Blogok

Magyar tavasz

 
Dalold csak himnuszát az új tavasznak,
bomló rügyeknek édes illatát!
A percek ujjongón elénk szaladnak,
az égen mennyek fénye villan át.
 
Mert minden most azért van, hogy szeressen,
és kész fejét öledbe hajtani.
A szó, az eskü tiszta és szegetlen:
megtartatásunk felkent papjai.
 
Magyar tavasz, erő, való, igazság, 
enyém maradsz, s tiéd örökre én,
bár Szépbe-szőtt hitünket elvitatják
 

Isten nem szolgáltató

Isten nem szolgáltató,
Reklámmal nem fárad,
Üdvösségért,
Kegyelemért
Nem számít felárat.

Fennen trónol a profán
Az uborkafánál,
Nem érzi, hogy
Sose lesz több
Rossz utópiánál.

Isten nem szolgáltató,
Pénzzel be nem éri;
A hatalmat,
Gazdagságot
Csupán füstnek érzi.

Sose egydimenziós
Semmi, ami jót hoz,
Csak Marx képzelte,
Hogy a rossz -
Elvihet a Jóhoz.

Időszabó keze nyomán

 
Tüskebokrot lépő, hajlott tavaszom...
ígérted, hogy sietsz, foglak szavadon -
vártalak, mint mindig rút telek után,
régóta te varrod legszebbik ruhám.
 
.....
 
(Időszabó keze nyomán szétszakad
a férc, nézd, reszketeg és telet-nyarat 
összeöltve gyűszű nélkül dolgozik,
mint hajdanán anyám, s ujja elkopik.)
 
Fogy a szövet, foszlik, rojtosodik már...
nem jut arra gomb, sem maradós cipzár -

Ősi istennő honában

Ősi Istennő Honában
Forog a Kerék;
Megmaradni, élni akar
Még a maradék.

Csak az Idő tudja, honnan
Jöttünk valaha,
Lehet, hogy mindig Itt voltunk,
Ahol a Haza.

Jöttünk, vagy nem jöttünk, a Nap
Itt mosolyog ránk,
Ide helyezett az Isten,
Itt van a Hazánk.

Ősi Istennő Honában
Szürke a Jelen;
Pénztortáról ábrándozik
Az istentelen.

            *

Boldogasszony Anyánk...
Régi nagy Patrónánk...

           *

Boldogasszony országában
Keserű a szél,

Shakespeare: XXXIV. szonett

(fordítás)

Miért ígért a szád derűs napot,
s hogy nyűg lesz úgy a jó köpeny nekem?
A végzetem rám csúf időt szabott,
borúja lám erőt vett fényeden.

A permeten gyötörve át magam,
a szél kicserzi már a képemet,
sebemnek ápolása tárgytalan,
idő, vagy ír se tüntet el heget.

A bajt a szégyened nem oldja meg,
ha bánod is, csak én vagyok, ki veszt,
de orvosára nem talál a heg,
ha sárba nyomja sérelemkereszt.

De ó, a könny szerelmed gyöngye volt,
ez mindenféle bűn alól felold.

 

Húsvétra készülve

Húsvétra készülve,
Lét-asztalhoz ülve,
Múlt és Jövő együtt mereng
Jelenné feszülve.

Köd ül még az árkon,
A csupasz faágon,
Egzotikus pénz-ábrándok
Átka a világon.

Múlt és Jelen terhe
Görnyed a lelkünkre,
Reméljük, hogy a Jövő még
Nincs megvetemedve.

Húsvétra készülve,
Lét-asztalhoz ülve,
Múlt és Jövő együtt mereng
Jelenné feszülve.

Földalatti

 
Robog velünk a metró, földalatti,
sötét zörögve. Ólmos éjszekér.
Az ember kész tömeggé földagadni,
ha ajtó pattan, s cseppnyi fényt remél.
 
A cél felé sietne hömpölyögve,
de ócska sablonokban járatos:
egykedvűen legyint a sok könyökre,
s ki útját állja, arra rátapos.
 
És úgy tolakszik, közben elfelejti,
hogy élte fogy, s nem nő e poklon új.
Hol szemzugokban sem maradt semennyi
melegség, ott magad kell boldogulj.
 

Hajnalszárny

 
Hajnalszárny érintett
karmolva az éjjelt... -
mámorban elpilledt
szerelmük pírt érlelt.
 
Eközben csendpárnán
mellém feküdt álmom -
nap-magzatot várván,
hogy az ránk találjon.
 
S megszületett reggel,
selymes-sárga hajjal... 
hatalmas tervekkel,
ábrándos sóhajjal.
 
.....
 
Hajnalszárny pihéket
fújok le ágyamról -
nem tudom, mi végett

SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 15.

Tizenötödik rész

 

A boldogsággal kapcsolatban igen sok tévhit és félreértés van forgalomban, nem árt foglalkoznom vele.

 

A boldogság csak ember és világ harmóniájának részeként értelmezhető, mint állapot. Mindenki lehet boldog, és ez az állapot akkor is életre szóló élmény, ha csak pillanatokig tart, és sohasem ismétlődik.

 

Úgy terem itt a hazaáruló...

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint árok partján a árvacsalán...
Kígyóként kúszik a jelen falán
Az árulás...
Tagad Hazát,
Magyarságot,
S a tömérdek hazugságot
Úgy zabálja,
Mint szamár
A gazt...

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint részeg orgián a förtelem...
Táncol a sok erkölcsi holttetem
Pénz szavára...
Megtagad Célt,
Emberséget;
Szabad létére
Világ-úrért
Béget...

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint elhagyott udvarokon a gyom,
Tömegük
Ha nem vigyázunk,

Talán mégis lesz Kikelet...

Talán mégis lesz Kikelet...
Gazdátlan Idő szemereg.

Felhő-módra örvénylenek
Beváltatlan ígéretek.

Hazug eső tördelt ágat,
Töltött sunyi pocsolyákat.

Talán mégis lesz Kikelet,
Álmos Nap a világ felett.

Lucskos, makacs hócafatok
Felett a Megváltás ragyog.

Újra áldó napsugarak
Melegítik a falakat.

Talán mégis lesz Kikelet,
Megint látunk kéklő eget.

Isten nem büntet,
Nem feled;
Talán mégis lesz Kikelet.

Shakespeare: XXXIII. szonett

(fordítás)

A hajnal égi napszemébe néztem,
a fényt a hegynek orma szórta szét,
aranyba vonva állt a fű a réten,
folyó tüzelte álmatag vizét.

De néha-néha mégis azt akarja,
hogy égi pára szennye lepje meg,
e rút világtól képét eltakarja,
nyugatra száll, ne lássák hogy beteg.

Napod reám is éppen így sütött le,
a fénnyel így övezte homlokom,
egy röpke percre, nem futotta többre,
s eltűnt a ködbe, már nem láthatom.

Hiába, nem tudom felróni néki,
a földi is veszít, ha veszt az égi!

 

Oldalak