zokni
Szavakkal rímbe merül,

Vers zendül, hív ritmusa,
Zenét ír himnusz és dal,
Tavaszt nyit, míg tél szusszan...
Úgy alkot, ahogy él s hal.

A Líra ernyőd, ruhád,
Nagyon bő a választék.
Te döntesz, mi illik rád...
Tél viselt nyarakért!?

Kinek mit, írsz egyet s mást...
Talpán áll - magyarán!
Ha kötve - mind, mind mentsvár!
- Mint étek Úr asztalán.

létnemlét

 
 1
kergetem
               az időt,
 hirtelen
              megszédül
fenyegeti
                 a halál,
nem  tud
                 védekezni!
  mi lesz az idővel
                   elbújik
azt tenné :
                    szégyelli!
szégyellős
                     az idő
nem lehet
                      az igaz
a halálnak nincs
                      ideje,
az időnek nincs
                       halála!
ugye mennyire
                      egyszer
nincs ez se,

Fényesen jött, csúful végzi

Fényesen jött,
Csúful végzi;
Olvad már a hó;
Doktrínák szülte világban
Élni sose jó.

Minden fagynak
Véget vet a
Meleg és a fény;
Előbb-utóbb újjáéled
Mindig
A Remény.

Pénz-gólemben ölthet testet
Lomha túlerő;
Szőrös mancsa közt nem vár ránk
Értelmes Jövő.

Fényesen jött,
Csúful végzi;
Olvad már a hó;
Addig élünk,
Míg szabad az érzés,
Meg a Szó.

Most vagyunk a mérlegen

Legyen Jövő?
Ne legyen?
Most vagyunk a mérlegen...

Döntéshelyzetben vagyunk,
Az lesz, amit akarunk...

Mit akarunk?
Mi kell hát?

Látszat-demokráciát?
Vagy maradjon élhetőnek
A Hazai
Kis
Világ?

Most vagyunk a mérlegen.
Legyen Haza?
Ne legyen?

Maradjon identitás?
Vagy legyen valami más?
Jöjjön a behódolás?

Nyálas szirénénekek
Nemzetközi hangzavara
Nyekereg...

Most vagyunk a mérlegen,
Perspektíva,
Cél,
Értelem
Legyen-e,

Tünékeny

 
Ereszcsatornán fény zubog,
hólé csöpög le, cseppre-csepp,
már egyre gyorsabb s csendesebb,
de még a föld, ha indulok,
felszisszen, teste seb.
 
A ház előtt kutyánk lazít,
hasáig ér a sárga nap,
álmot lát, néha hátrakap.
A szél Khlórisznak zászlait 
kibontja sápatag.
 
Tünékeny, szép e perc, talán
megfogni fáj, vagy nem merem;
mi lesz, ha elvész teljesen?
Bősz, daltalan tél-éjszakán

Shakespeare: XXIX. szonett

(fordítás)

Veszítve, jaj, szerencse s nép kegyét, 
csak egyre sírok árva voltomon,
hiába száll egekbe szép beszéd,
magamra nézve sorsom átkozom.

Irigylem azt, ki tud remélni még,
ki több, avagy csak népszerűbb talán,
művész, tudós, vagy más személyiség,
s nem irkafirka áll az asztalán.

De míg magamba nézek megvetőn,
eszembe jutsz, s a lelkem általad
(pacsirtaként e földi rút mezőn
csapongva száll) a mennybe áthalad.

A hű szerelmed nékem annyit ér,
a sorsom el nem adnám trónokért.

 

Oldalak