Blogok

Ripők

 
Az érdemtelenek nagy szigetén
tapsorkán morajlik más sikerén -
(tenyerem vöröslik, fáj is néha...
hagyni kéne ezt már, lennék léha)
 
.....
 
Akit nem hizlaltak elég ésszel,
annak agysejtjein dúl a kényszer
futni hosszú távon "aranycipők"
nélkül, annak neve...az, az: ripők.
 
Pökhendi, kérkedő, faragatlan
fazon, s épp erre tart sas-alakban
és vállamra röpül, csőrét mélyen
a húsomba vájja, hogy (jaj) féljem,

Szemben önmagammal

  Szemben magammal

Nem tükörben nézem magam,
verseimből olvasok,
én magam azoknak írtam,
és most látom: nem azok!

Néhány jobb is volna köztük,
azoknak megbocsájtok,
a többinek elnézés jár,
mert nem ők a hibások!

Én vagyok az elkövető,
én is kényszerből tettem,
nem akartam elhinni,
hogy nincsen tehetségem!

Megkövetem olvasóim,
kiket csúnyán becsaptam,
és mint hozzáértő ember:
méltán szégyenlem magam!

A jó versek barátaim,
és azok is maradnak,

Megmelenget

 
Sóhajomra fényt szitál a végtelen,
felhevít, de nem muszáj megértenem
ezt az érzést, mely varázslat és titok,
melyre mindig, minden percben áhítok.
 
Gyönge szómat felkarolja, s ostobán
 – mint egy szűz a venetói gondolán,
álmomat a lét csodája lengi túl,
szép szavakra pőre lelkem elpirul  –,
 
azt hiszem enyém az érdem, én vagyok
tér, idő, a cél, a kezdet és az ok.
Rájövök, ha éj lesz, fázom, s fáj a csend,

Kesztyűpár

Most tél van, nem havaz,
Fagy se köt, jó alany,
Kézben a vérerek,
mint a lábban merevek.
 
- Volt egy pár, kesztyűpár...
A egyik megunta már!?
El is tűnt, már messze jár
A másik akkor minek már!?
Kukába hát vele!
Ha nincs meg a" fele"!
Kiesett, leesett!!?
Meglesz-e, már az mindegy?!
Kukában utazott a balos idegen utakon
A jobbos meg fekve maradt
hallgatag, valahol a szatyor legalján.
Így maradt szalma(özvegy)lány!! Volt, nincs, kesztyűpár...
Páratlan, minek már?!
 

A reménytelenséghez

 
Te birtokolni vágysz, bús szörnyeteg,
s az éhedtől magam ne védeném?
Az álmokat, hogy meg ne szökjenek,
elásod ott, a föld sötét felén.
 
Mégis nevelsz, hiszen tőled tudom,
hogy többé már sosem hazudhatok, 
reménnyé érnek s visznek vállukon
a fájdalomtól fellazult napok.
 
Mint könnyű pára ring a felszínen
a fényen át kipergetett zsivaj,
szabaddá válik, dallá, s elhiszem,
hogy szép az élet, nincsen semmi baj.
 

Marék föld és déli harangszó

Tolókocsiját az ablakhoz gurította, és csak bámészkodott. Eukaliptusz fák meredtek rá némán. Magában a napokat számolgatta. Mire barátja beszerzi, amit kért, az legalább 2 hét. Postára adja, elküldi… talán egy hónap múlva ideér. Nem, semmiképpen nem kaphatja meg előbb!

Éhes nyomor

      
Éhes nyomor tátongott körülöttem,
sütött a nap, mint trópusi szigeten.
A nyomorral találkoztam máskor is,
koplaltam éppen eleget magam is!

Ott bujkált a szekrényekben, lábasban,
hogy enyhítsem az éhemet: kutattam.
Szőttes kendőből  szólított egy morzsa,
nem tartott túl sokáig a lakoma.

Fáradtan érkezett haza az apám,
tarisznyájában hozta a vacsorám.
Vele jött a Pincsi kutya, s azt várta:
legyen neki bőséges a vacsora!!!
 

Januári profán éjszakában

Januári profán éjszakában
Pityókásan ballag a hideg.
Azt képzeli, hogy a valóságban
Soha senki nem kell senkinek.

Azon töpreng zsebre dugott kézzel,
Hogy mért lehetetlen a nyár,
Hogy entrópia a végső igazság,
És minden lét abortuszra vár.

Pedig télen is zajlik az Élet,
S mindig nyitva Isten ajtaja;
Nem fog látni, aki képtelen rá...
Szegény,
Szegény
Profán éjszaka...

Papírvitorláson

 
mint lyukas dézsából
surranó vízcseppek,
úgy törnek szabadba 
összegyűlt szavaim -
 
kiszikkadt anyaföld
szomjazó mezején
papír-vitorlásból
dobálom javaim
 
.....
 
döng a szél, vihar jön,
árbócrudam reszket -
hol lehetsz, merre jársz...
múlt szeled bizserget
 
(2017. december)

Mi a neve?

  Mi a neve?
            T                                                           G    S  Z  E  R
           A                     S     V  Ö  R  Ö  S     N                       
         R                      A                            A
        J                      K                        H
       Á                    A                     A 
      S                 K                     T      
        BÜSZKE               ,      T               JÁTSZOM VELE
                                          I

Hajós

 
 
Utolsó bejegyzett kikötője
egy öregotthon volt. A kapu őre
nem emlékszik tán vitorlájára, 
melynek szárnyai köntösként dagadtak
a folyosón átfutó keresztszélben,
de más még emlékszik rá, mindenképpen,
ki itt futott zátonyra, itt lelt dokkra,
akár ide kormányozta magát,
akár a hatóság kormányozta, 
hogy végül felszivárogjon
a csillagokba.
Nem hagyott maga után mást, 
a dúlt helyszínen,
tengernyi zavart minden lakóban

Oldalak