Baranyi Imre blogja

A hónap verse áprilisban

 
Pete László Miklós: Jó időben - rossz időben
 
Jó időben,
Rossz időben;
Bölcsőben,
Vagy temetőben,
 
Prűd korban,
Vagy feslett korban;
Hajótatban,
Hajóorrban,
 
Háborúban,
Vagy békében;
Sírban,
Vagy anyánk ölében,
 
Mélységben,
Vagy magasságban;
Harctéren,
Vagy nászi ágyban,
 
Kis csöbörbe,
Nagy vödörbe;
Előre,
Vagy körbe-körbe?
 
   ***
 
Mert ebben a versben a mindenség kétsége van...
 
 

A Hónap Verse - 2021. November

Ebben a hónapban engem B. Mihály Csilla Várakozás című verse vett le a lábamról egyediségével, dallamával, különleges varázsával.


B. MIHÁLY CSILLA: VÁRAKOZÁS

Korán terít az est a kerti fákra

hatalmas égi lepkeszárnyakat,
a Mérhetetlen csöndjeit kitárva
kering, amíg a fényre ráakad.

Egy lámpa gyúl, a föld alá sietnek 
a zebrapókok és egy gyászbogár,
kutyánk vonítva dől a nagy hidegnek,
s fülét hegyezve hosszan álldogál.

S az ember is, nagy álmok köntösébe
beburkolózva néz az égre fel,
megenyhítette pár göröngyös éve,
de hangja bátor, egyre énekel.

Minthogyha titkon minden várakozna
és úgy figyelne végtől-végekig,
akár a szív a nesztelen zajokra,
a láthatatlan Tél ha érkezik.

Ördögöd van

Bolondot űz a józan ész,
hiába tűr a tenni kész,
felülkerül szaván a gőg,
akárha süt, ha mennydörög.

Nekik dukál a jó falat,
miattuk áll a pillanat,
s ha úgy akarja ördögük,
övék a föld ma mindenütt.

Övék a part a tó körül,
s te nézheted, miképp örül,
ha látja égni arcodat,
mikor reá a düh tapad.

Hiába vívsz, a terve kész,
megosztja véred és merész
cinizmusát, ha rendre int,
viselheted hamar, megint.

Ne sírj, hiszen te tudtad azt,
a kény neked nem ad vigaszt,

Becsapva

Finom csibészek úri asztalánál,
megint nem osztanak neked lapot,
pedig te, valld be, titkon arra vártál,
ma végre révbe ér a holnapod.
 
De hát csupán a bőre nyúzta hátad
miatt fogadtak el becsapva ím,
amelyre lépve fellegekbe szálltak,
s neked maradt tovább a földi kín.
 
Hiszen megint bután a lépre mentél,
eladtad újra lelkedet hamar,
s az érte fejfedődbe szórt forintért
borod fizetted, ám az íze mar.
 

Agónia

Búsong a vén gitár, a pengető
vidám melódiát citálna még,
habár a húrba lenne még erő,
de már a teste ócska korhadék,
szú ette át magát a lapjain,
a hangolója barna rozsdamart,
a hanglyukába szőve pókja ring,
bezárva benne mind a régi dalt.
 
Az asztalon borospohár mereng
a messzi múltba vissza mattulón,
üres kehelybe gyűjtve végtelent
fog át, az elfogyott vörösboron
megannyi légytetem körös-körül
alussza át utolsó mámorát,

Angyalokra várva

Az új idők, de vészesek, de nyersek,
a létezés peremfokán alig
kapaszkodunk meg és a mélybe hulltat
akárki volt is elfeledhetik.
 
Az érdemek kidobva szenderülnek,
akárha csillan is zsarátnokuk,
de már e csillogás nem ád a szemnek,
halottak ím a régi táltosok.
 
Hiába folyt a vér közös kehelybe,
az esküvés kihűlt, erőtlenül
lehullt a kard a könnyitatta földre,
helyébe rút acsarkodás került.
 

Kopott cipő

De messze már a régi tűz,
zsarátnokán a bánat űz
ölelni végre újra téged,
hiába, mert karom remeg,
emelhetem, de nem lehet,
nem éri át a messzeséget.
 
Hajam fehér, akár a hó,
tekintetem ragaszkodó,
a régi csókjainkra réved,
de már a szám remegve szól
a szürkülő szakáll alól
rekedt szavát aligha érted.
 
Hiába hát, lejárt időm,
akár az orr a félcipőn,
ütött-kopottan éldegélek,

Borozgatok

A szél takarta méla alkonyok
mögött a csendes este kujtorog,
s amint a leple végre rám talál,
kezemben egy csiszolt boros pohár,
amelybe töltve csillanó nedűm
iszom, s legyűr megint a régi bűn,
de nem tudok feledni máshogyan,
azóta mindenem feléd rohan.
 
Azóta nem lelem nyugalmamat,
szerelmem édes ajkadon kutat,
viselhetetlen éjszakákon át,
utánad égek és iszom borát
a régi, szép szüretnek, hol veled
szerelmes éjen át ölelkezett

Legott

Ma reggel úgy akartam élni
a tél után, amint soha,
miért e hév, hiába kérdi
akárki, hogyha nincs oka?
 
Talán a napsugár tehette,
amint kacsint az ablakon,
vagy épp a rügy miként repesve
fakadt a barka ágakon?
 
Esetleg ott a fellegekben,
ahogy repül szelén a sas,
a szárnyalása kelt időtlen
kalandozásra vágyakat?
 
Okán tovább nem is filózom,
hisz elmegy úgy e nap vele,
megáldom érte én a sorsom,

Háború

A kert alatt a háború
dörögve már közel,
körötte vér, sikoly, ború,
sötét halált hoz el,
letépi éji fátyolát
a Holdnak aknatűz,
hevülve harci mámorán
megöl vagy épp elűz.
 
Az nem lehet, hogy éhhalál
kerül felül megint,
az ördögünk az élre áll,
kezével újra int,
mi meg követjük őt oda,
hol véget ér az ész,
ahol király az ostoba,
ki öldökölni kész.
 
Az égre száll a sóhajom,

Apokalipszisre várva

Múlik a láz, vele múlik a holnap,
lassul alélva a hajdani tűz,
hajlik a hát, a gonosz tovaballag,
terjed a lépte nyomában a bűz.
 
Nincs maradásod e vérzivatarban,
égeti húsod a szörny vigyora,
tétlenül ülnek a büszke hatalmak,
kényszeredett a világ mosolya.
 
Futni, de merre, ha nincs hova lépned,
már a remény se marad teveled,
dördül az ég, beleroppan a lélek,
nyúzza a sors maradék hitedet.
 

Kacér Hold

Fürdik a Hold a folyóban,
köntöse nádra terítve,
csér lesi félve, titokban
dobban is érte a szíve.
 
Úszik az égen a felhő
csukja szemét zavarában,
játszik a Hold vele, delnő
lesz hamarost vele bátran.
 
Kuncog, amint pirul éppen,
és lesi fodrain által,
majd odahúzza egészen,
s égeti mennybeli lázzal.
 

Számadás előtt

Az évek elperegtek és a függöny
legördül egy magányos éjszakán,
de túl megannyi tapson és a füttyön,
maradt idő a számadásra tán.
 
Miért e sárgolyóra szült anyám meg,
mi célja volt az Úrnak énvelem,
latolgatom, s a múltamon merengek,
megálltam én a várfalon helyem?
 
Avagy csak ímmel-ámmal éldegéltem,
a farvizen csorogva csónakom
lavírozott a nagy csaták hevében,
vajon felír-e majd utókorom?
 

Mámor

Ajkamon érzem a csókjaid ízét
és beledobban a szívem, amint
látom az arcod a vágyamon ismét
kéjbe vonaglik az éj bogain.
 
Úgy ölelem meg e tűzben a tested
mint, ki utószor ölelheti át,
mint aki csillagos égre kifestett
fátylain érzi a Hold sugarát.
 
Lüktet a lét, zakatolnak a percek,
vérem a mámor az ég fele hajtja,
majd zuhanok veled és a tüzednek
nincs csitulása, se medre, se partja.
 

Tücsökszerelem

Ma éjjel úgy ölellek át,
ahogy csak én ölelhetek,
vigyázva, álmodón, puhán
terítve rád szerelmemet.
 
Ma éjjel egy tücsök leszek,
ki égve hajnalig dalol,
füledbe játssza éneked,
utána félve meghajol.
 
Ma éjjel újra lángolok,
amíg a lenge szél nem olt,
s mikorra virrad új napod,
lehet, nem is tudod, ki volt.
 

Világégés előtt

Az álmokért vajon ki jő,
ki kérdi meg, hogy élsz,
a múltadon feszül jövőd,
de már a balga ész
szelet vetett, s vihart kavar,
a szíved elszorul,
hisz újra háborút akar
ma mind a két nagyúr.
 
Neked csupán a vers marad,
meg az, leírod-e,
vagy elhajítva tolladat,
kilépsz a semmibe,
ha majd a könyved égetik,
a láng elolvas-e,
utószor ócska verseid
megénekelnek-e?
 

Biztatás

A tó jegére rásütött az új nap,
a fákon át a fény megérkezett,
a délelőtti szürke februárnak
mutatja lázadón a színeket.
 
E télutón a lelkeink remegnek,
ma mind belül tavaszt kiáltana,
de várni kell, amíg a szél meleg lesz,
s kihajt megint a hóvirág maga.
 
Reményeink, habár az égig érnek,
de még türelmesen keringenek,
csupán e délelőtti játszi fénynek
mutatva újra régi kedvüket.
 
Ne félj, a tél pakolja már a zsákját,

Táltosok között

A szél az ágakon motoz,
hideg sivár a reggel,
mogorva ősi táltosok
vonulnak át sereggel,
hiába mind a templom ím,
kereszt se fog ki rajtuk,
a szarvasok patájain
szemük, feszítve íjuk.
 
Amint a két folyó között
hazára lelt a vad had,
puhult a lét, az ördögök
hiába várakoztak,
hitet talált a horda itt,
királyuk úgy akarta,
a táltosok szabályait
az ősi múltra hagyva.
 

Talán egy angyal

Az arca ott maradt a régi nyárban,
varázsa lágyan átrepült az égen,
a fátyla elsodort a délutánban,
nem állt meg énnekem, hiába kértem.
 
Talán egy angyal énekelt felettem,
a hangja bűvölőn emelt magasba,
kicsalta tőlem éledő szerelmem,
s utána itt hagyott megint magamra.
 
Hiába álltam ott soká, az este
hamar leszállt, takarta bánatom,
de szívem égve-fájva őt kereste,
 
miközben elrepült az alkalom,

Oldalak