Bieber Mária blogja

Fáj az élő Földnek a márciusi hó,
gyámoltalanok még a hó alól síró
gyönge tulipánok, friss, leveles sarjak,
fagyos szél cibálja a rügyező gallyat,
a rózsatő reszket, szinte földig bókol,
s nem látni a járdát a patyolat hótól.

Arcomon könnycseppé válnak a hópelyhek,
s feltámadást vágyó szívem beledermed,
amint egyik télből másik télbe érve,
mintha a zimankó véget sose érne,
lépegetek lassan, halálból halálba,
örök túlélőként tavaszcsodát várva.

Most, hogy az idő ünnepre fordul lassan,
ebben a furcsa, adventi hangulatban
valahogy úgy érzem itt, legbelül titkon,
ahogy el-eltűnődöm csöndeskén itthon
a várakozás gyertyalángjai mellett,
hogy éppenséggel még ez az este kellett,

ez a hullongó hó, a zúzmarás ágak,
ez a mesébe illő tündérvarázslat,
ez a sziporkázva ámulatba ejtő,
minden szutykot hótisztaság alá rejtő,
karácsonyra váró, decemberi tájék
ahhoz, hogy felismerjem végre: ajándék

A széles út aranyporában újra csak
mocsokba léptem én, s beszennyezett belül.
Kifényesíthetem cipőm, s ezenfelül
le is Cserélhetem, de szívem úgy maradt.

Ragaszkodó a folt, agyamba égve fáj,
egész-belém tapad kimoshatatlanul.
A könnyem árja sós folyam, s hiába hull –
kevés a lelkemet Fehérre mosni már.

De bár talán ma két pacsirtatrilla közt
e gondolatnyi csönd-fuvallat épp elég,
hogy elröpítse ím, a szívemet Feléd,

Fényteli pünkösd, mámoros, édes, tűzpiros ünnep,
jöjj, lobogó Láng, szívbe sugárzó szent örömünknek!

Szállj le, Tüzes Nyelv, harmadik Isten, lenge Fuvallat,
életet izzón átalakító, égi Sugallat!

Töltsd be a lelkünk napsugarakkal, szép ragyogással,
életigenlő gondolatokkal, angyali vággyal!

Hétszeresen bő Lélek-ajándék, szívbeli Jóság,
áldalak egyre életet osztó, tiszta Valóság.

Nyisd meg az ajkam, szólni tanító Isteni Ihlet,
ünnepi szóval hadd köszönöm meg mennyei kincsed,

Hajnali napsugarakban
fürdőzik a gesztenyefa,
mosakodik, készülődik
mintha ünnepnap lenne ma.

Nyitott levéltenyerekkel
paskolja a fényfolyamot,
s az aranyvíz körülfolyja,
ágas-bogas lombja ragyog.

Tömött fürtű bokrétáit,
mint karácsonyfadíszeket,
gyertyaformán csipeszelte
ágaira a kikelet.

Gyertyafehér szirombokrán
föl-fölfénylik a ragyogás:
mint tavaszi karácsonyfa:
virágdíszes, lombkoronás.

Magzatszurtos még a lelkem,
ki ölel magához engem?
Édesanyám földkarjával
immár nem ölelhet által.

Amíg csont volt, hús volt karja,
jaj, addig sem ölelt karba.
Ne érints meg, ne karolj át,
nem tudom, mi a boldogság.

Ősbizalmatlanság-minta
vésődött a tagjaimba;
sejtjeimbe sejtemlékek
nyomán íródott a képlet:

nem szerethet engem senki,
nekem egyedül kell menni
az utamon véges-végig,
oda, ahol a Nap fénylik.

Nekem a vers az kegyelem:
jó pásztorként terelgetem
bárányszelíd szavaimat,
amíg forma és tartalom
ritmusra lép, és szabadon
egy nyáj lesz, s mind együtt vigad.

Nekem a vers nem szóbazár,
de üzenet, mit szóba zár
a szív: ékkő a gondolat,
jáspis, smaragd, zafír, rubin,
s a keret sem olcsó rutin,
hanem míves nyelvfoglalat.

Nekem a vers tűz, szerelem:
benne szívem ég fényesen,
hogy meglelje útját, ha majd
a Nap és Hold és csillagok
sugara fönt már nem ragyog,
a lélek, ki épp hazatart.

Ez még csupasz gondolat - lélekmeztelen,
csak a velem született szoftvert tesztelem:

keresem a dallamot, a ritmust, a szót,
hogyan szólítsam ma meg a bennem lakót:

az Istent, Kinek szava teremtő erő:
szólt, és létre született minden létező.

Keresem a dallamot, a ritmust, a szót,
mellyel áldva áldhatom a Mindenhatót

ma is és akármikor, hogyha szoftverem
az Ő szent dicséretét zengve tesztelem.

Helyettem itt a csönd beszél,
szobám falán a Hold fehér
halotti leple végtelen
sugárnyalábnyi fényselyem.

Lehunyt szememre lebbenőn
lehetne lenge szemfedőm,
ha útra készen angyalok
nyomán hazámba indulok.

Ne sírj, ha majd kezem lecsüng,
s tovább külön-külön megyünk.
Ne sírj, ha testem összetört
cserépedénye már a föld

alatt pihen. Figyelj, s remélj –
a csönd helyetted is beszél,
s e végtelennyi fénylepel
irányt jelent az égbe fel.

Tavasszal újra visszavár
a mátraalji drága táj.
Oly ismerős a kisfalu -
az úton óriáslapu,
smaragd a fű, s a fán madár.

Emitt akácfüzéres ág
s a rozsdaszirmos orgonák,
amott a bodza csillagos
selyemfehérben illatoz,
no és megannyi kisvirág!

Tücsök zenél a fű között,
a messzeség ezüstözött
hegyormain ma felleg ül,
a hold karéja legfelül,
s mögötte esti füstködök.

Ahogy ma lángra gyúl a Nap,
tüzes virág az alkonyat,
a fény szalagja rőt selyem,
s lobogni kezd a földperem –

a láthatárt szegélyező
vörös pipacsvirág-mező,
e lengve, ringva áradó
parázsszirom-virágfolyó.

Szemembe ég e lángcsoda,
s a naplemente bíbora.
Vigyázva őrzi íriszem,
s vak éjszakámba elviszem.

Ma visszavonhatatlanul
talán a szívem is kigyúl,
s lobogni fog, miként a Nap,
e tűzvirágos alkonyat.

Az idők teljességében, Uram, ma is
Veled iszom reggel a gőzölgő kávét,
s Veled veszem számba a százféle ezt, azt,
mind, ami napközben megoldásra vár még.

S hogy nem egyeznek naptárbejegyzéseink
pontról pontra, nem nagyon lep meg, megértem:
míg én napra nap és évre év tervezek,
Te egyszerre látod a részt az egészben.

De tudom, hogy egykor azt ígérted, Uram,
velem maradsz a világ végezetéig,
ne engedd hát, hogy divatos, modernkori
hitekre cseréljem e kétezerévit.

Napraforgó-arccal
ülök a kispadon,
egy rigócska égkék
trilláját hallgatom.

Aranyeső-szépbe
öltözködő szavak
virágénekével
dicsérem az Urat.

Zsoltárt zeng a kő is,
az útszéli kavics,
patakparti fűben
szöszmötölő haris.

Puha bársonyillat
körbe fon, megölel,
ugrabugra-kedvem
szöcskelábon szökell.

Sírtam már sírókkal,
most együtt nevetek
minden nevetővel,
kiket a szeretet

Engedelmes bárányszókat
terelgetek verssorokba,
s vezetgetem szelíd nyájam
dombról völgybe, völgyből dombra.

Jóllakatom dús mezőkön,
felüdítem forrás mellett,
s pásztorbotom elűz tőlük
minden sötét veszedelmet.

Juhocskáim bővelkednek,
gömbölyödnek, gyapjuk szépül,
szavakból verssorrá híznak,
s verssé gyarapodnak végül.

De ha egy szó, egy válaszrím
tévutakon elcsatangol,
a kilencvenkilenc többit
az Istenre hagyva akkor

Lángoló bensőmben szavak izzanak,
s mint a tűzben próbált tiszta aranyat
munkálja az ötvös, én is úgy teszek:
drága nyelvkincsünkből versékszereket
formálok most néked, kedves Olvasó,
hogy felékesítse szívedet a szó.
Légy király s királynő, s a vers ereje
lényeged még szebbé, még jobbá tegye,
és mint gondolatdísz, lélekkorona,
tündököljön benned a sok verscsoda.

Ahogy fatörzsből az ág, ágból a levél,
úgy nő szívemből a vers, mely Téged elér.
Tán virágot is nevel, s bársonyos-finom
érintése lelkeden lepkeszárnyszirom.

S mert ez mind rejtett tudás, titkos üzenet,
szívem sem értheti meg, csak a kikelet,
miképpen nő úgy a vers, mely Téged elér,
ahogy fatörzsből az ág, ágból a levél.

Csendes a szél ma, lám a tekergő,
lombba, ha bújik Nap sugarával,
hangszere hallgat: lantja az erdő.
Halld: csak a dal szól: drága madárkar.

Ebben a dalban szív szava lüktet,
téli borongás messzire szállott,
alkot az Isten: életet ültet,
fűbe, virágba új tavasz-álmot.

Rebben a pillám, ébred a lelkem,
Nap aranyával újra beteltem.
S versben a ritmus gondolatokból

szót üde szóval táncba igazgat.
Bennem a lélek így vigadozgat,
s rímre, ha rím lel, zengve harang szól.

A fák, bokrok bütykös ujja
kisded-rügyet dajkál újra:
reményhajtást, smaragdálmot
levélsarjba zárt virágot,
mint aranyszálhímes kelmék
sziromcsöppnyi tavasz-selymét.

Nőttön-nő a szín a tájban,
a lebbenő illatárban
szivárványszépen mosolygó:
napíz-sárga, nyers-zöld, bordó,
fanyar-fehér, rigótrillás
égkék, ragacsbarna grillázs.

A fák, bokrok bütykösödnek,
a sétányon üdvözölnek,
s napfényfonal-gondolattal
újrahuzalozott aggyal
egyre több a szín ma bennem,
kikeletszőttes a lelkem.

A költészet olykor játékos szólabirintus:
csak egy szó kell, egy rím, egy dallam, egy fürge ritmus,
amely elkap, felkap, húz, visz, tol, és el se enged,
megragad, vonz és taszít beljebb, mindegyre beljebb

önmagamba eddig még sosem járt, titkos úton;
ahol a hideg fej nem kell, hogy a szívnek súgjon,
mert szinte magától ringat, hordoz a vers sodra,
egymásnak felelve perdül verssor a verssorra,

Szavaim magvetéséből
néhány szó útfélre hullott,
kismadárkák csípkedték föl,
magnyi sorsuk ennyin múlott.

Más szavak meg köves földbe
estek, és kikeltek gyorsan,
de gyökérzet nélkül gyönge
hittel elszáradtak sorban.

Megint mások szúrós bogáncs
közé hulltak, s velük nőttek.
„Egyre megy – mondták -, rá se ránts!”
S a gazok elnyomták őket.

A többi szó jó talajba:
szívmély barázdákba esve
verssorokká sarjadozva
szárba szökkent, kalász-versbe.