Szemedben remény szent csillaga,
jövőt ígérő gyönyörűség,
tiszta, mint tél szűz jegű tava,
hitet hordozó örök hűség.
Szemedben szelíd szemem ragyog,
véremből lettél - én szép fiam -
csak nézlek szótlan, s büszke vagyok,
egem vagy, folyóm, a fényhidam.
Világot adtam, az életet,
magamból tépve ki darabot,
Örvendj, Ó ember!
Gördül a nagy kő, zárja a sírnak,
benne csak leple rejlik a holtnak.
Isten Őt örök életre hívta,
elhalt búzamag termését hozza.
Nyílik a titok, örvendj ó, ember,
húsvét ígéret, van üdvösséged!
A Föltámadott hív téged s vezet,
ha bízva teszed kezed kezébe.
Csendes a tenger sima a tükre,
Ma szélesvásznú mozit álmodok
faltól-falig mozivásznast, kifakult fehér lepedőkkel.
Jól lásd, ahogy múlik el a huszadik század...
A mozigépész csendre int, kikönyököl vak- ablakán.
Koppan egy filmtekercs a kövön,
Mi visszavárjuk mind a bölcseket,
ülünk a lassan hűlő tűz körül,
hogy lelkünkbe új békét töltsenek,
ahogy az éjre újra nap derül.
Majd mantrát zúgunk egy frekvencián,
és hangjainkban egyesül a vágy
ahogy zengése végtelent kíván,
nem szúr a szó, s az esti tüskeágy,
és összeérnek majd az ujjaink,
hogy körbezárjunk esőillatot,
friss földszag vár, és durva vászoning
vállába égett, fáradt tegnapok,
és táncolunk majd, nem lesz vad riposzt,
a léptünk inkább szállón ellebeg
Érezte, hogy már nemsokára vége.
Alatta kaján és könnyes arcok.
Sebeiből még csordogált a vére;
de tudta, mindjárt megnyeri a harcot.
Lenézett hát még rájuk utoljára;
Repülsz- e még madár, ha hív az ég?
Feszül a szárny, felhő mezőbe fúr.
Csodás a táj! Ma zöld a föld, s a kék
folyó sötétre vált, ha alkonyul...
Szelíd galamb a csendes éjszaka,
vadász se csal tőrbe most vadat.
Remélni kezd az álmos kis patak:
vágyni látnám a széles óceánt!
Ejh te ripők! – Az kevély, kacéran csábító,
ha jól figyelsz, meghallod énekét!
Bár az esély meglátnod őt, igen csekély…
Halkan susog, néha kiált, magának beszél...
Mysty Kata
Lázas szavak
Tejfehér csendben elmerülten,
mint aszkéta, ki alfába száll,
vártam tán, hogy jön majd a halál,
Bársonyló égbolt, sötétlő vásznán,
töprengve hallgat, megannyi gyémánt.
Ásító felhők nyújtóznak lustán,
holdsugár dereng felettük némán.
Harmatcsepp reszket pókfonál hintán,
csellengő szelek, kajánul fújják.
Hallgatag fenyők szobroznak mélán,
ködfoltok talpát lándzsákkal szúrják.
Téli ármány, múlik a langy meleggel,
hó palástját űzi a lenge szél is,
fényre szökken szára a hóvirágnak,
szűzi fehéren...
Fűzfa vesszőn, rügy fakad ágra nyílva.
Nóta szóval serken az álmos erdő,
Szelek szárnyán szavak szállnak,
suttogva suhannak sóhajok,
világ végén vágyak várnak,
omlósan olvadó óhajok.
Életem élném élhetőn,
bíborba borulva bűntelen,
házadban havas hegytetőn,
hidegben hópelyhes hűs helyen.
Álmodni Ámort álmosan,
öledben ölelni örömmel,
borral búsulni boldogan,
gyöngyöző gyémántos gyönyörrel.
Szeretni szívből szüntelen,
hevülni hűségben hevesebb,
kegyelmi, kéjes küzdelem,
nevednél nincs nékem nemesebb.
Hervadni látszol.Most elhagyod szív-szerelmed végleg,
vagy csak kis időre? Nélküled, én már nem is élek,
bárhol is lennél, meg foglak keresni... Az élet
nekünk is jár. Megtalállak, vagy ne legyen a nevem Istar...
Felöltve ruháit gyönyörű testére szemérmesen,
fátylakkal sűrűn betakarta,így járja táncát kegyelemmel
buja isteneknek...s indult el, keresni a férfit, hogy szerelemre
Hetvenedik rész
Mindebből feketén-fehéren az világlik ki, hogy modern világunkban a „művész” fogalma lényegében a hierarchiában elfoglalt státuszt jelent, se többet, se kevesebbet.
Ha a mi közvetlen témánkra akarjuk lefordítani: hivatalosan költőnek az tekintendő, aki a társadalmi hierarchiában a „költő” státuszt az intézményrendszer jóváhagyása mellett betölti.
A legnagyobb szeretet
Krisztus érettünk ment a halálba,
kereszt út keservét értünk járta.
Vérrel írott igaz szeretése
tekint vissza, nagypéntek tükrében.
Szeretete átjár szívet, lelket,
mint tavaszi fény a természetet.
Megtisztulva a hit forrásában,
betölt égi fénnyel, ragyogással.
Életvíz e forrás minden cseppje,
benne rejlik a lélek ereje.
Isten bőven megadja azoknak,
kik hozzáfordulnak bizalommal
Schvalm Rózsa
(2011-04-27)
Mysty Kata
Kis leoninus
Kékül ég vize, tisztul, taftpaplanján elpirul,
Fű, fa zöldben viruló, gyep is nyugtat, daloló.
Szélszivar opponál, fején épp csak hogy nem áll.
Vers, a rím rendre int, aranylik Nap, Földet hint.
Tél fogságában
Csendes a hajnal, halvány derengés,
március végén fagy és hóesés.
Jégbezárt rügyek dérlepte ágon,
pirul-e alma ősszel a fákon?
Plüss takaróján süpped a reggel,
széncinke repdes fázós, éhesen.
Szenved az élet tél fogságában,
miként rabmadár a kalitkában.
Ragyogj fel végre fényes napsugár,
ébredj kikelet hosszú tél után!
Friss szellő hozd a tavasz illatát,
rügyfakadásnak ideje van már!
Schvalm Rózsa
(2013-03-28)
Drága szép világ, te Isten adta kincs,
vár a sorsutad, de vége-hossza nincs.
Büszke sas-madár viharszeszélye űz,
- nincs határ se már - örökre fűt a tűz.
Ár sodor, s a víz, s a kerge, durva szél,
szárnyra kapva szaggat ott ahol csak ér.
Nem zavar, ha száz darabra tép e sors,
tűrve hő hevét, s a láva-pernye-port.
Selymes barka ága ringjon,
pacsirtadal hangja hívjon,
barackvirág hamvas szirma
bánatodra legyen ír ma.
Nap sugara úgy ragyogjon,
hogy a szíved lángra gyúljon,
s szembogarad égkék fénye,
legyen éltem reménysége.
Szellő langya simogasson,
úgy öleljen, úgy karoljon,
mintha fájna, mintha félne,
ringasson el könnyűsége.
Szíved engem úgy szeressen,
hogy az érzés eltemessen,