Sávoz az alkony,
szél fut a parton,
űzi a fellegeket,
nap parazsába
száll a madárka,
vérvörös égre jegyez.
Szárnya a tolla,
mint a motolla
verdesi, majd’ elalél,
léte az étke,
várja a fészke,
s gyors követője az éj.
Cseppnyi madárkám,
rémit-e, várván,
sors keze majd hova sújt?
Léted az étked,
gyermeked, fészked -
álmod is érzi a súlyt.
Mindig a fény felé
Mindig a fény felé,
feléd visz az utam,
életem ösvényén,
próbák közt is, Uram.
Ha gyűlnek sötéten,
fellegek felettem,
keresztedre nézek,
könnyebbül a lelkem.
Te meghaltál értem,
bűneim elvetted,
hogy szent keresztségben
Ha a világ csak profán,
Semmi felelősség;
Sírba száll az igazság,
Az ítélet
A kétség.
—————-
Ha a világ csak profán,
Mindent idő csap pofán,
De mi van,
Ha nem profán?
———-
Ha a világ csak anyag
Nincs igazi Rendje,
Mihamarabb törekedni
Kell akkor
A Csendre.
———
Ha a világ csak anyag,
Mindegy, ki milyen hanyag,
De mi van, ha nem anyag?
—–
Ha a világ véletlen,
A Semmi határol;
A véletlen gondoskodik
Úgyis önmagáról.
Tűzugró
Szent Iván-éjjelen
a tüzet ugranám
át érted, azt hiszem.
És nemcsak mondja szám,
a mindig szótalan…
Bennem is tűz lobog,
és fénylik a nyaram,
Altató
Tente, Peti, tente,
eljött már az este.
Álomország kapujában
tündérkék várnak vidáman.
Kézen fognak, táncba hívnak,
énekükre megtanítnak.
Tente, Peti, tente,
fejecskédet hajtsd le!
Kicsi párna, puha dunna
felrepít ma felhőhonba.
Vattacukor-labdacsokkal
játszhatsz ott az angyalokkal.
…És mégis belehalunk újra meg újra,
részegült hullámba
kéjjel fuldokolva,
viharvert hajóként lelkünk terhe alatt,
érzék, s ész harca ez,
s mindig fölül marad
teremtő ösztönünk őrjítő éjszakán,
csókok tengerében,
vad habok taraján.
Éjfekete roma szemek,
hűség mesél Tibennetek.
Fényt ígérő tekintetek,
- csillaggyújtókká lépjetek!
Csókos szerelem és zene
boros bánatot temessen...
Tánc kelesztő kereveten,
életvölgyben test a testen.
"Álmot hozó éji szelek!
Félést, bántást nem ismerek,
ha kell színről regélhetek,
fonák mindig én lehetek."
Mysty Kata
Gonosz vagyok, pokol szülötte,
hevem sebez, tüzem sütötte
beléd, pecsét örök jelét,
okozva néma szenvedést.
Konok vagyok, s dühös magamra,
sötét sarat kenek hajamra,
feléd dobom hazug szavam,
pogány vagyok, vigasztalan.
Hitem kevés, mi volt - kidobva,
de még remél szivem titokba',
te vagy csakis kiért kiált -
ki már ezer csapást kiállt.
Hajam sarát simítsd aranyra,
s a fénye hűn, eléd omolva
ragyogna - bút befedve tán -
Szegény ország – kevés gyerek;
Fent a vén Nap is kesereg.
—–
Aki van is, csak vergődik,
Trágár kocsmán nevelődik.
—–
Szeretet meg tudás nélkül
Az ember majommá vénül.
—–
Mintha füst lenne az alap:
Gyermek helyett – anyagiak…
—-
Húsz év múlva a roncstelep
Őriz lelketlen lelkeket.
—–
Tárgykultusz: hidegen éget;
Lassan kiszorul az Élet.
—-
Nincs tatár nyíl, török szablya,
Csak globális propaganda.
—-
Élő-halott ork világban
Sok repedt, agyaggá sült sár
A régi korokban nagyjaink kedvenc kávéházi időtöltése volt különböző nyelvi és irodalmi feladványok kiagyalása, illetve az azoknak való megfelelés. Az egyik ilyen komolyan vett, mégis játékos feladat volt nyelvünk tíz legszebb szavának megnevezése, melynek számos neves költőnk tett eleget. Irodalmi kihíváskét említhetjük azt a feladatot, amelynek során megadott szavakra kellett minél rövidebb frappáns verset írni.
Még bennem élsz, igaz már nem lángolón,
csak csendes parázsként, lázas szunnyadón,
ám néha, ha enyhe szellő lebben -
fellobbansz, égsz, tán' a múltnál is szebben.
Nyolcvanegyedik rész
Mindenekelőtt fel kell mentenem a XX. századi filozófiai stúdiumokat annak vádja alól, hogy ők vitték volna valamiféle negatív fordulattal lefelé irányuló pesszimista, felszámolást hangoztató irányba a szerelemről való gondolkodást. Tudom, hogy számos kortárs ezt hiszi, de a dolog nem így áll.
Rézmozsarában bearanyozza...
Virrad...
Mohó vággyal
ébred az Élet,
hajnal
rézmozsarában
bearanyozza
kelő reggelünk.
Az égboltra söpri
tiszta kezű
harmat, s
hűti a Naphoz
kellő
aranyhíd, ahol
helyet kap
Fény-ezüstje is!
Mysty Kata
Eltemettelek magamban,
villámcsapás, ha látlak.
Görgeteg emlék vagy, sebző
napok hordalékában.
Oly mélyre ástalak belül,
mint ércet hegynek mélye,
csak földrengéssel, omlással
adhat ki meredélye.
Díszsírhelyet kaptál szívem
fekete sírboltjában.
Nem rózsák fonják magukat
fejfádra sírós-lágyan,
de szögesdrót tekeredik,
s bókoló gerlék helyett
hóbagoly gunnyaszt rajta,
s nincs ám nyár! Nincs kikelet!