Braunel blogja

Elmondom hát neked, hogy mi a lényeg.
Ha nem látnál, én felnyitom szemed.
Mint a beteg, aki kómából ébred,
úgy látod majd az éles fényeket.
S ha szavaimat tisztán nem is érted,
és azt mondod, hogy ezt te nem is kérted,
mégis megtudod majd a lényeget.

Elmúlt húsz éve már, hogy benne élek
és kezdetben azt hittem; jó nekem.
Mert azt hirdették, igazak a fények
és azt mondták hazug volt életem
mit eddig éltem, s éltek itt a népek.
Nem tudtam azt, hogy lassan ölő méreg
lesz majd a szó, mit etetnek velem.

Ünnep
/Glossza-vers Sajó Sándor: A szabadság ünnepén c. versére/

Elmerültem szürke hétköznapokban.
Megfakult lettem, majdnem színtelen.
S közben nem vettem észre, hogy magamban
téged kereslek mindig szüntelen...
 
Mert együtt fekszünk le mi, minden este
és minden reggel együtt ébredünk…
S bár lopva egymás szemében keresve
álmot, már elkalandozik tekintetünk...

Nem kéne még! Nem kéne ezt soha!
Nem ezt fogadtuk csillagok alatt…
Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,

szerelmünk az, mi nekünk megmaradt.
Hát kezdjük újra rakni ezt a várat!
Nem kell nekünk belenyugvó alázat!
 

Nem értem én a béna mért nem áll fel,
s miért nem él a tűz a vak szemén?
Felégetett mezőn miért van árnyék,
s az arcomat miért nem éri fény?
 
Miért van az; hiába szól a dallam,
süket fülekbe zárva ténfereg.
Kiáltanék; figyeljetek reá most!    
De hangomat nem érti senki meg.

Nem értem én miért a pénz hatalma,
ha szív nem áll a gondolat mögött.
S miért a lét, ha útja ismeretlen?
Bolyongva lépked álmaink között.

Elpirult a Múlt
a Jövőre nézve,
aki flegmán köpte
vágyait a szélbe.
- Mit akarsz itt hékás?
- kérdezte a Jövő –
- Elmúlt már a napod
nem kell kötözködő
ágáló szellemed !

Pironkodott a múlt,
majd nagyot nevetett:
- Ejnye Jövő komám
miért nem kedveled
az elmúlt időknek
zsenge ifjúságát ?
-  Napfényes koroknak
ősi, tiszta báját ?
- Hiszen te sem volnál,
ha én nem születek.
Múlt nélkül nincs jövő…
Tudja minden gyerek.

Régi göröngyeivel gyötör engem az út amin élek.
   Bús zivatarban a lét, újra a múltba idéz.
Ködbe veszett szakadékban a táj és hunynak a fények.
   Ringat az álomadó, és lehanyatlik a kéz...

***
Anyja konok szerető szemein csügg; érti a féltést.
   Éber a gyermeki arc, csillog a szem s belefér
még az idő, az a ház hol játszani úgy szeretett, de
   rést üt a képzeletén, cincog a gond-kisegér...

Új mezőkre, új utakra
vágyom mindig szüntelen.
Messze szállva vágy tanyája,
szerteszét a nagy világba',
szívemben még egy helyen.
 
Hogyha hív a szél nevetve,
dombok lankás oldalán;
visszanézek otthonomra,
nem figyelve bús napokra,
búcsút int szívem talán.
 
Majd, fülembe szél sodorta
hívó, zengő dal, ha száll;
átölelve és karolva,
úgy emel fel összefogva,
mint jóságos griffmadár.

Orgona illata leng a sötétben.
Sok kicsi tócsa az útra szaladt.
Ballagok egyre, kinyújtva a léptem,
mert a Tejút van a lábam alatt.
 
Májusi éjszaka fénylik az utcán.
Csillog a csönd, s csepegő a magány.
Gyúlnak a csillagok istenek úján;
s táncol a lelkem a hold sugarán.

Karmol az északi szél, fenekednek a légben a pelyhek.
   Meztelen ágak ölén, fészkel a hajnali dér.
Földre peregnek a reggeli csöndben a lábam elé, és
   törnek a léptem alatt. S csipdesi arcom a szél.
 
Lassul a léptem. Gondolatomban a régi teleknek
  színei szólnak a múlt nyitva hagyott kapuján,
s újra idézve a gyermeki tél meleg álmait, én csak
  állok a hóba feszült, erdei út derekán.

Octavio Paz: La rama

Canta en la punta del pino
un pájaro detenido,
trémulo, sobre su trino.

Se yergue, flecha, en la rama,
se desvanece entre alas
y en música se derrama.

El pájaro es una astilla
que canta y se quema viva
en una nota amarilla.

Alzo los ojos: no hay nada.
Silencio sobre la rama,
sobre la rama quebrada.

Az ág

Fenyőn, magasan, valahol,
egy szökött madárka dalol.
Trillája fájón reszkető …

Ezt a versemet 2005-ben írtam.
Amikor elolvastam Szilágyi Ferenc (Hubart) Koldusmonológ
című versét, eszembe jutott ez a vers...

Elállt a szél és csendre int az este.
Hallgassuk együtt! Jöjj hát kedvesem!
Leülünk szépen, lassan elmerengve;
Kezeidet a kezembe veszem.

Emlékszel? Régen, holdvilágos estén,
ugyanígy ültünk, álmos ég alatt.
Én szemeidbe, te magasra néztél;
de én is megláttam a csillagokat.

Gyere hát édes, csak még egyszer újra!
Hisz énnekem semmi más nem maradt.
Üljünk le szótlan, új reményre gyúlva!
Csak mi ketten… A csillagok alatt…

Mikor a csend körülölel;
…
Hallod, hogy messze énekel,
s egy dalt dúdol az esti szél.
Vele egy kis tücsök zenél,
felhangzik lágyan egy ütem,
halkan dobol a szíveden,
feletted ezer csillag ég,
kéklőn fénylik a messzeség,
az öreg hold is felragyog,
s mosolyognak a csillagok.
Ez a szép érzés felemel;
…
mikor a csend körülölel …

Elfeledett szerelem, valahol lenyugodva a porban.
   Száll tova, messze a kép; élve temetve a mát.
Két szemedet csak a képzeletem fedi fel. Fala átkoz.
   Dobban a szívtelen út, bontva a múlt fonalát.

Szép ez az Alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.
   Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény ...

Hajnalodott már. És a kopár ég szürke szemében

Mint a riadt verebek mikor egybe verődnek az ágon;    
kortalan ülnek a versek sorban a lombok alatt, és
nézik az újat, a „jót” ,de nem értik a gondolat ívét.
Bár kiabálnak a pontok, a vesszők, mégse jut el most
„én” tudatukba a szó, mert túlbonyolítva szaladgál.
Elmenekül, majd visszatalál, de hiába szökell, mert
élnek e honban oly emberek is, kik a szép szavakat csak
úgy szeretik, ha megértik a verset. Mert ha kuszán szól,
azt csak az "értők" tudják megmagyarázva követni...
 

A mérleg nyelve félrebillent    
s röhögve nézi életed.
Az ész az egyik oldalon lent,
a másikra szíved teszed.
 
Nehéz a szív. A nyelv remegve
kúszik, de mégiscsak megáll.
A józan-ész győz, eltemetve