Blogok

Hervad már

H.Gábor Erzsébet
Hervad már
 
Színes rongy az ősz ruhája,
dércsipkéket sző reája
már a  hajnal hűvös ujja,
míg a szél a fodrot fújja.
 
Dús az avar, halma sápad,
szárazlevél illat árad,
öreg néne fejkendőben
sírdogál a temetőben.
 
Elmúlik az ősz, s az élet,
de a remény újra éled
akárhányszor pusztul is el
hited, mindig újra hiszel.
 

A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 35. rész

35. Rész

 

Most ugorjunk vissza 1664-be.

 

Úgy gondolom, a brancs számára a szentgotthárdi diadal minden eddiginél nagyobb félelmet jelentett. A háború folytatásában saját bukását látta.

 

Miért?

 

A harc sikeres folytatása esetén mit támogat a Rajnai Szövetség, a pápa és a francia király? Meg az esetleges többi szövetséges, Velence és Lengyelország?

 

Mik a magasabb szempontok?

Mik a magasabb szempontok?
Lehet-e a világ boldog,

Míg benne a legtöbb egyén
Kóborol a bánat hegyén?

Ez csak média-boldogság.
A pénz- meg hatalom-kórság

Hazugságot szór szemünkbe;
Nincs szükségünk az ilyenre.

Mik a magasabb szempontok?
Életek, vagy csupán csontok?

A multikulturalitás?
Vagy esetleg - valami más?

Mi fontos?
Globál hivatal,
Vagy amit az egyén akar?

Mik a magasabb szempontok?
Hogy napozzon a vakondok?

A görbe legyen egyenes?

Októberi fényben

Mysty Kata
Októberi fényben
 
Októberi fényben
selyemkönnyű szél leng...
Zöld levélen réved,
rajta el nem téved!
 
Októberi fényben
rejtőzködő vének
szunyókálnak szépen,
merengenek, élnek.
 
Októberi fényben,
aranylóbb az élet...
Varjak szerte, lazán,
halottaknak napján.
 
Októberi fény-szett,
csábítóan ékes.
gyönyörködtet, áthat,
színpompás e játszma!
 
Októberi tavasz,
mint az éhes kamasz,
levélágyban ölel,
szerelmetes hölgyet.

Hun-magyar rokonság

Hiába szólt hamis nóta;
Tudjuk évszázadok óta.

Őrizzük,
Lélekbe rejtjük,
Nem tagadjuk,
Nem feledjük.

Bármit csácsog a hivatal,
Többé senkit meg nem zavar.

Magyar népünk eredete;
"Tudományos" por lepte be...

Indogermán világ-bikák
Bőgték végig a vén Dunát.

Indogermánná festik át
Szkítát, hettitát, szarmatát.

Indogermán világ-ének;
Beálltunk a kisöccsének...

Sarkkör mögött az őshazánk,
Belénk is mart minden falánk...

Krónikáink lenullázva,

Őszi álmok

Az Ősz csöves: ma sárban hempereg.
Hittük talán, örökké tart nyarunk? 
Hideg halomra ájult szenderek
sorsára jutva mégse halhatunk! 
 
Tüzet ha szítsz, hevére még e szív
mohón idézi legszebb perceink, 
a régi álmok éjtündére hív, 
s a fátyoltáncnak vad csípője ring.
 
E talmi bálnak egyszer vége lesz, 
kakas szavára jő az ébredés, 
erembe vért ereszt a vén eresz, 
és kőbe, fába szívet vés a kés.
 

Evilath

Evilathban
Régesrégen...
Szellem járt az erdőszélen...

Hunor s Magyar gyermekkorát
Idegen csillagok látták.

Ragyogott a Nap az égen..
Régen,
Régen,
Nagyon régen...

Evilathban, sok-sok éve,
Nem oldódott szét a kéve.

Árnyékot adtak a vén fák;
Még őszinte volt a világ.

Nimród király idejében...
Régen...
Régen...
Nagyon régen...

Evilath hajdani földjét
Spekulánsok örökölték.

Evilathot letagadták,
Bibliába találgatták.

A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 35. rész

35. Rész

 

Most ugorjunk vissza 1664-be.

 

Úgy gondolom, a brancs számára a szentgotthárdi diadal minden eddiginél nagyobb félelmet jelentett. A háború folytatásában saját bukását látta.

 

Miért?

 

A harc sikeres folytatása esetén mit támogat a Rajnai Szövetség, a pápa és a francia király? Meg az esetleges többi szövetséges, Velence és Lengyelország?

 

Szélfohász

Ecsetre, tollra jár ma itt a kéz 
e rút világot úgy idézni meg,
akár a gyermek: új csodára néz,
s az őszbe nyári délibáb libeg.
 
A húrokat rezegve pengeti
a csitri szél, s füledbe énekel,
nehogy goromba légy, örülj neki, 
szelíd fohász a dal, mi égre kell:
 
Az ember árva szerzet, néha fél,
meleg zugába rejtezik vakon,
vigyázz rá, Istenem, ha kinn a tél 
a csontkezével int az ablakon!
 

Krédó

 
Ne kövessél engem, nem tartok sehová.
Csak egyik lábamról állok a másikra.
Mialatt forgószél tépi le rongyruhám,
viharvert testemtől sem esem pánikba.
 
Ha jönnél is velem, bánnád azt, tudom én.  
Megfordulnál hamar, igen nagyon hamar.
Nem árul már lelkem a közhely asztalán,
mosolyom romlottan savanykás szót takar.
 
Ne csatlakozz hozzám, én másfelé megyek.
Felemelve fejem, délcegen, egyedül. 
(Vagy lógatva orrom, bávatagon, sután...)

Porszem

 
 
Hegyoldalról néztem a látomást, 
a várost, amely nem volt messze már. 
Fénytengert láttam csöndben ringani, 
amit ki ott él, észre sem venne tán. 
Sikátorok, kémények, házfalak 
között él, s hiszi, hogy ő valaki, 
pedig elég egy hegyoldalnyi est 

Csendkirály

 
Nem szólok rosszat már, ígérem,
mindaz, mi múlik, haljon halkan
hanyatt a fűben, úgy mint régen,
kivérző, lassú alkonyatban.
 
Így várlak most is, tág e börtön,
lehetnél szívem csendkirálya,
mutatnám, nézd csak, nézd a bőröm:
fázom, remélem nem hiába.
 
Elrejtem arcom, hogy ne érezd
fényét, s ha nem jössz, más se lássa.
Tudom, még egyszer majd felébreszt
dohányfüst-ujjad simítása.
 
 

Ragadj tollat!

Becsülve a mézes mázat
a jó magyar tollat ragad;
hogyha felment már a lázad,
ne fogd vissza te se magad!
 
A méhészhez tüstént nézz el, 
 és vidáman, nem nyafogva 
egész tested kend be mézzel, 
aztán nyúlj a párnatokba!
 
Könnyebb, mint a helyesírás, 
s nem lesz hiba, annyit mondok,
csacsiságot úgyis ír más –
gyötrődjenek a bolondok!

Oldalak