Blogok

Világágyban

 
Könnyező Éjszaka 
(keszkenője telve)
túlcsordult nedvével
napját felnevelte.
 
(szétáztatott órák,
pityergő kis percek,
nagyranőtt bánatok
- titeket ismerlek)
 
Ha a sírás tisztít,
tisztább már a hónál -
tisztább a harmatnál,
amit virág próbál.
 
Zokog menthetetlen,
a vigaszt nem állja -
ágyában nincs elég
iszákos kispárna.
 
(2018. január-február)

Akácként elégni

Szoktál mérges lenni,
akácként elégni?
Jobb tüzelő a szén,
nem füstöl a kémény.
Ha mégis eldugul,
megpiszkálom alul,
és a tüzem lángol,
a jó akácfából.
s mindaddig égni fog,
míg fiatal vagyok.
Addig lesz ereje,
tüzelhetek vele.
Az idősek gyengék,
és a tüzük nem ég.
Fáznak, és meghülnek
betegek lehetnek!
Nagy lánggal ég a tűz,
nincsen közöttük szűz.
Szüzek, tüzek, kérem,
bocsássák meg nékem,
akáccal tüzelek,
s magas fokon égek.
A fa megöregszik,

Farsangnak havában

Farsangnak havában rövidül az éjjel,
árnyát csibész szelek lopkodják szeszéllyel.

Farsangnak havában az idő még kába,
de egy szikra fényt gyújt már az éjszakába.

Farsangnak havában  a vágy tüzet érez,
a múlt zsibbadt köde lassan semmivé lesz.

Farsangnak havában a perc jobban pereg,
reményekkel telve pezsdülnek az erek.

Farsangnak havában  tobzódni még nem mer,
de már szűz barkáról álmodik az ember.

Júdásaink

Júdásaink
 
Kihull belőlünk egyszer úgyis,
a júdáspénzen vett gondolat,
elpattan dalunkban a húr is,
akár rosszul égetett agyag,
 
s a széthulló cserépszilánkon,
csak elvérző lépésünk marad,
nem lesz ki nyílt színre kiálljon,
hamis hitünknek ina szakad,
 
ránk köszönt végül az alkalom,
hogy újragondolt ember legyünk,
üres tányérral az asztalon
végre érdemelt legyen helyünk.

Közeredő

 
Gondolatkezeim átölelnek téged...
lényed éget, amint testedben áramlok 
és múltadon szántó vérrögre ráhajlok
árva-bújón (félőn), hogy lehessek részed,
 
parány egészed, hát fogadj be már, kérlek...
(együtt ne kövessünk semmilyen parancsot,
velem találd meg az "örökkön" kalandod)
... egyetlen, festetlen arcomra cseréllek.
 
(2018. január)

A jel

 
 
Durcás vagy ma és sértett, és szemednek 
varázscsilláma nem tündököl rám. 
De várok. Meg sem rebbenti pillám 
türelmetlenség. Így is szeretlek.
 
Te érzékeny vagy, mint a mimóza, 
mi érintésre szétpattan vadul, 
vagy gyermekláncfű pihéje, ha fúj 
egy kis szellőcske, s gömbjét kínozza.
 
Édes a méz keserű után is, 
s megbékélni veled, akár a méz 
dús borostyánja ínynek – úgy látszik, 
 

Görbe utakon

Kinyitva a világ sok titka,
emberke fogant a lombikba’!

Mi várja a Földön? Nem kevés
probléma, erőszak, szenvedés.

A Mammon irányít, pénz vezet,
felemészt a hamis élvezet.

Szövetség árul el, írt liga,
féreg fúr, cselszövés, intrika.

Becsvágy és hatalom csal tőrbe,
nem lesz már egyenes a görbe!

Te  szegény, itt csak a baj fogad.
Klónozzunk hát inkább majmokat:
nézzünk a tükörbe!

Posztmodern

Dekadens pátosza émelyít,
kódokkal van minden vers tele,
nincs ritmus, holt sorok rímeit
elfújta a század nyers szele.

Úgy tűnik, szúrta a nagybetű
a vaksi váteszek mord szemét,
s a vessző, az ezeréletű
meg a pont: légypiszok, szórt szemét.

Űzz csúfot a nyelvből kiskomám,
vesd tűzre, hadd égjen lobogva,
divat lett a kánon kéznyomán,
halandzsa hat ma a  sznobokra!

Magyar szó új sarját ne keresd,
elnyelte a pesti puszta rég,
aki ma  szépségért esdve esd,
annak az útszéli dudva ég.

Oldalak